2020. április 1., szerda, Hugó, Agád napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
10:12 Rajzfilmhős lett Puskás Ferencből, íme az első rész09:52 New Yorkban olyan magas a halottak száma, hogy hűtőkamionokban tárolják őket09:48 Újra megnyílt a balassagyarmati határátkelő az ingázók előtt09:37 Türkmenisztánban a torkánál ragadták meg a kérdést: egyszerűen "betiltották" a koronavírust09:17 Egy louisianai szektavezérnek "Isten azt mondta", ne törődjön a járvánnyal09:01 Tizenhárom éves fiú a koronavírus legfiatalabb brit áldozata08:50 Fagyos idővel indult az április Erdélyben08:45 Még a végén a macskák számára is kijárási tilalmat rendelnek el08:31 Mától új menetrend szerint közlekednek a budapesti tömegközlekedés járatai08:04 Trump szerint "nagyon fájdalmas két hét" vár az amerikaiakra07:43 Meghalt négy beteg, 525-re nőtt az azonosított fertőzöttek száma, minden megyében van koronavírusos07:32 Először volt hőhullám az Antarktiszon06:56 Több száz egyeddel ritkítja bölényállományát a Yellowstone Nemzeti Park22:55 Felhívta a mentőket azzal, hogy öngyilkos akar lenni, majd rájuk támadt - az ügyészség felfüggesztettel jutalmazná22:37 A háziorvosok nyílt levélben közlik Müller Cecíliával: nincs elég védőfelszerelésük
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok ::

Egyedülálló hungaricumunk, a Tokaji aszú sikertörténete - 3. rész

Reklám

A 19. század utolsó negyedében a Tokaj-hegyaljai borvidék sorsát is alapvetően meghatározta a filoxéravész megjelenése. A filoxéra az 1860-as években, Amerikából érkezve jelent meg Európában, óriási pusztítást okozva a szőlőterületekben. Korzikán, Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában, Dél-Németországban, majd Ausztriában is jelentkezett. Magyarországon 1874-ben, a Földművelési Ipari és Kereskedelmi miniszter országos felhívásából szereztek róla tudomást, és már a következő évben, Pancsova térségéből megérkeztek az első megbetegedésekről szóló hírek. A fertőzés lokalizálására hozott szigorú intézkedések sajnos nem hoztak eredményt, így a fertőzött szőlővesszőkkel igen gyorsan elterjedt az egész ország területén a népi nyelven egyszerűen szilokféregnek nevezett kártevő. Egyrészt a délről (Pancsova irányából) érkező fertőzésről beszélhetünk, másrészt a nyugatról, Ausztriából meginduló terjedést figyelhetjük meg. A birodalom Klosterneuburgi szőlővessző értékesítési és szőlészeti központjából a magyarországi eladások útján rengeteg fertőzött szőlővessző került be magyar területre.

Miként azt Balassa Iván megjegyzi Tokaj-Hegyalja szőlője és bora (Tokaj, 1991) című könyvében, a Hegyalját a polgárosodás korszakában a legsúlyosabb következményekkel a filoxéra érintette. Ez a növényi fertőzés nemcsak átmenetileg vetette vissza e nagybecsű térség gazdasági életét, a lakosság polgárosodását, vagyoni gyarapodását, hanem végleg és katasztrofális gyorsasággal kiejtette például Tállyát és lakóit a gyarapodó települések sorából. A lakosoknak nemcsak átmeneti stagnálással kellett szembenézniük, hanem a nevezetes történelmi régió végzetes hanyatlását megélniük.
A phylloxera vastatrix (levélszárító-pusztító) több ismert változatából nálunk a szárnyatlan alakja telepedett meg a szőlőgyökereken, s olyan intenzitással szívta el a növénytől a tápláló nedveket, hogy a szőlő levelei gyorsan kezdtek sárgulni, majd elszáradtak, végül a szőlőtőke kipusztult. A magyar kormányzat tehát először 1874-ben hívta fel a szőlőtermelők figyelmét erre a vészre, de a Hegyalja 1880-ig mentesnek bizonyult a kártevőtől. Herman Ottó ugyan 1880-ban már azt írta, hogy a „...Hegyalja népe remeg, mert... a baj Kassa felől már megközelítette – hegyeibe talán már be is férkőzött. Az ijedtségtől felkorbácsolt képzelet már elsárgulva, a végső veszedelem torkába dobva látja a tokaji borkirály termőhelyeit...”
Ha nem is az egész Hegyalja, de Tállya lakói valóban ijedelemmel regisztrálták, hogy egy fertőző góc már kialakult szőlőhegyeiken. Ennek azonban dokumentálható nyomai nem maradtak. Grosse András Tállya „város és környéke phylloxera biztosa” 1882. október 14-én keltezett jelentésében tett említést az 1880-ban híresztelt fertőzött gócról, sőt némi keserűséggel és nyugtalansággal számolt be arról, miszerint „azon szomorú tapasztalatot tettem, hogy a legfőbb hatóság az egész phylloxera ügyet üres rémképnek tekintvén, a biztosokat semminemű támogatásban nem részesíti”.
Nemcsak a hatóság, a parasztok, a szőlőkapások és a tulajdonosok sem hittek a vész bekövetkezésében, ezért nem is készültek fel rá. „Igen megnehezíti a szőlők átvizsgálását azon körülmény – írta Szabó Lajos, a tarcali Vincellérképző Intézet igazgatója 1882-ben -, hogy a községi elöljárók, de különösen a köznép nem ismervén a phylloxerát s annak pusztítását, nem hiszi, hogy a phylloxera képes volna szőlőiket tönkretenni, s azt állítják, hogy az egészet csak az urak találták ki.” A hitetlenség és a makacsság megbosszulta magát. Zemplén megye tisztikara 1885-ben már az alábbi felterjesztést küldte a kormánynak: „A bekövetkezett vészes állapot nemcsak Tokaj-Hegyaljának, de a közeli vidéknek kizárólag szőlőműveléssel foglalkozó lakosságát végínséggel, de a haza ezen milliókat érő szőlőterületét, azaz az ismert világ egyik legelső borvidékét végpusztulással fenyegeti...”
A kormány és a megyei hatóságok már 1880-tól komolyan számoltak a bekövetkezhető tragédiával. Emberileg és az adminisztráció szintjén, a rendeleti szabályozás terén mindent megtettek a vész lehetséges elhárítására. Tállyán és környékén – miként azt fentebb említettem – 1882-ben megtörtént a szőlők hivatalos bejárása. A minisztérium 1884-ben magyar, német, szlovák, szerb nyelvű falitáblákon ismertette a fertőzés megjelenésének formáit, felismerhetőségét, de minden hiába volt. Matolay Etele 1882. október 10-én azt jelenthette a minisztériumnak, hogy Zemplén megye területén „még phylloxera nincs”. Az 1880-as évtized derekán azonban már „kezdték félreverni a harangot”. Az első szomorú jelek Erdőhorváti szőlőskertjeiben tűntek fel, de 1885-ben már Tarcal hegyein is pusztított a kór, 1886–1895 között pedig tarolt a filoxéra a Hegyalján. Tíz év alatt elpusztított 14 ezer hold szőlőt.
Zelenák István A Tokaji aszú titkai (Bp. 2012) című munkájában szintén hangsúlyozza a filoxéra végzetes következményeit. Megállapítása szerint a pusztulás különösen a hegyi ültetvényekben volt végzetes, az alsóbb szőlőket kevésbé érintette. Tokaj határában 1896-ban a 600 holdnyi hegyi ültetvényből 425 holdat kellett volna újra telepíteni. A kormányok által támogatott rekonstrukciós újratelepítési program 1904-1906 között érte el tetőpontját, így az első világháború előtti években váltak újra termőképessé az ültetvények. A magas és meredek fekvésű ültetvények újratelepítése csak itt-ott történt meg, leginkább hazai veszőkkel. Igaz, a birtokosok számon tartották e területeket is mint szőlőt, de a mai napig csak kőgátak emlékeztetnek arra, hogy a Kölcsey által is megénekelt Tokaj szőlőhegyei egykor jobb napokat láttak. Csak ezek a kőépítmények jelzik ma azt, hogy a 19. század végéig a tokaji borok virágkorának tartott időkben hol is termett az igazi aszú.
A rekonstrukció eredményeképpen Hegyalja és a Tokaji-hegy új, többnyire sorban telepített ültetvényektől díszlett. 1911-ben a Hegyalja szőlőterülete 8600 hold volt, vagyis a filoxéra vész előttinek mintegy 60%-át sikerült újra termőre fogni. Voltaképpen az újratelepítést követően indult meg Tokaj-Hegyalján a modern kori tömegtermelés. A korszerű kapitalista viszonyok beköszöntével, a vasúthálózat kiépítésével a századfordulón a tokaji szőlőbirtokosok is felismerték, hogy nagy tételekben eladható, azonos minőségű bor szükséges. Ebből a célból alapították 1906-ban a Tokaji Bortermelők Társasága Részvénytársaságot. 1910-ben a legtekintélyesebb birtokos és közéleti személyiség, Windisch-Graetz Lajos is belépett a társaságba, s ettől kezdve az üzleti forgalom két- háromszorosára nőtt. A nevezetes Rákózi-pince épülete 1917-ben, maga a pince – melynek lovagtermében Szapolyai Jánost 1526-ban királlyá választották – 1921-ben került a tulajdonukba. Amikor a tokaji borok ismét megjelentek mind a helyi, mind a külpiacokon, a termelőknek és a kereskedőknek egyaránt kellemetlen konkurenciával kellett szembenézniük: a belföldi piacokon megjelentek – a filoxéra következményeként az 1880-as években kezdődött alföldi telepítéseknek köszönhetően – a szintén tömegtermeléssel előállított könnyebb, alacsonyabb alkoholtartalmú és olcsóbb homoki borok, külföldön pedig a francia és az olasz borok nyertek teret a piacokon. A termelés és a megbomlott piaci igények egyensúlyát még az első világháborús (1914-1918) konjunktúra sem tudta helyreállítani.
Éppen ezen okból szervezték meg a tokaji szőlősgazdák 1918. február 14-én a hegyközséget, amelynek fenntartását a helyhatóság is támogatta. Azonban a trianoni országfeldarabolás nemcsak az egész hazai gazdaságnak, de a Tokaj-hegyaljai régiónak is súlyos csapást jelentett. Ugyanis a szomszédos, ún. kisantant utódállamok autarkiás, önellátó gazdaságpolitikára törekedtek, s amennyiben valamely termékből importra szorultak, azt politikai megfontolásokból – Magyarország gazdaságának és ezáltal védelmi képességének további gyengítése céljából – más országok piacairól szerezték be. Ráadásul máig tartó bonyodalmak forrása lett Csehszlovákia, majd 1993-tól ennek egyik jogutódja, Szlovákia és Magyarország között, hogy az 1908. évi 47. törvény alapján földrajzilag is meghatározott és körülírt Tokaj-hegyaljai, összesen 8600 holdnyi borvidék három települése átkerült északi szomszédunkhoz, nevezetesen Újhely, Kistoronya és Szőlőske települések, határukban 178 hold szőlőültetvénnyel.
1920 után tehát a hagyományos borpiacok a határokon kívülre kerültek. A belföldi, csonka országi piac ugyanakkor kicsi lett, s éppen a tokaji bort nagy mennyiségben felvásárló hagyományos korábbi piacokat választották el államhatárok a termőterülettől. Megszűnt a 15. század végétől működő szerves gazdasági egység, amely a borvidéket, Kassát és a Szepességet, valamint a lengyel és galíciai egykori birodalmi belső piacot összetartotta. Lázár Miklós országgyűlési képviselő 1932-ben megállapította, hogy „a csonka ország legelhagyatottabb, legárvább és legszegényebb vidéke a Hegyalja. A trianoni béke fenyeget és pusztít bennünket”. A tokaji járás főszolgabírája, Fejér Andor szerint „amióta a trianoni határ fojtogató nyomorúsága a nyakunkba szakadt, a bor értékesítése terén napról napra rosszabbak a viszonyok”. Egy 1930-as történetírói összegzés erre a végkövetkeztetésre jut: „Itt kezdődött Tokajnak a gazdasági tönkremenése. Azóta, mintha balsors üldözné a várost, jó szüretje egyszer sem volt, sőt az utóbbi három évben semmit sem termett a Tokaji-hegy… A tokaji asztali és pecsenyeborokat nem lehet drágábban értékesíteni, mint a homoki szőlők termését... Pedig óriási a különbség a két szőlővidék munkája és termése között… Ismét oda jutottunk, ahol az 1880-as években voltunk a filoxéravész idején”.
1924 és 1929 között minden esztendőben még természeti csapások is sújtották a régiót. A nagy mennyiségű eső miatti rohadás, a kemény téli fagyok és a peronoszpóra váltották egymást. A szőlősgazdák azonban kitartottak, nem hagytak fel a termeléssel, pedig az „üres zseb és üres pince” jellemezte helyzetüket. Az 1929. évi fagyokat követően például újra kellett telepíteni a filoxéravész után telepített ültetvények egy részét. Így csaknem fél évszázad elteltével ismét termőre kellett fogni a pallagokat. A legnagyobb birtokszerző Binét Miklós volt, aki megvásárolta gróf Tisza Kálmánné Dégenfeld Ilona 30 katasztrális holdat meghaladó szőlőit és 23 holdnyi pallagjait. Ugyanő megvette báró Radvánszky Albertné 4 holdas szőlőjét és 1 hold pallagját pincéivel együtt.
A Tokaj-Hegyalját sújtó politikai és természeti katasztrófák azonban korántsem értek véget. 1929-1933 között – amely a 2008-ban kezdődött globális krízis megelőzően – a kapitalizmus legsúlyosabb, robbanásveszélyes gazdasági világválsága volt, amely a borfogyasztás nagymértékű visszaesésében is éreztette hatását. A következmény a Tokaji Bortermelők Rt. felszámolása volt. A válságkezelésben Bethlen István, Károlyi gyula és Gömbös Gyula kormányai játszottak fontos szerepet. Támogatták a helyi birtokosokat tömörítő Tokaj-hegyaljai Bortermelők Pinceszövetkezetének megalapítását, amely a szigorú minőségellenőrzést megvalósító állami felügyelet alatt állt, valamint e kormányok áldásukat adták a Tokaji Szüreti Napok rendezvénysorozat megindítására is. A mai napig létező szőlő- és borfesztivál kezdeményezője Lázár Miklós tokaji nemzetgyűlési képviselő volt, aki 1930. április 2-án nagy hatású beszédet mondott az ügy érdekében a törvényhozásban. Ugyanakkor, mint a Reggel c. lap főszerkesztője, százezrek figyelmét hívta fel a rendezvény fontosságára. Elérte, hogy a MÁV kedvezményes utazást szervezett a fővárosból Tokajba. Az első szüreti napon, 1932. október 16-án több ezer vendég utazott Tokajba. A helyi kereskedők és szőlősgazdák egy hétig tartó vásáron árulták boraikat. Felvonulás, értekezletek, kulturális események színesítették a programot. A kezdeményezés óriási sikert aratott, s ettől kezdve minden évben megrendezték. A válságos idők után lassú javulás következett a helyi lakosság életében. Az 1935. évi jó termés után a bortermelés gazdaságossága is javult Tokajban, azonban az európai politikai és háborús fejlemények meglehetősen ingataggá tették ezt az állapotot. A hagyományos lengyelországi piac bedőlt, amikor 1939 szeptemberében Németország és a Szovjetunió hadereje megszállta az országot. Így a Tokaj-hegyaljai Bortermelők Pinceszövetkezete 1941-re csődbe ment. Az 1930-as évektől azonban sikeresen kapcsolódott be a borkereskedelembe egy magáncég, a Krausz Ernő és Dr. Holló Andor által alapított közkereseti társaság, a Tokaji Bortermelők Társasága. A cég 1932 és 1944 között sikeresen működött, sőt az 1938-1944 között a megnövekedett országterületen tovább szélesítették felvevőpiacaikat. Kassai telephelyükről a Felvidék, Szegedről a Dél-Alföld és Észak-Erdély, Munkácsról Kárpátalja ellátását szervezték. A külföldi piacok ugyan másodlagosak maradtak tevékenységükben, de exportáltak Tokajit Németországba, Svájcba, Hollandiába, Franciaországba és Angliába is.
A második világháború utáni politikai fejlemények, a szuronyokon importált szocialista rendszer bevezetése alapvetően kihatott a tokaji bor készítésének, minőségének és értékesítésének további alakulására. A korábbi, alapvetően minőségi szempontokat szem előtt tartó bortermelési hitvallást felváltotta a rezsimre minden területen jellemző mennyiségi szemlélet és igénytelenség, ennek ellenére a Tokajit mégsem tudták teljesen tönkretenni. Az 1990-es impériumváltást követően a Tokaji aszú készítése is a tradíciókhoz való visszatérés felvállalásával kezdődött. A hegyaljai borászok az 1990-es évektől ismerték meg az elődök és a hagyományos piaci vásárlók több évszázad alatt kialakult ízlését, s ezt elfogadva kezdtek bort termelni. Zelenák István A Tokaji aszú titkai c. művében így definiálja tömören és lényegre törően a jó borásszal szembeni követelményeket: „A szőlőtermelés és borkészítés sokrétű elméleti és gyakorlati ismeretére, szerénységre, hitre és elhivatottságra, a tökéletes eredmény elérésének szándékára, újító szenvedélyre, s még számos jó tulajdonságra szüksége van. A szőlő, az ember, az ősök, a múlt, a szülőföld és a munka tisztelete és szeretete, kitartás, akarat, eltökéltség mind szükséges. A legjobb borok elkészítésére csak ilyen szakembereknek van esélyük.” Szerencsére ezt a krédót valló híres borászok szép számban akadnak manapság újra Tokaj-Hegyalján.
A Tokaji történetét jelenünkbe érve az ún. szlovák-magyar borvita árnyékolja be. A napjainkban dúló magyar-szlovák borháború gyökere azokra az időkre nyúlik vissza, amikor a trianoni békediktátummal a borvidék egy igen kis része az egykori Csehszlovákia (1993 óta Szlovákia) területére került. A tokaji borvidék szlovák területe nem került azonban egyértelmű területi lehatárolásra – sőt a szlovák törvények szerint az ország egész területe egyetlen borvidéket képez –, ezáltal bizonytalanná vált, hogy Szlovákia pontosan mely területein állítható elő tokaji bor. 2004-ben Szlovákia és Magyarország egyezményben nyilvánította ki, hogy a magyar bortörvényhez igazodva egységes termelési és ellenőrzési feltételekben állapodnak meg, és a szlovák részre eső borvidék területe is egyértelműen lehatárolásra fog kerülni. A megállapodás értelmében a Tokaji Borvidék a két ország területén a határon átnyúló borvidéket képez, melyből a magyar oldalra eső rész a „Tokaji borvidék” nevet, a szlovák rész pedig a – szintén azonos jelentésű - „Tokajská vinohradnícka oblast” nevet viseli. Sajnálatos módon a kérdést a mai napig nem sikerült a szlovák fél szerződésszegései miatt az egyezményben foglaltaknak megfelelően rendezni.
Zoom
"Tokajska"...
Szlovákia segítségére sietett és ezáltal tovább bonyolította az ügyet az Európai Unió, amikor elsőként 2006-ban az Unió hivatalos lapjában - a korábbi „Vinohradnícka oblast Tokajská” eredetmegjelölés helyett - „Vinohradnícka oblast Tokaj” néven tüntette fel a szlovák tokaji borvidéket. 2009-ben aztán az eredetmegjelölések és földrajzi jelzések uniós oltalmának nyilvántartására új rendszert (E-Bacchus nyilvántartás) vezetett be az EU, amelybe a szlovák borvidék először „Tokajská/Tokajské/Tokajsky vinohradnícka oblast” néven vonult be, ám Szlovákia idővel kezdeményezte, hogy a bejegyzett eredetmegjelölést „Vinohradnícka oblast Tokaj”-ra, sőt, akár csak „Tokaj”-ra módosítsák, mivel nemzeti törvényeikben ténylegesen ezek a nevek szerepelnek. A Bizottság 2010 februárjában a 2009. augusztus 1-jén hatályos szlovák jogszabályok fényében úgy módosította a nyilvántartást, hogy az megfeleljen a szlovák törvény pontos elnevezésének, azaz „Vinohradnícka oblast Tokaj”-ra módosította a bejegyzést. A Bizottság elutasította ugyanakkor a szlovákok „Tokaj” névre vonatkozó kérését, arra hivatkozással, hogy önmagában ez a kifejezés nem jelenik meg a szlovák jogszabályokban. A magyar hatóságok ezek után azzal a kifogással fordultak az Európai Bizottsághoz, hogy az E-Bacchus nyilvántartásban történt módosítás alaptalan, figyelemmel arra, hogy időközben új szlovák bortörvény került elfogadásra, a „Tokajska” kifejezés használatával, melyet a Bizottság nem vett figyelembe. A magyar álláspont szerint Szlovákia nem formálhat jogot olyan uniós eredetmegjelölésre, mely a „Tokaj” kifejezésre utal, csupán csak a korábban bejegyzett „Tokajska” elnevezésre. A brüsszeli eseményeket figyelve Szlovákia újabb törvénymódosításra szánta el magát, s előrelátó módon immár a „Tokaj” eredetmegjelölést vezette be nemzeti jogának szókészletébe.
A Magyar Köztársaság 2010 áprilisában keresetlevelet nyújtott be az Európai Unió Törvényszékéhez az Európai Bizottság alperes ellen, melyhez beavatkozóként csatlakozott a Szlovák Köztársaság. A magyar fél kérte a törvényszéktől, hogy semmisítse meg a Bizottság által az E-Bacchus adatbázisba bevezetett „Vinohradnícka oblast Tokaj” bejegyzést.
Az E-Bacchus nyilvántartás kapcsán a magyar aggodalom abban a korántsem alaptalan feltételezésben gyökerezik, hogy a „Tokaj” megnevezés olyan téves képzetet kelthet a fogyasztókban, hogy a Szlovákiában előállított tokaji bor a magyar követelményrendszernek megfelelő, védett magyar „Tokaj” eredetmegjelölésű borral megegyezik, ezáltal a ’Tokaji’ hosszú fejlődéstörténetének eredményeképpen elnyert világhírneve alatt az eredeti minőséget meg sem közelítő, silány utánzatok kerülhetnek a borfogyasztók poharaiba. Tény, hogy a szlovák és a magyar bortermelésre vonatkozó követelményrendszerek valóban nem egyformák, és az Európai Bizottság passzivitása sem mozdítja előre a régóta húzódó problémát, s ezáltal a szlovákok malmára hajtja a vizet.
Ami egyelőre világosan látszik, hogy a két ország között ezekben a kérdésekben belátható időn belül nem lesz megegyezés, hiszen a szlovák termelői oldalnak nem áll érdekében egy szigorúbb rendszerhez való igazodás. Szlovákiának és Magyarországnak 2011. év végéig kellett benyújtania a Bizottsághoz a Tokaji borok termékleírásait, melynek kapcsán bízunk abban, hogy Brüsszel számára is egyértelműen ki fog derülni, hogy kétféle termékleírás és technológiai szabályozás esetén a borok megnevezése nem lehet azonos. Az Európai Bizottság végleges döntése azonban még várat magára.
A magyar bortermelők részéről a vita annak az egyedülálló hungaricumnak a világhírnevéért folytatott küzdelmét jelenti, mely a tokaji borászmesterek sok évszázados munkájának csodája, s melynek kifogástalan minősége mindig, minden korban ugyanazt az egyedülálló élményt nyújtotta és nyújtja a borfogyasztóknak szerte a világon.
Végezetül említsük meg, hogy a Tokaji bevonult az egyetemes művelődés- és irodalomtörténetbe is, számos művész számára biztosított ihletforrást műalkotása elkészítéséhez. XIV. Lajos (1643-1715) francia királynak, Rákóczi szövetségesének tulajdonítja a történeti hagyomány a latin nyelven szállóigévé vált mondatot: „Vinum regum, rex vinorum”. Ami magyarul annyit tesz, hogy „a királyok bora, a borok királya”. Voltaire így méltatta: „Ha Tokajit iszunk, éreznünk kell, hogy van Gondviselés felettünk, mert annyi gyönyört, mint ez a bor, csak egy végtelen jóságos Isten nyújthat”. A zseniális zeneszerző, Mozart is módfelett rajongott a tokaji nedűkért, sőt Don Juan c. operájának szövegírója, de Conté abbé sem vetette meg. Feljegyezték, hogy 1786-ban, amikor a Don Juan librettóját írta, munka közben állandóan ott volt az asztalán egy palack jó Tokaji. Amikor a Don Juan tüzes bordalát hallja a világ, kevesen tudják, hogy lángoló szavait egykor Tokaj borának heve diktálta a lírai lelkű szövegírónak.
A német író- és költőfejedelem, Goethe még a Faust c. drámai költeménye első részébe is beleszőtte Tokaj borának hírét. A nevezetes lipcsei Auerbach pincében szerepelteti a Tokajit. Siebel, a korhelykedő diákok egyike ezt a dialógust folytatja Mefisztóval:
Siebel:
Biz én a savanyút nem kedvelem,
adj egy pohárka édesebbet!
Mefisztó:
Neked hát tokajit eresztek.
1815-ben, Bécsben az ifjú Schubert kezébe került Gabrielle Baumberg bécsi költőnőnek – Batsányi János későbbi feleségének – 1800-ban megjelent verseskötete. Közötte szerepelt az 1795 táján íródott „Lob des Tokayer” (Tokaji bor dicsérete) című bordala, amely annyira megragadta fiatal zeneköltő fantáziáját, hogy néhány nappal később el is készítette kompozícióját, a Tokaji bordal c. zeneművet. Ibsen, a nevezetes norvég drámaíró is említést tesz róla Vadkacsa című művében.
A tokaji borok kétségkívül a leghíresebb és legismertebb magyar specialitások közé tartoznak. Ennek ellenére jelenleg sem kapják meg az Európai Unióban, amelynek 2004 óta hazánk is tagállama, azt a rangot és elismerést, amely méltán megilletné őket. Ez a mindenkori magyar kormányok elégtelen marketingpolitikájának, mulasztásának és hanyagságának is következménye. Ezen a szemléletmódon legalapvetőbb nemzeti érdekeinket tekintve a jövőben a lehető leghamarabb változtatni kell.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
(Az előző rész itt található.)
Utószó: Ez úton is szeretném köszönetemet kifejezni Zelenák István tokaji borásznak és történelemtanárnak, akinek A Tokaji aszú titkai (Bp.2012) c. értékes, az Agroinform Kiadó által megjelentetett összefoglaló munkáját felhasználtam e háromrészes tanulmány elkészítéséhez, valamint személyes beszélgetéseink alkalmával is számos hasznos és nélkülözhetetlen tanácsával járult hozzá ennek az írásnak a létrejöttéhez.
Zelenák István könyve megrendelhető és rövid ismertetés olvasható róla itt:
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready