„A szocialista törvényesség nem ismeri az igazságosságot. Ahogy Kopácsi Sándor, a felkelés alatti budapesti rendőrfőkapitány mondta nekem: »Az, hogy melyik ember az ügyész, és melyik az, aki a vádlottak padján ül, kizárólag elhatározás kérdése.« Vagy, ahogy magyar barátai szokták mondani: »A mi társadalmunkban háromféle ember van: az, aki ott volt, az, aki ott van, és az, aki oda tart.« Az »ott« szón a börtönt értik. A közös sérelemnek, a funkcionáriusok hatalmával szembeni tehetetlenségnek ez az érzékelése mozgatta a felkelés kezdeti szakaszát.”
 A Magyar Rádió szétlőtt épülete 1956 októberében (forrás: Fortepan / Wikipédia) |
E találó sorokat David Irving Felkelés! című művében olvashatjuk, mely könyvre az elmúlt években már többször hivatkoztam, és azóta is változatlanul a legjobb kötetnek tartom ’56-os témában. A könyv olvasmányos, ugyanakkor tele van lexikális információkkal, miközben olyan – helyes – következtetésekre jut, mely szégyenszemre itthon csak keveseknek sikerült. Nagy Imre kártékony szerepe mellett például arra, hogy az 1956-os forradalom leghelyesebben népfelkelésnek definiálható, hiszen egy valódi nemzeti réteg nélkül maradt társadalom utolsó, elkeseredett harca volt ez a megszállók és magyarországi csatlósaik ellen. 1956-ban ugyanis nem a kommunizmus megreformálására, hanem annak eltakarítására volt szükség. Azonban akikkel ezt a politikát végig lehetett volna csinálni, vagy Nyugaton voltak, vagy a föld alatt. (2020-ban amúgy írtam egy bemutatót is a könyvről, akit érdekel, itt megtalálja.)
 Feladtuk a szovjetnek a leckét. Kilőtt szovjet harckocsi az Üllői út és a Ferenc körút kereszteződésében (fotó: Nagy Gyula / Fortepan) |
Pedig, ha összességében belegondolunk, valahol elég hajmeresztő, hogy kereken 70 évvel az akkori események után is számos ponton hibásan értelmezi az utókor 1956-ot. Hajmeresztő, de érthető is, pedig 70 év rengeteg idő. Érthető sajnos abból a szempontból, hogy a szó szoros értelmében valódi rendszerváltás lényegében azóta sem történt, hiszen nemcsak az államszocializmust irányítók ideológiai leszármazottai vannak porondon, de már az előző rendszernek nevezhető NER-ben szocializálódott elemek sem sokkal jobbak – felfogás tekintetében legalábbis.
Pedig a magyarság, vagy legalábbis annak gondolkodó része szomjazza az igazságot, és annak hiteles, kendőzetlen bemutatását.
 David Irving könyvének magyar borítója |
Íme egy részlet, szintén a Felkelésből:
„A kommunistáknak sohasem sikerült megfogni a magyar fiatalok lelkét. »Gyermekem hatéves korban kezdte iskoláit« – mondja egy buszsofőr. »Otthon vallásos nevelést kapott tőlünk. Minden vasárnap templomba járt. Automatikusan tudta, hogy házon kívül nem szabad megismételnie, amiről otthon beszélgetünk. Sohasem tiltottam meg a fiamnak, hogy beszéljen arról, amit otthon hallott – ezt a mi magatartásunkból és osztálytársainak viselkedéséből tanulta meg… Kisfiam tudta, hogy származásunk nem megfelelő a kormány számára – például az, hogy a nagyapja hivatásos tiszt volt a császári hadseregben. Így, amikor megkérdezték, hogy mi volt a nagyapja, azt válaszolta, hogy mérnök. Olyan volt, mint egy kicsi öregember. Amikor megkérdezték: ha nagyapád mérnök volt, az apád miért csak sofőr?, ezt felelte: az apám szereti az autókat. A fiamnak született politikai ösztöne volt. Nem kivételes eset – sok, sok gyermek volt ilyen.«”
Már csak ezekért a történetekért is érdemes volna törekedni arra, hogy minél hitelesebben mutassuk be a korszakot, hiszen nem ez az egyetlen család, akiknek az életét tönkrevágta a rendszer.
Nem akarok túl sok aktuálpolitikát keverni e sorokba, de mindenképpen beszédes, hol tartunk kereken 70 évvel a népfelkelés után. Itt lenne az ideje egy teljes rendszerváltásnak, elvégre a pesti srácok eredeti üzenete is ez volt.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
