Az első rész: Egyedülálló hungaricumunk, a Tokaji aszú sikertörténete

Nos, azt illetően, hogy a tokaji borvidéken mikor és ki készítette az első aszúbort, teljesen megoszlanak a vélemények, s ez alighanem kideríthetetlen is, tekintettel arra, hogy a bortermelők nem dokumentálták felfedezésük eredményét, s valószínűleg egymástól függetlenül egyidejűleg több szőlősgazda is állított elő aszút. Szirmay Antal Tokaj-Hegyalja szőlőtermeléséről és borászatáról 1810-ben megjelentetett alapművében nem egy évszámhoz kötötte az aszú születését. Szerinte 1560 táján történt ez a jelentős esemény. Ennélfogva mi, kései utódok kizárólag a levéltári forrásokra, írott dokumentumokra hagyatkozhatunk. Ezek azonban nyilvánvalóan már egy hosszabb ideje meglévő gyakorlatot, illetve állapotot rögzítenek. Általában – tehát nem a tokaji, illetve más konkrét régióhoz kötötten – már a 16. század első feléből maradtak fenn írott kútfők, melyek aszúborok létéről tanúskodnak. Egyik forrásunk szerint a Fertő tó melletti, a magyaróvári uradalomhoz tartozó Védényben 1517-ben észleltek tömeges aszúsodást. Egy 1530-ban I. Ferdinánd által Roggendorf Vilmos részére kiállított útlevél engedélyezi a tulajdonosának, hogy Magyarországról Németalföldre két társzekér aszúbort szállítson Mária királyné, II. Lajos özvegye számára.

Az első kétségbevonhatatlan hitelességű adat, amely a tokaji borvidéken – mint fentebb már utaltam rá, maga a fogalom is épp a 16. században alakult ki – történt aszúkészítésről tudósít, a Garai-család 1571. május 15-én kelt ún. osztálylevele (örökségmegosztás), amelynek 8. pontja a következőképpen rendelkezik: „Az Vitézlő Garay János Bátyám uramhoz peniglen mutatom olly szép atyafiságomat, hogy az Tokai Pincében lévő, Hetven Hordó és öttven két áttalag (kb. 70-75 liter – L. Zs.) Aszszú Szőlő Borokhoz nem tartom semminemű jussomat, és Ő Kegyelmének adom mind egészlen”. Művelődéstörténeti érdekességként említsük meg, hogy az oklevélben említett, Tokaji aszút öröklő Garai János leánytestvére, Anna férje halála után hozzáment a Vizsolyi Bibliát fordító Károlyi Gáspárhoz, aki ezáltal házasságuk ideje alatt a nevezetes tokaji Hétszőlő birtok kezelője lett. Az aszútermelés miatt Tokaj iránt így a 16. század második felében megnőtt a királyi udvar érdeklődése, s I. Miksa (1564-1576) király uralkodásának idejétől a bécsi udvari pincékből többé már nem hiányozhattak a tokaji borok. Ennek lett következménye, hogy Miksa egyes években korlátozta vagy egyenesen megtiltotta a birtokosoknak a lengyel piacokra történő szállításokat, mentességet csak a régió szabad királyi városainak – Kassa, Bártfa – kereskedői kaphattak.

A Hegyalja másik fő uradalmi és szellemi központjában – 1547-től itt működött a hírneves református kollégium –, Sárospatakon született meg a 16. századi aszútermelés másik dokumentuma. A jelentős szőlőtermelő mezővárosból, Szikszóról származó Szikszai Fabricius Balázs, aki 1562-től az iskola rektora is volt, Nomenclatura című, 1574-1576 között írott munkájában szól a vinum passumról, tehát az aszúszőlő borról. A könyv voltaképpen egy latin-magyar szószedet volt, de egyfajta korabeli lexikonként a világi tudományoknak a korra jellemző fogalomtárát is tartalmazta. Ezért esik szó benne a szőlő- és bortermelésről is. A szerző nemcsak elméleti szinten, hanem gyakorlatilag is foglalkozott borgazdálkodással. Erdőbényén és Sárospatakon is volt szántója és szőlője. Igaz, rövidesen a tizenötéves háború (1591-1606) és a Bocskai-szabadságharc (1604-1606) hadi eseményei miatt a hegyaljai bortermelés és kereskedelem alaposan lehanyatlott, de a helyzet konszolidálódásával újra konjunktúra következett, s Szepsi Csombor Márton európai körútja során 1619-ben Luneville közelében találkozott egy francia nemessel, aki a lotharingiai herceg udvarában olyan tokaji bort ivott, ami a legjobb a világon. Alapos okkal feltételezhetjük, hogy ez aszúbor lehetett. A Tokaj-Hegyalján lévő uradalom egyik nagy fénykorát Lorántffy Mihály, majd I. Rákóczi György (1630-1648) erdélyi fejedelem és Lorántffy Zsuzsanna korában élte. Az ő pataki udvarukban ténykedett prédikátorként és történetíróként Szepsi Laczkó Máté. 1619 és 1624 között írt krónikájában egyetlen szót sem ejt az aszúkészítés eljárásáról, noha máig élő legenda szerint ő volt az első, aki aszúbort készített. Ezt egy bizonyos Kazinczy Péter nevű ember állította, aki a Lorántffyak bizalmasa volt, sőt 1621-ben részt vett Sátoraljaújhely „törvénykönyve” összeállításában. Ebben írta le a 149. oldalon az emlékezetes esetet, miszerint Laczkó Máté készített aszúbort Lorántffy Zsuzsanna ünnepi asztalára. Ezt a hagyományt közvetítette az 1800-as évek elején Kazinczy Ferenc Szirmay Antalnak, aki 1810-ben közölte azt a hegyaljai borkészítésről szóló, fentebb már említett művében, noha meggyőződése szerint már korábban folyt aszúbortermelés a borvidéken. Mindezt azonban egyetlen más hiteles történeti forrás nem erősíti meg, pontosabban fel sem veti. Valószínűleg annyi történhetett, hogy Kazinczy Péter nem tudott az aszú korábbi szerzőknél, illetve dokumentumokban történt említéséről. Aztán az 1630-as évektől egyre gyakrabban olvashatunk az uradalmi összeírásokban az aszúborról. A 17. század második felének időjárási viszonyai igen kedvező feltételeket biztosítottak az aszúsodásnak, s ezt az időszakot a borkereskedelem aranykorának is szokták nevezni.

Ami az aszúbor készítésének „technológiáját” illeti, történetileg megkülönböztetünk természetes és „csinált” borfajtát. A 17. század közepéig az első változat, vagyis a teljesen beaszúsodott szőlőszemek válogatás nélküli feldolgozása volt a jellemző. Az 1650-es évektől ezt felváltotta az egyenként leszedett aszúszemek tömegének musttal vagy óborral történő áztatása, s a puttonyszám szerinti keverés útján történő borkészítés. A mai értelemben vett puttonyszámon alapuló aszúkészítés első leírása Matolai Jánostól származik, aki 1732 októberében, éppen szüretkor járta be a Hegyalját. Az akkor látottakat örökítette meg: „Az aszúszemeket leszedik szárukról és puttonyokba töltik (egy puttony kb. 22-25 liter – L. Zs.). Egy-egy 90 iccés (1 icce 0,84 liter – L. Zs.) átalagba ki 1, ki 2, ki 3, sőt aki a töményebbet kedveli, több puttonyra való aszútörköly levét szánja. A puttonyok tartalmát kádba borítják, s ami ott az aszúszemekből magától kiszivárog, annak neve esszencia. A többit összenyomják és kitapossák, amíg összezúzva péppé nem áll össze. Azután a legjobb szőlőkből csomoszolt mustot öntenek rá, derekasan összekeverik, s fedővel letakarva hagyják, amíg együtt megerjedve a törköly felszáll és leszedhetik. Ekkor a levet szűrőn engedik át, a törkölyt pedig kézzel kinyomkodják. Majd újból kitapossák…” Egyszerűsítve, magának az aszúbor-készítésnek az a lényege, hogy egy gönci hordó (135,6 liter) alapborhoz vagy musthoz 3, 4, 5 vagy 6 puttonnyi aszúszemet öntenek, s eszerint beszélhetünk 3, 4, 5 vagy 6 puttonyos Tokaji aszúról.

Az 1711 utáni politikai konszolidációs korszak a nagy változások kora Tokaj-Hegyalján is. A jogi szabályozás legjelentősebb lépése az első zárt borvidék létrehozása volt. III. Károly (1711-1740), az utolsó férfiági Habsburg uralkodó – Mária Terézia uralkodásától már Habsburg-Lotharingiai-házról beszélünk – 1737-ben elrendelte ugyanis, hogy egyfajta eredetvédelemként a tokaji bort meg kell különböztetni a többi termőhely boraitól. E zárt borvidék termését csak gönci hordóban lehetett szállítani, s ezekre hordósütő, izzó vassal hitelesítésként a Tokaj feliratot, a királyi koronát és az évszámot kellett feltüntetni. Azonban tudnunk kell, hogy akkoriban a borvidéken a mai termőtájnak csak a déli felét értették még.

A 16. század Tokaj-Hegyalja történetében nemcsak az aszúbor megjelenése miatt, hanem a korábbi hagyományos kereskedelmi útvonalak és piacok átrendeződése következtében is nagy változásokat hozott. Zelenák István A Tokaji aszú titkai című, korábban már említett remek és komplex összegző művében ezt a folyamatot is lényegretörően és pontosan vázolja fel. A hagyományos lengyelországi export jelentősége tovább nőtt, északi szomszédunk a korabeli Európa legnagyobb területű állama volt akkoriban, s a 16-17. században élte fénykorát. Krakkóba elsősorban Késmárk és Bártfa szász (cipszer) és magyar kereskedői szállították a tokaji borokat, 1542-től részükre külön magyar pénztár, Bursa Ungarorum működött. 1554-ben pedig II. Zsigmond (1548-1572) lengyel király megerősítette a két településnek azt a jogát, hogy minden lengyel, árumegállító joggal rendelkező város elkerülésével egyenesen Krakkóba vihessék áruikat. Innen Varsó és Posen irányába már a helybéli lengyel kalmárok közvetítették tovább a tokaji borokat. Ruggeri pápai követ 1568. évi jelentése szerint Lengyelországban legjobban a magyar borokat kedvelték, s azok nemcsak a legdrágábbak, de a legkeresettebbek is voltak. Éppen emiatt a lengyel uralkodók a 16. század végére észlelték, hogy sok pénz áramlik ki az országból, ezért növelni kezdték a vámterheket. A vámokon kívül a városokban ún. pecsétpénzt is kivetettek, ami a bor számontartását jelezte. Az országhatáron a vám mellett még külön skladne nevű boradóval is sújtották a magyarországi kereskedőket. A nagyobb háborúskodások – például az 1591-1606 között zajló tizenötéves háború – jelentősen visszavetették a külkereskedelmi forgalmat, ellenben a katonaság mértéktelen fogyasztása alaposan fellendítette a belső piacot, majd a békeidőszak beköszöntével hamar helyreállt az áruforgalom korábbi rendje. A fokozódó lengyelországi vám- és illetékterhek ellenére az ottani piacokról kiszorultak az olasz és más mediterrán borok, s helyüket a Tokaj-hegyaljaiak vették át. Egyes magyar főurak is nagyon meggazdagodtak az északi borkereskedelemből. A legnagyobb szállítók között voltak a Homonnaiak, a család későbbi mesés vagyonát megalapozó, sőt majd az erdélyi fejedelmi méltóságot is rövid egy esztendeig betöltő Rákóczi Zsigmond és a Báthori-família is.

A 17. században a helyzet jelentősen megváltozott annyiban, hogy ekkor már inkább a lengyel kereskedők jöttek Magyarországra, amivel a hegyaljai bortermelők kétségkívül jól jártak, hiszen most már a felvidéki városok kereskedői közvetítő szerepének kiiktatásával több pénzt kaptak a borukért, mint az előző században. A 17. század első harmadában tevékenykedő lengyel kereskedők nagyobb része a Kárpátok északi lábánál fekvő Szandecban lakott, így ez a város lett a szállítások központi helye. Mellettük még hagyományosan a krakkói vállalkozók játszottak fontos szerepet a borpiacon. Közös magyar-lengyel társulások is születtek. Érdekes folyamat volt tapasztalható, amennyiben sokszor lengyel kalmárok telepedtek meg Magyarországon, ugyanakkor magyarok költöztek lengyel városokba. Már 1626-ban Szandecben telepedett meg két kassai és két eperjesi polgár, Krakkóba viszont 1711 előtt 80 kassai német és magyar család költözött át. Így sok lengyel, magyar és német család rokoni kapcsolatba is került egymással. Később új kereskedőtársulatok is szerveződtek kizárólag a hegyaljai borkereskedelem lebonyolítására. 1683-ban Jan Boner és testvérei szervezete, majd 1719-ben a duklai Krupka Jeromos és társai kompániája jött létre. A legjelentősebb azonban az 1739-ben Gosthovski Jakab által alapított állami társulat volt közöttük, amely nagy részben ellátta tokaji borokkal a lengyel piacot. Érdekességképpen jegyezzük meg, hogy Andreas Fucker 1749-ben készült térképe jól láthatóan mutatja az akkor már jó másfél évszázada használt két fő kereskedelmi „borutat”. Az egyik Erdélyből Nagyváradon át vezet Tokajig, majd az itteni révtől Tarcalon, Mádon, Tállyán és Szántón át tovább a Hernád völgyébe s ott egyenesen visz Kassáig. A másik út Tokajból Sárospatak és Sátoraljaújhely irányába indul, majd onnan tovább a lengyel határ irányába fordul.

Az 1730-as évektől aztán ismét rossz idők köszöntöttek Tokaj-Hegyaljára. Lengyelország mind mélyebb politikai és társadalmi válságba jutott, amely a század végére háromszori felosztásához vezet majd hatalmas szomszédai, Poroszország, Oroszország és Ausztria között. A válság miatt a drága magyar borokra egyre kevesebb vevő akadt, s az ottani piacot elárasztották az olcsó francia, olasz és görög borok. Viszont ezzel egyidejűleg új piaci szereplő jelentkezett: Oroszország. Az első kapcsolatok még II. Rákóczi Ferenc és I. Péter (1682-1725) között létesültek, a fejedelem követei aszúborokat vittek ajándékba az 1707 óta hivatalosan is szövetségesnek számító cár számára, aki azokat módfelett megkedvelte. Ezzel kapcsolatban számos történeti hagyomány, anekdota maradt fenn, amelyek irodalmi művek forrásaként is szolgáltak. Nagy Péter tehát olyannyira megkedvelte a Tokajit, hogy 1714-ben szárazföldi útvonalon, majd a Visztulán 200 hordó bort kellett Gdanskig megbízottainak leszállítaniuk, majd onnan a Balti-tengeren keresztül Riga kikötőjébe, innentől pedig ismét társzekereken az új, európai jellegű barokk fővárosig, Szentpétervárig. Ezt követően állandósult a borimport, de intézményesített formát csak Nagy Péter halála után kapott, amikor 1733-ban létrehozták a Tokaji Orosz Borvásárló Bizottságot, amelynek faktorai egy új szárazföldi borutat létesítettek Dél-Lengyelországon és Ukrajnán át, Kijeven és Moszkván keresztül Szentpétervár irányába. Továbbra is használták viszont a Nagy Péter idején létesített olcsóbb – bár a többszöri átrakodások miatt kissé körülményesebb – visztulai-balti vízi útvonalakat. Az északi kereskedelemnek volt egy mellékága is: a lengyelországi Gdanskból, a „bor kikötőjéből” Skandináviába is szállítottak Tokaji aszút.

Ami a hazai kereskedő-társadalmat illeti, a 18. század itt is tektonikus jellegű átrendeződést hozott. A magyar birtokosok és kalmárok elveszítették korábbi pozícióikat, és helyüket örmények és görögök foglalták el, aztán a 18. század közepétől kezdve mindinkább a zsidók. Minthogy a zsidókat a nagy lengyelországi központokban, a már említett Szandecben, Krakkóban és másutt is eltiltották a kereskedelmi tevékenységtől, mind nagyobb számban tűntek fel Tokaj-Hegyalján. Az első okleveles adat 1609-ben említi őket Mádon, de tömeges megjelenésükkel csak az 1700-as évektől kezdődően számolhatunk. A 18. század közepétől, kiszorítva a piacról magyar örmény és görög versenytársaikat, monopolhelyzetbe kerültek. Ezzel egyidejűleg egy új jelenség is megjelent a piacon: a borok hamisítása és keverése. Éppen ezért az 1741. évi 29. törvény a zsidókat, az örményekkel és görögökkel együtt eltiltotta a borkereskedelemtől, és a vármegyék is több ilyen rendelkezést hoztak. Minthogy azonban a zsidóknak befolyásos, nagyhatalmú kamarai pártfogóik voltak, ez kellő uralmi hátteret biztosított számukra minden tiltó rendelkezés és törvény kijátszásához.

A 18-19. század fordulójának drámai európai és világpolitikai eseményei – Lengyelország felosztása, a francia forradalom és a napóleoni háborúk, a nyugaton elkezdődő ipari forradalom – természetesen kihatottak a Tokaj-hegyaljai borkereskedelem további alakulására, az új kihívásokra meg kellett találni a megfelelő választ. A forgalmazók a kereskedelem irányának megváltoztatására törekedtek, s nyugat felé fordultak: megkíséreltek bejutni Csehország, Poroszország és Hollandia piacaira. Sokféle terv, koncepció és elgondolás született, azonban a hagyományos kereskedelmi elgondolásokat és útvonalakat alapvetően megváltoztatta és átrendezte a 19. század forradalmi jellegű újítása: a vasúti szállítás megjelenése.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info