(Irodalomrajongók számára ajánlott a letöltés vagy kinyomtatás, hiszen ki tudja, meddig érhetők el a világhálón, újabb kiadásaik aligha lesznek, a könyvtáraknál és antikváriumoknál pedig már rég záróra van.)

A kóser bosszú ezekért a kiváló irodalmi munkákért természetesen nem maradt el egyik esetben sem, Adyt elzüllesztették, Móriczot bojkottálták. De ezúttal mégsem írókról, hanem zeneszerzőkről szeretnék mesélni, méghozzá olyanokról, akik még annyi okot sem adtak a bosszúra, mint fentebb említett irodalmáraink. Mégis elérték őket a bosszúálló Jehova népének keselyűkarmai! Pedig – akár Ady és Móricz esetében – az ő pályájukra is jellemző volt, hogy az üzleti pénzforrást szimatoló zsidók hozzájuk dörzsölőztek, igyekeztek bizalmukba férkőzni és munkásságukat befolyásolni.

Richard Strauß a XX. század első felének talán legkimagaslóbb jelentőségű operaszerzője volt. Csak két apró baj volt vele: nem volt rokona a bécsi zsidó Walzerkönig Strauß családnak, valamint rossz helyen és időben delelt munkássága: Münchenben, a nemzetiszocialista rendszer idején, és ő egzisztenciális érdekből megkísérelt konfliktusmentesen beilleszkedni kora társadalmába. Hiába voltak zsidó barátai, hiába próbálta védeni őket a megpróbáltatások idején. Ráadásul menye is zsidó volt.

Mindez nem volt elég, 1945 után a nácik házi komponistájának titulálták, mondván, hogy felkérésükre ünnepi himnuszt írt a Berlini Olimpia megnyitójára. (Mért ne írt volna, hiszen a fegyvertárs japánoknak is írt indulót!) A háború után kirekesztették, évekig nem kapott munkát, családjával igencsak szűkölködtek. Végül egy barátja megszánta, és meghívta Londonba vezényelni. Természetesen fényes sikert aratott. De az előadás után megrohanták az újságírók, és egy zöldfülű, pimasz kis zsidó firkász a következő kérdést tette föl a zseniális aggastyánnak: Ugye tisztában van vele, hogy ön nem elsőrangú komponista? Mire a mester, a hallgatóság elismerő morajlása közt, hibátlan angolsággal vágta rá a frappáns választ: “I may not be a first rate composer, but I am a first class second rate composer.” ("Lehet, hogy nem elsőrendű, de első osztályú másodrendű zeneszerző vagyok.")

Dohnányi Ernő, valamint barátja és iskolatársa, Franz Schmidt sem jártak szerencsésebben. Előbbi 1877-ben, utóbbi 1874-ben látta meg a napvilágot Pozsonyban, a Magyar Királyság gyönyörű koronázó városában. Schmidt édesanyja magyar volt, természetes, hogy ő is a magyar gimnázium diákja lett. Mint a két zeneileg is legtehetségesebb diák, egymást váltják a vasárnapi szentmisén, az orgonánál. Aztán a Schmidt család Bécsbe költözik, Dohnányiék nemsokára Budapestre. A két Brahmsot tisztelő zseni azonban továbbra is tartja egymással a baráti kapcsolatot, időnként találkoznak személyesen is. Kezdetben Dohnányi pályája megbicsaklik, mert a Horthy-rendszer Kodállyal és Bartókkal együtt őt is megbélyegzi, amiért a Tanácsköztársaság idején, fiatal fejjel elvállalták a zenei direktórium triumvirátusát. Később azonban Dohnányi szakmailag olyan meggyőzően és energikusan teljesít, hogy kvázi rehabilitálják, s nemsokára pályája sikeresebben ível felfelé, mint bárki másé. Budapest zenei életének központi motorja lesz, lenyűgöző derűje, magával ragadó temperamentuma a zenei élet koronázatlan királyává teszik. Ezzel azonban természetszerűen együtt jár a tehetségtelenebbek irigy seregének gyarapodása is. Dohnányi, akárcsak a korábban említett R. Strauß, apolitikus művésztípus, aki igyekszik konfrontációk nélkül együtt működni az éppen fennálló rendszerrel. Azonban épp ez lesz a veszte, hiszen remekül kijön a nyilaskeresztesekkel, Szálasi Ferenc nemzetvezetővel is. Nem sejt veszélyt abban, hogy Szegeden együtt fényképezik le Szálasival. Ezen kívül a háború után szemére vetik azt is, hogy nem osont ki a teremből, mielőtt a hatalmat átvevő Szálasi felesküdött a Szent Koronára. Nem számítottak sem Dohnányi baráti zsidó kapcsolatai, sem az, hogy számos zsidó kollégájának segített, Flesch Károlynak még állást is szerzett Svájcban. Néhány tehetségtelen zsidó zenész később azt állította, hogy Dohnányi zsidó mivoltuk miatt részesítette hátrányban őket. Még a különben tehetséges, Amerikába kivándorolt zsidó karmester, Solti György is azzal rágalmazta meg, hogy mentett ugyan zsidókat, de sokkal kevesebbet, mint amennyit lehetett volna… Hát így talán érthető már, miért halljuk kevesebbet koncerttermeinkben műveit, mint mondjuk Bartókét vagy Kodályét.

Franz Schmidt

De lássuk, hogy alakult az ifjúkori barát, Franz Schmidt sorsa!

Elöljáróban egy kis történelmi visszatekintésre lesz szükségünk: 1-2 éve jelent meg egy érdekes könyv Ausztriában, melyben egy történész azt igyekezett bizonyítani, hogy Mozartot megmérgezték a szabadkőművesek. A szervezet a XVIII. századtól kezdve törekedett a neves, de naiv értelmiségiek beszervezésére, Haydnt, Beethovent és Schubertet is sikerült beszervezniük.) Mozartnak Valószínűleg ólomtartalmú "gyógyszert" adtak be a szabadkőműves orvosok. (Ezt a módszert állítólag régóta alkalmazták, korábban már a Habsburg uralkodóház számukra veszélyes tagjaival szemben is.) A naiv Mozartot az énekes-színész barát, Schickaneder, a Varázsfuvola szövegírója szervezte be a páholyba. A tagjaitól a legszigorúbb titoktartást megkövetelő szervezet azonban úgy ítélte, hogy a Varázsfuvola "tűz-, és vízpróba" jeleneténél nem lett volna szabad Mozartnak a kottába beírnia, hogy "a sziklánál, melyből víz fakad", ezzel ugyanis elárulta őket az utánuk kutató metternichi rendőrségnek. Állítólag Bécsben, a XIX. kerületi Kobenzl mellett, egy titkos földalatti barlangjuk volt, ahol sátáni beavatási rítusaikat tartották, és ebben a barlangban volt egy szikla, melynek tövéből forrás fakadt. Mozart nem sokkal halála előtt megmagyarázhatatlan okból többször rosszul lett, és felesége, Constanza naplójából tudjuk, hogy halálfélelmei voltak. Meg volt győződve róla, hogy életére törnek. Koponyája ugyanúgy titokzatos módon eltűnt, amint más, korábbi áldozatok esetében. Időnként felmerül, hogy megtalálták az igazi koponyát, és ma már DNS-vizsgálattal próbálják beazonosítani, rokonokéval összehasonlítva, ha van ilyen. (Lehet, hogy a koponyák azért tűnnek el, mert hajszálak vizsgálatával könnyen bizonyítható az ólommérgezés?) Mindenesetre a legutóbbi Mozart-koponyavizsgálat előtt a kutató sajátos és különös nyilatkozatot tett: "Vizsgálatunk eredményét nem fogjuk nyilvánosságra hozni!"

Mindezt azért írtam bevezetőként, hogy ne gondolhassa senki, egyedi történet lesz a következő teóriám Franz Schmidt halálával kapcsolatban, s pusztán vad fantáziám terméke. Gyűlölőinek rágalmai ellenére tény, hogy Schmidt nem volt nemzetiszocialista. (Nem mintha egy művész nemzetiszocialista mivoltával bármi baj lenne.) Ám, mint Ausztria lakosságának túlnyomó többsége, ő is nagyon örült az Anschlußnak. (Ausztria csatlakozásának a III. Birodalomhoz.) Ezért a nemzetiszocialista vezetés őt kérte fel később, hogy ennek megünneplésére írjon egy oratóriumot vagy kantátát. Körülbelül ez időre esett a rendkívül sok betegségtől szenvedő zeneszerző állapotának javulása. Azonban a monumentális művet mégsem tudta befejezni, állítólag egy újabb szívroham végzett vele. Egyik legjobb tanítványa fejezte be – a szerző vázlatai alapján. Elő is adták a nemzet nagy örömére, de sajnos csak egyetlen egyszer, mert közeledett már Bécshez is frontvonal és a szovjet invázió. Természetesen az 1945 utáni zenei élet e mű miatt bojkottálta Schmidt más műveinek előadását is, arrogánsan lenácizva őt. Igen ám, de a tényekhez ragaszkodó zenekutatók őt is megpróbálták később rehabilitálni, és bebizonyítani, hogy nem volt nemzetiszocialista, főleg nem antiszemita, hiszen baráti, szakmai körökben, valamint orvosai közt is több zsidó személy volt. (Feltehetőleg épp ez lett később a veszte.) Ezen kívül még fiatalon beleszeretett egy zongorista tanítványába, egy Bonyhádról Bécsbe telepedő zsidó testvérpár unokahúgába, akit el akart venni feleségül. Azonban a zsidó család néhány év alatt Bécs egyik leggazdagabb divatüzletének tulajdonosává lett, aki nem tűrhette el, hogy egy nyomorgó keresztény zenész felesége legyen az unokahúguk. Hozzáadták hát inkább egy gazdag vén zsidóhoz. Azonban a zsidó lánynak adott zongoraórái terméseként egy félvér kakukkfióka született. Bécsben mindenki tudta, a Gestapo jóvoltából nyilván a nemzetiszocialisták is. Mégis felkérték a súlyosan beteg szerzőt az Anschluß ünneplésének megkoronázására.

Nemrég hozzájutottam két Schmidtől szóló, zenetudományi kutatók által írt szakkönyvhöz, melynek részletei döbbenetes következtetésekre nyújtanak alapot. Történetünk csak most kezdett igazán izgalmas lenni! Halála előtt ugyanis – Mozarthoz hasonlóan – Schmidtnek is halálfélelmei voltak, sejtette, hogy életére törnek. Többeknek beszélt erről, akik később visszaemlékezéseikben beszámoltak róla. Schmidtet ugyanis korábban – Mozarthoz hasonlóan – szintén beszervezték a szabadkőművesek! Azonban a mestert jó barátai (a szabadkőművesek ellenségei = katolikusok vagy nemzetiszocialisták? ) felvilágosították arról, hogy mik jellemzők e bűnszervezetre. Schmidt természetesen azonnal kilépett. Azok viszont próbálták újra belépésre bírni. (Zsarolva, fenyegetve? Hiszen árulásért, s kilépésért is bosszú jár!) Ő azonban hajthatatlan maradt. Ezért rettegett hát tőlük, és kérdezgette az orvosoktól, hogy betegségei nem állhatnak-e összefüggésben feltételezhető bosszújukkal, mint más, korábban ismert esetekben. Ezért dolgozott oly hihetetlenül lázas tempóban a kantátán, jelölte ki maga azt, aki esetleges halála esetén képes a vázlatokból is befejezni a partitúrát. És utódját többször is „Süßmaierem”-nek nevezte. (Süßmaier volt, aki Mozart halála után befejezte a Requiemet.) Számos régi betegsége volt, cukorbaj, szívrendellenesség, májzsugor, hólyag- és prosztatagyulladás. Azonban szakértők szerint ezek egyike sem, és kezelésük sem járhatott a mester súlyos memóriazavaraihoz, melyet halála előtt megfigyeltek a korábban páratlan emlékezőtehetségű zeneszerzőn. Ezzel szemben az ólomtartalmú gyógyszerek, mellyel némely kutató szerint Mozartot is megmérgezték a szabadkőművesek, pontosan ilyen emlékezet-kihagyásos tüneteket okoznak! Mindenesetre, érdekes konstelláció: kilépés a szabadkőművességből, visszalépési agitáció, zsidó orvosok, ok nélküli emlékezetkihagyások, és befejezetlen nemzetiszocialista-kantáta. Ha kutató lennék, én szívesen exhumáltatnám Schmidtet, és alaposan megvizsgáltatnám egy hajtincsét. Hátha kimutatható benne némi méreganyag. Hacsak el nem tűnt a sírból az ő koponyája is…