Jelen írásom provokatív címe nem véletlen, hiszen egy érdekes gondolati kísérletet kívánok felvázolni benne. A mostani kiélezett magyar-tót nemzeti konfliktus idején akaratlanul is eszébe jut az embernek egy történelmi példázat. Nevezetesen a zsidóság sorsának és állama történelmi helyzete alakulásának a végzet által kiszabott sorsa. A zsidók a történelem viszontagságai idején több alkalommal is búcsút mondhattak az önálló állami létnek, s egykori hazájuk földjén az etnikai-demográfiai viszonyok teljesen megváltoztak a zsidóság hátrányára, ma mégis létezik, mi több, a világpolitikát is meghatározó tényező a szuverén Izrael állam.

A héber törzseket Dávid (Kr. e. 1000 táján) és utóda, a Biblia által bölcsnek mondott Salamon szervezte egységes államalakulatba, Jeruzsálem fővárossal, felépítve ott az utóbbi királyról elnevezett első templomot.(Ezt a zsidó-történész társadalom nagy kezdőbetűvel írja, én szándékosan nem, ti. a jelenleg hatályos A magyar helyesírás szabályai alapján erre semmiféle racionális ok nincsen). A 10. század végén az izraeliták országa két részre szakadt: az északi Izraelre és a déli Júdeára. Kr. e. 722-721-ben Izrael asszír uralom alá került, Júdeát pedig Kr. e. 586-ban az újbabilóniai Nabu- kudurri- usur (a bibliai Nabukodonozor) foglalta el, leromboltatta az első templomot, a lakosságot pedig az ún. babiloni fogságba hurcoltatta. Később Kürosz perzsa uralkodó Babilon romba döntése után Kr. e. 539-ben a zsidók egy részét visszaengedte Júdeába (ezen perzsák utódait kívánta a cionista távvezérlésű Bush esetleg atombombával is kiirtani), akik felépítették a második templom épületét. Kr. e. 332-ben a nagy világhódító – a hollywoodi film által mindenféle hiteles történelmi forrás nélkül homoszexuális orientációjúnak bemutatott – Alexandrosz igázta le az országot. Kr. e. 166-ban a zsidó lakosság Júdás Makkabeus (Juda Makkabi) vezetésével felkelt a hellenisztikus utódállam uralma ellen, ám Kr. e.63-ban Pompeius, a zseniális római hadvezér hódította meg Palesztinát. A rómaiak azonban véglegesen csak a későbbi császár, a bölcs uralkodó szimbólumává vált Titus által levert első zsidó felkelés(66-72) után tudták helyzetüket és uralmukat véglegesen megszilárdítani Palesztinában, amikor Titus leromboltatta a második templomot, 70 ezer zsidót pedig eladott rabszolgának. Hadrianus(117-138) császár uralkodása alatt tört ki a leigázott, helyben maradt zsidóság újabb felkelése Bar-Kochbának, a „csillag fiának” vezetésével (132-135). A császár a további zűrzavart elkerülendő, kitiltotta a zsidókat Jeruzsálemből. Így véglegesültek a zsidó diaszpórák a Földközi-tenger egész medencéjének térségében. A Római Birodalom bukása után Palesztina földje hosszabb bizánci, majd rövidebb perzsa uralmat követően, hosszú-hosszú időre az iszlám kultúrkörhöz tartozó államok fennhatósága alá került. 634-635-ben az arabok hódították meg a területet, majd egyiptomi mozlim dinasztiák vették birtokba. További részletező, csupán történész szakemberek számára érdekes, kronológiai eseményleírás helyett azt a fontos történelmi periódust emelem ki, amikor 1516-tól 1918-ig a volt zsidó állam területe a Magyarországot is meghódító oszmán-török hatalom uralma alá tartozott.

Aztán a nagy európai polgárháború első szakaszának (1914-1918) egyik ázsiai mellékhadszíntereként brit katonai igazgatás alá került az ország. A brit kormány az ún. Balfour-nyilatkozatban 1917. november 2-án megígérte, hogy lépéseket tesz a zsidó „nemzeti otthon” létrehozására. A brit megszálló hatóságok a későbbiekben megnyitották az ország kapuit a zsidók tömeges bevándorlása előtt egy olyan területen, ahol a lakosság több mint 95%-a palesztin volt, s ezzel a politikai döntéssel felszították annak a gyűlöletnek a pusztító tüzét, amely napjainkig lángba borítja a Szentföldet.1919 és 1931 között mintegy 120 ezer zsidó telepes vándorolt be az országba. Az 1920-as - 40-es években a gyűlölet elhatalmasodott Palesztinában, és vég nélküli erőszakos összecsapások bontakoztak ki az őslakos palesztinok és az újonnan érkező zsidó honfoglalók között. A bevándorló zsidó lakosság aránya 1946-ig 51%ra növekedett. Végül az ENSZ Közgyűlése 1947-ben határozatot hozott arról (181/II. sz. határozat) hogy a brit uralmat meg kell szüntetni, és Palesztinát két önálló államra kell osztani, egy zsidó és egy arab államra. Végül 1948. május 14-én kikiáltották Izrael Állam megalakulását. A zsidóság évezredes harca az önálló államiságért tehát révbe érkezett. Egy olyan föld uraivá válhattak, mely egykoron őseiké volt – persze olyan áron, hogy már a bibliai ősidőkben is elűzték és leigázták az ottani, őslakos filiszteusokat –, és csaknem kétezer év után teremthettek önálló, szuverén nemzetállamot ugyanezen a földön.

Vajon miért is idéztem fel mindezt a történelmi miniatűrt? Természetesen azért, mert párhuzamot akarok vonni a fentebbi históriai eseménysor, valamint szeretett hazám és nemzetem sorsának alakulása között. Gondoljunk bele, mit is hallunk e maradvány, csonkolt országban már több mint fél évszázada szerencsétlen, impotens politikusaink szájából? Unalomig ismételgetik nekünk az igét, az általános iskolai történelemoktatástól kezdve az egyetemig és a hivatalos televízióadók hírműsoraikig azt a kretén hazugságot, hogy nem szabad szomszédaink érzékenységét megsértenünk, mert ezzel csak ártunk a Trianonban elszakított nemzettestvéreinknek. A Jóisten égboltja hogyan nem szakad rá ezekre a barom, eszement igehirdetőkre? A történelem egyetlen tanulságaként levonhatták volna már azt a következtetést a mindent, unokáink jövőjét is „elkúró” miniszterelnöknek csúfolt vásári maskarás, idegrángásos, csörgősipkás pojáca, meg a politikai madárijesztő, ex-cenzor, Lendvai Ildikó, hogy minden korban csak erő, és elszántság felmutatásával és alkalmazásával lehetett és lehet eredményt elérni bármilyen stratégiai fontosságú nemzeti kérdésben. A gyáva nyuszikon átgázol a történelem vasszekere. Idióta, valahai szovjetbarát, ma atlantista politikusaink mindenáron kiegyezést, kompromisszumot akarnak a hazánk területének csaknem ¾-ét elrabló népek mai hivatalos képviselőivel, és úgy rettegnek attól, hogy a magyarkérdést (mert ugyebár szerintük zsidó- és cigányérzékenység-kérdés, meg minden más, afro-amerikai is létezik, csupán kárpátaljai, felvidéki, erdélyi és délvidéki magyarkérdés nem) nemzetközileg is napirendre tűzzék, mint ördög a tömjénfüsttől. S valljuk be: egy hazaáruló, vélelmezhetően köztörvényes, hazaáruló bűnöző országlása alatt ezen kérdések megnyugtató rendezése még csak nem is remélhető.

Egyébként: miért is mondanánk le mi, magyarok ősi, Kárpát-medencei hazánkról a tótok, oláhok, ukránok és rácok javára, amikor csupán jogos, őseink által szerzett örökségünkhöz ragaszkodunk?! A zsidók 2000 évig képesek voltak makacs harcot folytatni azért, hogy az általuk ősi földnek vélt területet visszaszerezzék egy teljesen más kultúrájú és vallású népcsoporttól, melyen ők kb. 5%-os kisebbségben voltak. Ne feledjük: ehhez képest Trianon történelmileg másodpercnyi ideje, 88 éve történt, tehát nekünk, magyaroknak miért is kellene lemondanunk dicső eleink szállásterületeiről?! S a történelmi Magyarországon, az utolsó, 1910-es, megbízhatóan és hitelesen elvégzett népszámlálás adatai szerint is 54%-nyi többségben lévő magyarság miért is ne követelhetné vissza egykori államterületének teljességét, amely egy tökéletes geopolitikai egységet alkot? Nekünk, magyaroknak, nem a hazug, kaszaélre való jelenlegi parlamenti politikusaink által hirdetett „megbékélési” politikára van szükségünk, hanem határozott és elkötelezett nemzetvédelemre. S demográfiailag helyre kell állítanunk a Mátyás-kori 80%-os magyar szupremáciát Kárpát-medencei honunkban! Mert a történelmi sorskérdések a szülőszobákban dőlnek el! Aki pedig nem a magyar érdekeket képviselő, kettős, vagy többes állampolgár a magyarországi parlamentben, az takarodjon örökre a hazai közéletből!

Lipusz Zsolt