Bevezető
A második világháború kapcsán a zsidó megmondóemberek, valamint az őket a saját népük ellenében kiszolgáló politikusok állandóan felhívják a figyelmet arra, hogy a háborús bűncselekmények soha nem évülnek el, a bűnösöket mindig fel kell kutatni, és meg kell büntetni.
Vajon minden ügyet ugyanígy kezelnek, vagy csak azokat, ahol ők voltak a sértettek?
Rövid ismertetés
 |
Nem sokkal a kommunista rezsim bukása után, a lengyelországi Nemzeti Emlékezet Intézménye háborús, valamint emberiség elleni bűncselekményekkel vádolta meg, beleértve körülbelül ezerötszáz, Felső-Sziléziából származó, a Zgoda-táborban raboskodó lengyel és német fogoly bosszúból való meggyilkolását. Miután az ügy a nemzetközi médiában nyilvánosságot kapott, Morel Izraelbe menekült, ahol zsidó származása alapján izraeli állampolgárságot szerzett.
Lengyelország kétszer is kérte a kiadatását, azonban Izrael azt mindkétszer elutasította azzal a válasszal, hogy a vádak hamisak, bizonyára egy antiszemita összeesküvés részei, a felrótt háborús bűncselekmények pedig már elévültek, illetve Morel rossz egészségi állapotban van.
Részletes leírás
Származása
Salomon Morel 1919. november 15-én született a lengyelországi Lublin közelében található Garbówban, egy zsidó pék fiaként. Később Lódzba költözött, ahol kereskedősegédként dolgozott, azonban 1939 szeptemberében visszatért Garbówba.
Tevékenysége a második világháború alatt
Morel családja bujkált, hogy elkerülje a gettóban való elhelyezést. Jó pár évtizeddel később, már Izraelben való tartózkodása során elmondta, hogy anyját, apját, és egy fiútestvérét lengyel kollaboránsok ölték meg 1942-ben. Salomon és egy másik testvére, Izaak túlélte a háborút, mert egy Józef Tkaczyk nevű lengyel katolikus rejtegette őket. Két fiútestvére meghalt a háború során: az egyik 1943-ban, a másik 1945-ben.
A Morel háború alatti tevékenységéről szóló, hivatalos lengyel feljegyzések igencsak eltérnek az ő állításaitól. A Nemzeti Emlékezet Intézménye (Instytut Pamieci Narodowej, IPN) szerint 1942 elején Salomon és testvére, Izaak, bűnbandát szervezett, hogy falvakban rablásokat kövessenek el. Bűnös tevékenységük akkor ért véget, amikor egyik rablásuk során a lengyel kommunista ellenállókból szervezett Népi Hadsereg (Armia Ludowa, AL) fogságába estek. Azért, hogy elkerülje a büntetést, Morel a bátyját okolta. Később csatlakozott a Parczew környékén tevékenykedő szovjet partizánokhoz, ahol mindenesként és erdei kalauzként dolgozott. 1947-es önéletrajzában leírta, hogy partizánként tejgazdaságokat és helyi kormányzati irodákat gyújtottak fel, illetve semmisítettek meg.
Az izraeli média és az izraeli kormányzat egy harmadik változatot adott elő. A lengyel kiadatási kérelmet elutasító izraeli válaszban az állt, hogy Morel 1942-ben csatlakozott a Vörös Hadsereg partizánjaihoz, és hogy az erdőben tartózkodott, amikor szüleit, sógornőjét, és egyik fiútestvérét állítólag a kollaboráns lengyelekből szervezett Tengerkék Rendőrség (Granatowa policja, hivatalosan Főkormányzósági Lengyel Rendőrség, azaz Policja Polska Generalnego Gubernatorstwa, illetve Polnische Polizei im Generalgouvernement) tagjai megölték. Morel egyébként azt is állította, hogy egy időben Auschwitzban raboskodott, és hogy több mint harminc családtagját veszítette el a holokauszt során.
Amikor 1944 nyarán a Vörös Hadsereg elfoglalta Lublint, Morel és egy csapatnyi zsidó partizán előjött rejtekhelyéről. Augusztus környékén belépett a kommunista titkosrendőrségbe, a Közbiztonsági Hivatalba (Urzad Bezpieczenstwa Publicznego, UBP), majd a hírhedt lublini kastélybörtönben dolgozott, ahol – többek között - az emigráns lengyel kormányhoz hű Honi Hadsereg (Armia Krajowa, AK) tagjait tartották fogságban és kínozták őket. Később szolgálatát egy másik börtönben, Tarnobrzegben folytatta.
1945 februárjában a Felső-Sziléziában lévő Swietochlowice település melletti táborba vezényelték.
A Zgoda tábor parancsnokaként
A Wietochłowicében lévő Zgoda gyár eredetileg bányagépeket, valamint egyéb acélipari termékeket gyártott. A német megszállás idején légvédelmi lövegeket állított elő, 1942-ben zsidó kényszermunkások, 1943 májusától auschwitzi foglyok alkalmazásával. A front közeledtével a foglyokat két hullámban - 1944 decemberében, majd 1945 januárjában - evakuálták.
Mivel a kiürítés után az infrastruktúra (kerítés, őrtornyok, foglyok barakkjai, személyzeti hálókörletek) érintetlen maradt, és a földrajzi fekvés is megfelelő volt Katowice közelsége miatt (ahol az UBP helyi központja volt), ezért a létesítményt a szovjet politikai rendőrség, az NKVD is igénybe vette saját céljaira. 1945 februárjában a tábort átadták az UBP részére.
Morel 1945. március 15-én lett táborparancsnok, és ezt a tisztséget egy másik kommunistával, Aleksy Kruttal együtt gyakorolta egészen júniusig, amikor kizárólagos parancsnok lett.
A Zgoda tábor foglyai
Még 1944-ben a szovjetek megalakítottak egy teljesen az ő pénzükből működő, az ő irányításuk alatt álló szervezetet, a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságot (Polski Komitet Wyzwolenia Narodowego, PKWN; más néven: Lublini Bizottság), mely augusztusban rendeletet adott ki, hogy a „faszista-náci bűnözőket és a lengyel nemzet árulóit” táborokba kell zárni.
Egy 1945 májusában kibocsátott törvény kizárta a lengyel társadalomból az „ellenséges elemeket”. A törvény szerint azok is, akik a Volksliste II. csoportjába tartoztak, németnek és árulónak számítottak, és kérvényezniük kellett, hogy jogaikat állítsák helyre. Amíg ez nem történt meg, addig vagyonukat regisztrálták és elkobozták, őket pedig fogolytáborba vetették. (A Volksliste egy, még Heinrich Himmler által bevezetett kategóriarendszer volt, melyben az I. csoportba tartozott az a külföldön élő német származású személy /népi német, Volksdeutsche/, aki már 1939 előtt is támogatta a Harmadik Birodalmat; a II. csoportba tartozott az, aki német származású volt, de passzív maradt; a III. csoportba tartozott az, akit a nemzetiszocialisták csak részben tartottak ellengyelesedettnek; a IV. csoportba tartozott az a lengyel állampolgárságú személy, aki „fajilag értékes” volt, de ellenállt a németesítésnek.)
Bár a korábbi, 1944 augusztusában kiadott rendelet háborús bűnösökre, kollaboránsokra, a nemzetiszocialista mozgalom tagjaira vonatkozott, az őrizetbe vétel és a táborba zárás igencsak tág határok között mozgott, gumiszabályok szerint történt, melynek egyik oka nem más volt, mint a kapzsiság: a kommunista hatóságok meg akarták szerezni az elhurcolt személyek vagyonát. Mások egyszerűen azért kerültek be a táborba, mert nem tudták magukat igazolni.
A foglyok zömét népi németek alkották, de voltak ott még birodalmi németek, lengyelek, ukránok, valamint különböző országok állampolgárai (osztrák, belga, román, cseh, jugoszláv, francia, amerikai, litván, svájci, holland és egyéb állampolgárok). A lengyel nemzetiségűek főleg a már említett Honi Hadsereg (AK), illetve a Nemzeti Fegyveres Erők (Narodowe Sily Zbrojne, NSZ) tagjai voltak. Ez utóbbi mind a német nemzetiszocialista, mind a szovjet kommunista megszállók ellen harcolt.
A foglyokat nem gyanúsították meg semmivel, egyszerűen azért kerültek a táborba, mert az UBP úgy döntött. Például a holland Eric van Calsteren azért lett fogoly, mert amikor az UBP Gliwicében lévő központjában kihallgatták, hiába mondta, hogy Hágában született, és holland állampolgár, a kihallgatók letorkollták, hogy a kék szeme és a szőke haja alapján száz százalékig német, mert a hollandok mind sötét hajúak és franciául (!) beszélnek.
A legtöbb fogoly 40 év feletti volt, sokuk pedig már a 60-at is átlépte. Számos 13 évesnél fiatalabb gyermek is volt ott, akiket szüleik inkább magukkal vittek, semmint hogy a háború utáni bizonytalanságban elhagyják őket.
Bár a tábor befogadóképességét másfélezer főre becsülték, már 1945 márciusában több mint ezer fogoly volt ott, és a zsúfoltság hónapról hónapra nőtt.
A kommunista hatóságok propagandával próbálták meggyőzni Szilézia lakóit, hogy a foglyok kizárólag német származásúak, valamint korábbi náci háborús bűnösök és kollaboránsok. Például 1945 márciusában úgy indítottak el Katowicéből Swietochlowicébe foglyokból összeállított menetoszlopokat, hogy az élükre egy-egy nemzetiszocialista zászlót vivő embert állítottak.
Éheztetés és járvány
Előfordult, hogy a foglyok egyes csoportjai napokig nem kaptak enni. A napi fejadag egyébként egy szelet kenyérből, valamint felvizezett, kalóriaszegény levesből állt. Némelyik fogoly éhségében füvet, vagy – ha hozzájutott – ételmaradékot evett. Étkészlet nem volt, ezért a foglyok régi konzervdobozokat használtak, amit egymásnak adtak át.
A higiénia, a tetvetlenítés, a betegek elkülönítésének hiánya, a barakkok túlzsúfoltsága, valamint a foglyok legyengült állapota miatt tífusz- és dizentériajárvány (vérhas) tört ki, és elterjedt volt a pediculosis (fejtetvesség). Az orvosok tífusz ellen beoltották az őrszemélyzetet, a foglyokkal viszont nem törődtek.
Morel ugyan értesítette az ügyészi hivatalt, hogy járvány miatt több foglyot ne küldjenek, de a már ott lévőkkel nem foglalkozott. Közvetlen feletteseit nem tájékoztatta a járványról, akik arról csak az újságokból értesültek. Amikor a részletek kiderültek, a büntetés-végrehajtási hivatal igazgatója Morelt három nap körletelhagyással és fizetésének 50%-os csökkentésével büntette, mert megengedte, hogy a tífusz elterjedjen, és mert nem értesítette időben a feletteseit.
Morel azzal védekezett, hogy nem felelős, mert a fő ok a tábor túlzsúfoltsága. Ennek ellentmond Józef C., az egyik kihallgatott őr vallomása. Józef C. elmondta, hogy még a tömeges megbetegedés előtt, a Morel távollétében vezénylő tiszt arra adott parancsot, hogy néhány tífuszos foglyot szállítsanak át a Swietochlowicében lévő kórházba, akiket több őr, köztük Józef C. kísért volna. Azonban Morel éppen visszatért, és parancsot adott, hogy a foglyokat vigyék vissza táborba. Több tanú is vallotta, hogy Morel hozzáállása az volt, hogy “[Ti, foglyok] mind itt fogtok elpusztulni”; hogy “Auschwitz semmi sem volt [ehhez a táborhoz képest]; hogy “amit a németek képtelenek voltak elérni 5 év alatt, én azt 5 hónap alatt elérem”.
A foglyok csak akkor üzenhettek családtagjaiknak, miután a tífuszjárványt legyűrték, és az elhelyezési feltételek javultak. Azonban a családtagok által küldött élelmiszercsomagokat az őrök sokszor elkobozták. Volt, hogy családtagok úgy hoztak be élelmiszercsomagot, hogy nem tudták, hogy a fogoly már meghalt – az őr átvette a csomagot, anélkül, hogy a halál tényét közölte volna. Volt, hogy a foglyok nem kapták meg a cukoradagjukat, ennek ellenére a hivatalos dokumentumokba az került be, hogy igen. A személyes tárgyakról nem készült feljegyzés, így azok az őrök martalékává lettek.
Kínzás
A foglyokat a kezdetektől fogva számos módon kínozták. Volt, hogy órákig étlen-szomjan kellett a tábor udvarán állniuk, akár rossz időben is. Volt, akit tíz-tizenkét óráig, volt, akit napokig ott tartottak.
Elterjedt volt az ütlegelés, különösen a 7. számú barakk, az ún. Deutsches Haus (német ház) vagy „barna barakk” foglyaival szemben. Ezekben sokszor Morel is részt vett, hol puszta kézzel, hol pisztolymarkolattal, hol bottal vagy széklábbal. A bántalmazás másik alkalmazott módszere volt, hogy a foglyokat két sorba rendezték, egymás felé fordították, és egymás ütlegelésére kényszerítették, amit esetenként azzal is fokoztak, hogy apát és fiút állítottak párba.
A foglyoknak Morel parancsára nemzetiszocialista dalokat kellett énekelniük, ahol a szöveg nem tudásáért vagy eltévesztésért újabb verés járt. Sok fogoly a táborban volt kénytelen megtanulni ezeket a dalokat, hogy az újabb bántalmazást elkerülje.
Széles körben alkalmazták a foglyok egymásra fektetését, az ún. piramisozást. Itt az alsó réteget három vagy négy fogoly képezte, akikre keresztirányban egy következő rétegnyi foglyot fektettek, és ezt addig folytatták, amíg a rétegek elérték egy álló ember testmagasságát. Az alul lévők közül sokan súlyos vagy halálos belső sérüléseket szenvedtek.
Többször megtörtént a foglyok földre fektetése és megtaposása.
Voltak olyan foglyok, akiket Morel parancsára hosszú órákra olyan cellákba tettek, ahol nyakig ért a víz. Akik gyengék voltak, összecsuklottak, és vízbe fulladtak.
Ezek az eljárások egyes foglyokat arra késztettek, hogy a magasfeszültségű kerítésre vessék magukat, vagy önakasztással vessenek véget szenvedéseiknek. Morel ezzel kapcsolatban 1992 novemberében azt írta le, hogy „egyetlen fogoly sem vetette magát a kerítésre, mert abszolúte semmi oka nem volt rá, mivel az emberek jó közérzetűek voltak, nem voltak betegek, és a barakkok tárva-nyitva voltak, hogy a foglyok kisétálhassanak a börtönudvarra.”
1945 szeptemberében az UBP vezetője, Stanislaw Radkiewicz parancsára azokat, akik ellen nem emeltek vádat, elengedték. Gyakorlatilag a Zgoda tábor összes foglya ebbe a kategóriába tartozott.
A Zgoda tábort 1945 novemberében bezárták. A hivatalos adatok szerint a kilenchónapnyi működés során 5764 foglyot szállásoltak el benne, akik közül 1855 – kb. az egyharmaduk – életét veszítette.
Pályafutása a kommunizmus alatt
Morel a büntetés-végrehajtásban futott be karriert, ezredesi rendfokozatot ért el 1968-ban, amikor a Katowicében lévő börtön parancsnoka lett. 1964-ben tudományos fokozatot szerzett a Boroszlói (Wrocław) Egyetem jogi karán „A foglyok munkavégzése és annak értéke” témában. Karrierje során a kommunista kormányzat kitüntette a Polonia Restituta Lovagkeresztjével, valamint az Arany Érdemkereszttel.
Vizsgálat előli alijázás
Egy 1989-ban írt, Erno Kolodziejczyk lengyel igazságügy-miniszternek címzett levélben a levél írója apja, Pawel Benczek fogollyal kapcsolatos részletek iránt érdeklődött. Ennek okán a Katowicében lévő Náci Atrocitásokat Kivizsgáló Regionális Bizottság számos tanút hallgatott meg, köztük 1991-ben Salomon Morelt is. (Elsőre értelmetlenül hangzik, hogy a kommunista Morel ügye miért a "náci atrocitásokat" vizsgáló bizottság elé került, azonban gondoljunk bele, hogy a kommunizmus idején csak a nemzetiszocialisták által elkövetett bűncselekményeket lehetett vizsgálni. 1991-ben a bizottság elnevezését megváltoztatták a Lengyel Nemzet Elleni Bűncselekmények Fő Vizsgálóbizottságára, és a Nemzeti Emlékezet Intézménye részeként, hatáskörét kiterjesztették a szovjet kommunisták, valamint a lengyelországi sztálinisták bűncselekményeire is.)
Morel nem várta meg a vizsgálat eredményét, hanem 1992-ben alijázott (kivándorolt Izraelbe), ahol a Visszatérés Törvénye (חוק השבות, hok ha-shvūt) alapján, zsidó származásúként, izraeli állampolgárságot szerzett.
Lengyel kiadatási kérelmek – izraeli elutasítások
 |
1998 márciusában a lengyel igazságügy-minisztérium benyújtotta az első kiadatási kérelmet az izraeli kormányhoz. Ezt a kérelmet az izraeli kormány elutasította, mert az izraeli törvények szerint azok a bűncselekmények, melyekkel Morelt megvádolták, már elévültek.
Lengyelországban azonban tovább folytatták a vizsgálatot, újabb tanúkat hallgattak meg, és az IPN Katowicei Közoktatási Hivatala történészeinek együttműködésével olyan, a Zgoda táborral kapcsolatos dokumentumokhoz fértek hozzá, melyek addig ismeretlen voltak. A bizonyítékok alapján a Morellel szembeni vádakat kiterjesztették („kommunista bűncselekmények elkövetése a lakosság ellen”).
2003. december 19-én a Katowicei Regionális Bíróság elfogatási parancsot adott ki Morel ellen.
2004 áprilisában Lengyelország újabb kiadatási kérelmet adott át Izraelnek, alátámasztva friss bizonyítékokkal, kiegészítve a „kommunista bűncselekmények a népesség ellen” vádponttal.
2005 júliusában Izrael hivatalosan is elutasította az új kiadatási kérelmet. Válaszlevelében az izraeli kormány kifejtette, hogy az új vádak hamisak, bizonyára egy antiszemita összeesküvés részei, valamint újra arra hivatkozott, hogy az elkövetett háborús bűncselekmények már elévültek, és hogy Morel rossz egészségi állapotban van. Ewa Koj, a Nemzeti Emlékezet Intézményének ügyésze kritizálta az izraeli döntést, kérdezvén, „hogyan évülhetnek el az emberiség elleni bűncselekmények? A háborús bűnösök megítélésénél egy mércét kellene alkalmazni, függetlenül attól, hogy német, izraeli, vagy bármilyen más állampolgárságúak.” A lengyel kormányzat azonban úgy döntött, hogy nem erőlteti tovább az ügyet.
Morel 2007. február 14-én, Tel-Avivban halt meg.
Az Ön teendője
Az első teendője az, hogy családtagjait - különösen gyermekeit -, majd barátait, ismerőseit rövid és közérthető módon tájékoztatja. Gyermekére azért kell kiemelt figyelmet fordítania, mert a Mazsihisz meg a Tett és Védelem mindent el fog követni, hogy a holokauszt-emlékév keretében a gyerekeket az „el nem évülő, el nem felejthető bűnök”, meg az „alaptalan zsidóellenes vádaskodás és üldözés”, meg az „Izrael a Közel-Kelet demokráciája” propaganda bűvkörébe vonja.
Ha felvértezi gyermekét, akkor nem fog bedőlni a holoiparos, álságos, önsajnáltaló zsidó megmondóembereknek. De ehhez Önnek cselekednie kell!
A második teendője az, hogy ha összefut Efraim Zuroff-fal, Heisler Andrással, Gergely Andreával vagy bármelyik megmondóemberrel, szemrebbenés nélkül közölheti velük, hogy ha az 1945 nyarán történt fogolykínzások és -ölések már elévültek, akkor – az időrendi logika, valamint a törvény előtti egyenlőség alapján - az 1945 előtti fogolykínzások és -ölések is elévültek. Még ha volt is holokauszt, az már elévült.
Ami pedig már nem bűncselekmény, azt egyrészről tiltani sem lehet, így a holokauszt-törvényt hatályon kívül kell helyezni; másrészről, ha egy cselekmény nem számít bűncselekménynek, akkor azért senkit sem lehet bebörtönözni, vagy kártérítés fizetésére kötelezni - a holokauszt-pénzek visszafizetését el lehet kezdeni.
Ezen kívül ne feledkezzünk meg Zentai Károly, Képíró Sándor, valamint Csatáry László ügyéről sem. A fenti elv alapján az ő ügyük is elévült, és ezt már Izrael 1998-ban, illetve 2005-ben adott válasza alapján tudni lehetett. Mindazok tehát, akik a fent nevezett személyeket zaklatták, ellenük eljártak, de különösen Efraim Zuroff, Gergely Andrea, illetve Falvai Zsolt ügyész már nyúlhatnak is bele a saját pénztárcájukba, és fizethetik a kártérítést a fent említett személyeknek, illetve családtagjaiknak.
Ha pedig a megmondóemberek mégis megpróbálnak kettős mércét alkalmazni, mégis megpróbálják a maguk szenvedését örökéletűnek, mások szenvedését pedig felejthető dolognak beállítani, úgy adjuk értésükre, mi a véleményünk a kettős mércéről, hogy esetleges magyar útlevelüket elejtve, magyar állampolgárságukról lemondva, dreidelként pörögve alijáznak.
Mert addig játszik valaki a tűzzel, amíg meg nem égeti magát.
(Hidra)
Irodalom
