2020. április 6., hétfő, Vilmos, Boglárka napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
23:12 A marokkói király amnesztiával harcol a koronavírus ellen22:53 Kórházba szállították a brit miniszterelnököt22:48 Tónus IX: öld meg a bankot!22:28 Az Egyesült Államok tisztifőorvosa szerint "ez lesz a mi Pearl Harbourunk, a szeptember 11-énk"22:07 Dániel Péter antifasizmusától Donáth Anna rasszizmusáig - Heti progresszió (XXII.rész)21:26 Törökországban ismét mintegy háromezer új fertőzöttet diagnosztizáltak20:53 Egy nap alatt csaknem 11 ezren tértek haza Ukrajnába20:21 Ausztriában a 12 ezret is meghaladta a koronavírussal fertőzöttek száma20:04 Megölte egyéves kislányát egy budapesti nő19:45 Csehország francia betegeket gyógyít19:21 Kevesebb halott egy nap alatt, de ismét emelkedett a diagnosztizált fertőzöttek száma Olaszországban 18:58 Meghalt 108 éves korában "az allergia nagyapja"18:46 Toroczkai: koronavírus és a propagandaháború - fontos, hogy ne üljünk fel sem az orosz, sem a kínai, sem az amerikai propagandának17:59 Otthoni tornával bővül az M5 kulturális csatorna oktatási sávja17:37 Könyveket, folyóiratokat tett elérhetővé online a Történettudományi Intézet
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika ::

Kontraszt: a sötét középkori ítélkezési gyakorlat, avagy hogyan ítéltek el embereket egykoron

Reklám

Alább következő példázatunkat Victor Hugo klasszikus remekműve, A párizsi Notre-Dame 1482 című regénye hatodik könyvének első fejezete alapján vetettük papírra. Szándékunk eredendően az volt, hogy bemutassuk olvasóinknak, milyen ordító ellentmondás van napjaink felvilágosult, humánus, az ártatlanság vélelmezése tartópillérein nyugvó bírói gyakorlata, illetve az éjsötét középkor barbár, előítéletes, részrehajló és a bűnösség vélelmezésén alapuló kárhozatos jogszolgáltatása között.
Miként az a regényből készült filmadaptációkból is közismert, a mű Quasimodo és a cigányok által csecsemőkorában elrabolt gyönyörű francia leány, Esmeralda tragikus végű találkozását, kapcsolatát és a viszonzatlan szerelem tragikumát mutatja be. A Notre-Dame púpos és a többéves, folyamatos harangzúgástól megsüketült templomszolgája, nevelőapja és gyámja, az Esmeralda iránt tébolyult szerelemre gyulladt pap, Claude-Frollo parancsára megkísérli elrabolni a vénuszi bájjal ékesített szépleányt. Az emberrablási szándék lelepleződik, Quasimodo a hatóságok kezére kerül, majd bíróság elé állítják.
Akkoriban a párizsi királyi törvényszék, a Chatelet főbírói tisztségét immár 17 esztendeje nemes Robert d’ Estouteville uram töltötte be. A tekintélyes hivatal egyúttal feljogosította d’Estouteville-t, hogy beleszólási joggal részt vegyen a királyi nagytanács ülésein is. Ennélfogva valamirevaló fej el nem kerülhette, hogy ne az ő ítélete által jusson a hóhér kezébe. Robert nemzetes főbíró uram tehát igen boldog, híres és köztiszteletnek örvendő személyiség volt az Úr 1482. esztendejének Párizsában, ám történetünk napján, egy igen zord téli reggelen, a vízkereszt napját követő január 7-én meglehetősen gyilkos hangulatban, zord kedélyállapotban ébredt. A rosszkedv okát maga sem igen tudta, talán e letargikus lelkiállapotot az okozta nála, hogy szürkébb volt az ég a kelleténél, vagy a nadrágszíj a megszokottnál katonásabban szorította tekintélyes főbírói pocakját, esetleg a jövőbe tekintve megsejtette, hogy a következő évben trónra lépő király, VIII. Károly, egy esztendő múlva jelentős mértékben csökkenteni fogja kiemelkedően magas fizetését, s nem lévén még akkortájt Európai Unió, no meg elektronikus média, nem tudja majd ezen egetverő jogtiprást Brüsszel vagy Strasbourg által világgá trombitálva orvosoltatni. (Nem tartozik ugyan szorosan témánkhoz, csupán érdekességképpen jegyezzük itt meg, hogy egy állandó európai szövetségi rendszer tervezetét már a 14. században kidolgozta a francia Pierre Dubois.) Nos, maradjunk annyiban, soha nem fogjuk megtudni a főbírói rossz kedélyállapot okát, mindenesetre ez nem sok jóval kecsegtette az aznap magas ítélőszéke elé kerülő szerencsétleneket. Victor Hugo megjegyzése szerint a bírák tárgyalási napjai a középkori Franciaországban általában amúgy is a rossz napjaikra estek, azon egyszerű oknál fogva, hogy a király, a törvény és a szent igazság nevében mindig kényelmesen kitölthessék valakin a haragjukat. Minő szerencsétlen idők! Örvendjünk, hogy mindez már fél évezrednél régebben, egy babonás előítéleteken nyugvó jogrendszer atlantiszi mélységekbe elmerült időszakában történt.
Minthogy a fentebb említett balszerencsés körülmények összjátéka folytán d’Estouteville uram elkésett magas hivatalából eme vízkereszt utáni napon, a Quasimodo ellen folyó büntetőeljárás lefolytatását helyettese, egy bizonyos Florian Barbedienne magiszter kezdte el. Az albíró úrnak azonban volt egy szigorúan, féltve őrzött-titkolt fogyatékossága, nevezetesen az, hogy süket volt. Bírónál ez igen csekély fogyatkozás, tulajdonképpen elhanyagolható körülmény az ítélet kiszabását illetően. Nemes Florian mestert nem is igen zavarta megfellebbezhetetlen és szabatos ítéletei meghozatalakor. Végtére is elegendő, ha a bíró úgy tesz, mintha figyelne, és a tiszteletre méltó magiszter annál is inkább megfelelt az elfogulatlan és részrehajlás nélküli ítélkezés eme lényeges feltételének, minthogy figyelmét a tárgyaláson nem vonhatta el semmiféle zaj és nesz. Nos, miközben Quasimodót bevezették az alabárdosok a tárgyalóterembe, Barbedienne úr fontoskodva, igen figyelmesen lapozgatta a vádlott ellen emelt panasz aktáit, amelyet a bírósági írnok rakott előzőleg eléje, s alaposan felkészült a jogi procedúrára azokat átolvasva. Ennek az akkurátus hivatali precizitásának köszönhette, hogy mindig időben tudta a vádlott nevét, foglalkozását, vétkeit, előre kigondolta válaszait a várható és feltételezett feleletekre, így sikerült elkerülnie a kihallgatás buktatóit, nem árulva el túlságosan feltűnően fogyatékosságát, nevezetesen azt, hogy semmit nem hall a külvilág zajaiból. A perirat olyan volt tehát tekintetes albíró uramnak, mint vaknak a vezető kutya. Természetesen „üzemi balesetek” olykor elkerülhetetlenül bekövetkeztek egy-egy oda nem illő megjegyzés vagy értelmetlen kérdésfeltevés által, ám a hallgatóság egy része ezt az ítész nagy eszének és humorának, más része viszont ostobaságának tulajdonította. No, de spongyát reá, a magas törvényszék tekintélyén ugyan sem az egyik, sem a másik nem üthetett csorbát, hiszen mint az köztudomású, inkább higgyenek egy bírót lángésznek vagy ostobának, mintsem süketnek.
Nos, az akták gondos áttanulmányozása után Florian magiszter fejét hátraszegve, félig becsukott szemmel, hogy minél méltóságteljesebbnek látsszék, megkezdte a kihallgatást. Csakhogy itt olyan, az egyetemes európai jogtörténetben példa nélküli eset forgott fenn, hogy süketnek kellett kihallgatnia süketet, s miként történetünkből rögvest kiderül, ennek súlyos következményi lesznek. Barbedienne uram szokásos, első kérdése a vádlott nevére vonatkozott. Minthogy Quasimodo – aki szintén süket volt – nem észlelte, hogy kérdést intéztek hozzá, mereven bámult a bíróra és nem válaszolt. A bíró, mivel szintén süket volt, nem észlelte a terhelt süketségét, és abban a tudatban, hogy az már válaszolt is neki, feltette a következő kérdést: – Jól van. Kora? Természetesen a szerencsétlen vádlott továbbra is mélységes hallgatásba burkolódzott, Florian magiszter azonban azt hitte, megkapta az adekvát választ, és tovább folytatta az épületes vizsgálatot: – No most, foglalkozása? E furcsa és meghökkentő monológ hallatán az emberek már különös módon sandítottak egymásra, és összesúgtak-búgtak a hallgatóság soraiban. Azonban a komédiába illő bírósági tárgyalás dramaturgiai tetőpontja még csak ezután következett. – Elég – folytatta a rendíthetetlen bíró, amikor úgy vélte, a vádlott már a harmadik válasszal is végzett. – Kend ellen panaszt emeltek hatóságunk előtt, először, éjjeli csendháborításért, másodszor, egy ledér nőszemély ellen elkövetett gyalázatos erőszakért, az örömlány sérelmére, harmadszor, zendülésért és a mi urunk-királyunk katonáival szemben tanúsított engedetlenségért. Mit tud felhozni védelmére?
Talán mondanunk sem szükséges, hogy a nézőközönség e ponton már nem bírta tovább a visszafojtott nevetés következtében kialakult rekeszizomgörcs okozta megpróbáltatásokat, s a tárgyalóteremben robbanásszerűen kitört az össznépi röhögés. No mármost, a féktelen, eszeveszett, futótűzként elharapódzó, általános hahotázásra és térdcsapdosásra már a két süket is felfigyelt, Quasimodo mindössze megvetően vonogatta púpját, Florian mester azonban eme gesztus láttán azt az abszolút téves következtetést vonta le a jelenetből, hogy a nézőket a vádlottnak valamilyen tiszteletlen válasza ingerelte nevetésre, és ekképpen förmedt rá felháborodva Quasimodóra: – Gazfickó, ezért a válaszért kötelet érdemelnél! Tudod te, kivel beszélsz?!
Tiszteletre méltó Barbedienne úr eme kijelentése nem éppen a legalkalmasabb eszköz volt arra, hogy véget vessen az össznépi mulatságnak, mi több, az őrült hahotázás átterjedt a pörosztókra, írnokokra, sőt a teremőrökre is, noha e szolgafajzatnál az egyenruhához eredendően járt a butaság. (Csak a naivak hiszik azt, hogy van új a nap alatt.) Csupán szegény Quasimodo őrizte meg komolyságát, azon egyszerű oknál fogva, hogy a körülötte zajló fergeteges népünnepélyből és annak kiváltó okából semmit nem értett. Mivel Florian magiszter uram sem tudta mire vélni a jogszolgáltatás fennkölt aktusához ugyancsak méltatlan karneváli hangulatot, ingerülten támadt rá a jámbor templomszolgára: – Szóval, te főbetyár, te rablóvezér, pimaszkodni merészelsz a Chatelet auditorával, a párizsi közrend felügyeletét ellátó bíróval, akinek az a hivatala, hogy kinyomozza a bűntetteket, vétségeket és latorságokat, hogy szüntelenül a közjó érdekében tevékenykedjék, jövedelem nélkül, a fizetség minden reménye nélkül?
Nos, a süket embernek, ha egy másik sükettel beszél, nincs rá oka, hogy elhallgasson. A Jóisten a megmondhatója, hogy az indulat és a retorikai hév miféle olümposzi magaslatokig ragadta volna magával Florian magisztert, ha épp a megfelelő pillanatban nem részesül a megváltó segítségben. A törvényszéki terem végében kitárult az ajtó, és rajta teljes életnagyságban belépett az aznap reggel bal lábbal felkelt Robert d’Estouteville főbíró úr. A főbíró érkezéséig őt helyettesítő Barbedienne a legsúlyosabb büntetés kiszabását kérte a vádlottra felettesétől, mivel elmondása szerint Quasimodo súlyos és példátlan engedetlenséget tanúsított a bírósággal szemben. A tárgyalóteremben összezsúfolódott tömeg nem sejtette, hogy az igazi vigadalom percei még csak ezután következnek. A fentebbiekben elmondottak miatt pocsék hangulatban lévő főbíró kemény tortúra alá vetette a bűnöst: – Mit műveltél, hogy idehoztak, te lókötő? A szerencsétlen flótás azt gondolván, hogy Robert úr a nevét tudakolja, végre megtörte némaságát, s ezt felelte: – Quasimodo. A válasz hallatán újból felharsant az össznépi röhögés, s a főbíró pulykavörösen ordította: – Velem is csúfolódsz, te cégéres gazember? A púpos azt vélvén, hogy most a foglalkozásáról kell számot adnia a mélyen tisztelt ítélőszéknek, így szólott: – Harangozó a Notre-Dame-ban. – Harangozó! – ismételte meg a főbíró, akinek paprikás kedélyállapotát és dühét a zagyva válasz csak tovább szította. – Harangozó! Majd adok én neked harangozást! Végigveretlek Párizson, hallod-e, te lókötő! Tekintettel arra, hogy a főbírói orációból a vádlott semmit nem hallott, válaszadását így folytatta: – Ha a koromat kérdezi uram, azt hiszem, Szent Mártonkor leszek húsz. Ezzel aztán betelt a mérték. Estouteville méltóságos úr valósággal őrjöngött ekkora arcátlanság láttán. – Úgy, szóval csúfot űzöl a bíróságból, te nyomorult! Pálcások! Vigyék ezt a fickót a kövesparti pellengérre, botozzák meg, és forgassák egy órát! Istenemre, ezt megemlegeti! Elrendelem továbbá, hogy ezen ítéletem a párizsi algrófság hét várbírói kerületében négy esküdt trombitással közhírré tétessék.

Quasimodo a pellengéren (L. H. de Rudder, 1844)
Akkoriban egy peres eljárás még viszonylag egyszerűen, patriarchálisan bensőséges keretek között bonyolódott le, nem gyártottak a törvényszéki írnokok több százezer oldalas irathegyeket, a gótika virágkorának 15. századi Franciaországában még minden világos, célirányos és egyértelmű volt. Az ember egyenesen haladt a végcél felé, s holmi kodifikációs kitérők, bozótok és labirintusok híján minden büntetőjogi csapásirány végén meglátta a kereket, a bitót vagy a pellengért. Történetünk tragikomikus csattanója az, hogy amikor a jegyző megszövegezte az ítéletet és átnyújtotta Florian magiszternek kihirdetésre, azt remélve, hogy sikerül az elítélt számára némi enyhítést kieszközölnie, az albíró fülébe súgta Quasimodóra mutatva: – Ez az ember süket. Mivel Florian mester egy árva szót nem értett mindabból, amit a jegyző mond, s hiúságból nem óhajtotta azt sem, hogy fogyatékossága köztudomásúvá váljék, ekképpen válaszolt: – Vagy úgy! Ezt nem tudtam. Ez esetben még egy óra pellengér neki! S ezzel a módosítással vált jogerőssé és végrehajthatóvá a magas törvényszék kellő mérlegeléssel, minden enyhítő és súlyosító körülmény figyelembe vételével meghozott bölcs és igazságos határozata.
Korunk embere módfelett szerencsésnek tarthatja magát, hogy a felvilágosodás filozófiáján alapuló ultramodern, neoliberális civilizációs paradicsomban, különösképpen hazánkban, már nem kell efféle fals bírósági végzésektől rettegnünk. Miként attól sem, hogy egyéni elfogultságok, aktuális hangulati befolyásoltság vagy pártpreferenciák bármilyen módon is hatással lennének egy megszülető bírósági verdiktre. Ámen.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready