1915. május 7-én egy német tengeralattjáró az ír partok előtt megtorpedózta a brit Cunard hajóstársaság RMS Lusitania nevű hajóját. Az elsüllyesztés következtében majdnem ezerkétszáz ember veszett oda, közöttük százegynéhány amerikai állampolgár is. Az eset nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államokban a németellenes hangok felerősödjenek, melyek 1917-ben amerikai hadüzenethez vezettek.

Sokáig az volt a hivatalos álláspont, hogy a brit Lusitania fegyvertelen személyszállító hajó volt, utasokat és törvényes rakományt szállított, tehát megtámadása bűncselekmény volt. Az igazság azonban, még ha csak évtizedekkel később is, de kiderült: a Lusitania számos alkalommal megsértette a hadijogot úgy, hogy felfegyverzett segédcirkáló volt hadijelvények nélkül, semleges, főleg amerikai zászlót húzott fel, tonnaszámra lőszert és egyéb dugárut csempészett, valamint amerikai utasokat használt „élő pajzsként”. Elsüllyesztésének körülményei azt valószínűsítik, hogy szándékosan dobták oda áldozatként, hogy a fenti tényeket nem ismerő nagyközönség felháborodását meglovagolva, Amerikát az antant oldalán belerángassák egy olyan háborúba, ahol aztán mindenki veszített, kivéve a hadikölcsönt folyósító bankárokat, valamint a hadianyagot eladó nagyiparosokat.

Mivel a Lusitania-ügynek még száz év múltán is van kihatása, mivel az akkor alkalmazott módszereket a háborús pszichózis kialakítására napjainkban is alkalmazzák a háttérben állók, valamint a zsebükben lévő kormányzati emberek, ezért mindenképpen meg kell ismernünk az ügy részleteit.

Mert aki nem tanul a történelemből, az arra ítéltetik, hogy újra átélje azt.

Ha valaki az amerikai történelem elnökeit tetteik alapján rangsorolja, biztos, hogy a legrosszabb elnökök közé helyezi Woodrow Wilsont (1913-17, 1917-21).

Egyrészt ő volt az, aki aláírta a Szövetségi Jegybank (Federal Reserve, FED) 1913-as megalapítását létrehozó törvényt. A FED-ről ez az írás keretei között csak annyit, hogy megtévesztő neve ellenére nem a szövetségi kormányzat bankja, hanem egy ellenőrizetlen tulajdonosi körrel bíró magánbank, és ez bocsátja ki a hivatalos amerikai pénzt, a dollárt. Létrehozása óta a dollár fizetőértékének 98%-át (igen, kilencvennyolc százalékát) elveszítette. Aki többet akar megtudni erről a háttérhatalom kezében lévő szörnyről, nézze meg a „The American Dream” c. rajzfilmet, ami az interneten magyar felirattal is elérhető.

Másfelől ő volt az, aki Amerikát hadba vitte azzal a szlogennel, hogy „Biztonságossá tegyük a világot a demokrácia számára.” A wilsoni demokráciaexport azóta számtalan felesleges háborúhoz vezetett, melyből a világ és persze Amerika mindig rosszabbul jött ki, mint ami az eredeti helyzet volt: elszabaduló infláció; egy mindent felemésztő, mindent befolyásoló katonai-ipari lobby (Military-Industrial Complex); a szabadságjogok folyamatos csorbítása a biztonság növelésével való hitegetés ürügyén.

Mai szemmel sokan készpénznek veszik a brit-amerikai barátságot, azonban a XX. század elején ez egyáltalán nem volt magától értendő, sőt…

Hogy a német származású amerikaiak nem rokonszenveztek Nagy-Britanniával, az sejthető. Ugyanakkor sok amerikai ír származású volt, akik szintén nem zárták a keblükre a brit birodalmat. Figyelembe kell vennünk az 1845-52-es „an Gorta Mór”, a “Nagy Éhínség” kérdését. Ezen idő alatt kb. egymillió ír halt meg éhínségben és betegségben, további egymillió pedig kivándorolt, így a sziget lakossága 20-25%-kal csökkent. Mivel az írekre kényszerített angol törvények és megszorítások mindehhez hozzájárultak, érthető, hogy az ír származású amerikaiak, akiknek a nagyszülei vagy szülei még első kézből mesélhettek az éhínségről, nem kívántak a britek oldalán meghalni. 1916-ban pedig Írországban kitört a húsvéti felkelés.

Az egyéb származású amerikaiak sem rajongtak Nagy-Britanniáért. Emlékeztek a brit eljárásra a francia forradalom időszakából, ahol a brit flotta semleges, például amerikai hajók legénységét is elfogta, hogy emberveszteségét ún. press gang formájában, kényszerítéssel oldja meg. Ezenkívül sok amerikai emlékezett arra, hogy az 1812-es angol-amerikai háborúban az angolok felgyújtották New Yorkot, vagy hogy az 1861-65-ös polgárháborúban Nagy-Britannia pénzzel és hadianyaggal támogatta az Amerikai Könfoderált Államokat, illetve hogy nem olyan rég, az 1887-89-es szamoai válságnál amerikai, brit és német hadihajók kölcsönösen sakkban tartották egymást.

Az amerikai nép semlegességi vágyával élesen szemben álltak a háttérhatalom emberei, valamint az általuk finanszírozott politikusok. Kikről is volt szó, hogy csak néhány nevet említsek!

Walter Hines Page, az USA londoni nagykövete már közvetlenül a háború kitörése után, 1914. szeptember 3-án az sürgönyözte Wilson elnöknek, hogy “ebben az országban [Nagy-Britanniában] az az általános remény fejeződik ki, hogy sem az amerikai kormányzat, sem országunk [az Egyesült Államok] közvéleménye nem fog bármilyen békejavaslatra mint komolyra tekinteni, amelyiknek nem az a célja, hogy először is a német bürokráciát teljesen megsemmisítse.”

Edward Mandell House (tiszteletbeli) ezredes, Wilson belső tanácsadója, aki részt vett a versailles-i szerződésekről és a Népszövetségről szóló megállapodás kidolgozásában, valamint 1919. május 30-án Párizsban részt vett azon a találkozón, ahol a Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations / CFR) megalapítását eldöntötték.

Cleveland Hoadley Dodge nagybefektető és bányaigazgató, Wilson 1902-es princetoni rektorrá való kinevezésének elintézője, 1912-es elnöki kampányának finanszírozója.

Henry Morgenthau befektető, aki Wilsonnal 1911-ben, a Szabad Zsinagóga-társaság (Free Synagogue Society) ünnepi vacsoráján találkozott. 1912-ben pénzzel támogatta az elnöki kampányt, és 1913-16-ban amerikai nagykövet volt Törökországban.

Bernard M. Baruch, Wall Street-i pénzember, 1916-tól Wilson elnök nemzetvédelmi és békefeltételekbeli tanácsadója, a Nemzetvédelmi Tanács Tanácsadó Bizottsága (Advisory Commission to the Council of National Defense) tagja, 1918-tól a Hadiipari Tanács (War Industries Board) elnöke, ami az USA gazdaságát mobilizálta a háború alatt. 1919-ben a párizsi békekonferencia stábjának tagja.

Sir William George Eden Wiseman, a brit hírszerzés New York-i kapcsolata, aki később, 1929 és 1960 között a Kuhn, Loeb & Co. befektetési bankház üzlettársa lett.

1914 őszén megtörténtek a hadüzenetek, megindultak az összecsapások nemcsak a szárazföldön, de a tengeren is. Fontos tehát, hogy ismerjük a tengeri hadviselésre vonatkozó hadiegyezmények idevágó részeit.

Az 1856. évi, a tengeri jogrendre vonatkozó párizsi nyilatkozat 2. cikkelye kimondja, hogy „A semleges lobogó fedezi az ellenség áruját, a hadi dugáru kivételével.” A 3. cikkely kimondja, hogy „A semleges áru, a hadi dugáru kivételével, nem esik az ellenség zászlaja alatti zsákmányolás alá.” A 4 cikkely kimondja, hogy „A blokádnak abból a célból, hogy kötelező legyen, hatékonynak kell lennie, azaz olyan erőnek kell fenntartania, ami valóban elegendő annak megakadályozására, hogy az ellenség partját elérjék.”

A brit kormányzat már a háború első hónapjaiban rendeletek sorát adta ki, melyben egyoldalúan megváltoztatta a dugáruk körét. Például az 1914. december 23-i rendelet II. jegyzéke szerint már az élelmiszer is dugárunak minősül. Ezen kívül a brit flotta elfogott és brit kikötőbe kényszerített semleges hajókat, áruikat pedig a legtöbb esetben egyszerűen elkobozta. A törvénytelenség két talán legszembetűnőbb példája álljon itt:

A dán, azután amerikai tulajdonban lévő S.S. Hocking 1915. október 29-én hajózott ki New Yorkból a virginiai Norfolk, tehát egy másik amerikai kikötő felé, amikor egy brit cirkáló elfogta, és a kanadai Halifaxbe kényszerítette.

A holland S.S. Hamborn 1915. október 27-én hajózott ki New Yorkból Kuba felé, azonban New Yorktól nyolcvanegy mérföldre egy brit cirkáló feltartóztatta, és a kanadai Halifaxbe kényszerítette.

Az, hogy Nagy-Britannia éhségblokáddal próbálta meg ellenségét térdre kényszeríteni, nem először fordult elő. A francia forradalmi háborúk idején, 1793. június 8-án a brit kormányzat ugyanezt a módszer alkalmazta Franciaország ellen, csak akkor a valóban semleges Amerika ellenállt. Ahogyan Thomas Jefferson akkori amerikai külügyminiszter írta: „[Nagy-Britannia] valóban késztetést érezhet egy ellenséges nemzet kiéheztetésére, de nincs hozzá joga, hogy azt a mi kárunkra tegye, sem hogy minket annak eszközévé tegyen.”

A brit éhségblokád nem csak az ellenséges és semleges, hanem a szövetséges országok ellen is irányult. Herbert Hoover későbbi amerikai elnök akkoriban azon dolgozott, hogy Belgiumba élelmiszer jusson. Memoárjában leírta, hogy a belgáknak élelmiszerhez való jutását Lord Kitchener brit hadügyminiszter, és különösen Winston Churchill, a brit Admiralitás első lordja élesen ellenezte, és Lloyd George pénzügyminiszter többé-kevésbé támogatta őket. A brit katonai vezetés úgy vélte, hogy ha a belgák éheznének, akkor gondot jelentenének a németeknek, és ez segítene a háború megnyerésében.

1914. november elején a brit kormány hadizónává nyilvánította az egész Északi-tengert, sok helyütt elaknásítva azt, ami arra kényszerített minden hajót, hogy brit kikötőbe hajózzon be, ott átvizsgálásnak vesse alá magát, és brit révkalauzt alkalmazzon az aknamezők kikerülésére.

A fentiekből nem volt nehéz kitalálni, hogy Wilson miért tűrte mindezt. Vele ellentétben egy másik semleges ország, a szintén szenvedő Hollandia tiltakozott, rámutatva az összes brit lépésnek a hadikonvenciók egyes részeit sértő pontjaira. Mint azonban sokszor máskor a történelemben, a jogos tiltakozás megfelelő hadipotenciál nélkül csak üres szó maradt.

A brit kormányzat 1915. január 31-i hatállyal felhatalmazta a brit hajókat, hogy semleges, főleg amerikai zászlót vonjanak fel, hogy így kerüljék el a német tengeralattjárók általi támadásokat. Ezt a hadijogot sértő módszert a Lusitania is alkalmazta.

1915. februárjában House ezredes a Lusitanián utazott Amerikából Európába. Február 5-i naplóbejegyzésében ez áll: “Délután, amint megközelítettük az ír partot, felhúzták az amerikai zászlót. Nagy izgalmat keltett, és a hozzáfűznivalók és találgatások minden irányban kiterjedtek…” Február 6-i naplóbejegyzésében ez áll: “Megtudtam Mr. Beresfordtól, Lord Decies fivérétől, aki velünk kelt át, hogy Dow kapitány az előző éjszaka nagy aggodalomban volt, és megkérte őt, Beresfordot, hogy maradjon vele a hídon egész éjszaka. Azt várta, hogy megtorpedózzák, és ez volt az oka, hogy felvonta az amerikai zászlót (…) Nem voltam szemtanúja ennek, és képes vagyok azt mondani, hogy csak hallomásból tudtam meg.”

Álljunk meg egy pillanatra! Az összes ember az utasoktól a kapitányig tudott az amerikai zászló felvonásáról, de pont ő, az elnöki tanácsadó nem, mert valahogy kimaradt ebből? Mennyi ennek a valószínűsége? Nem inkább arról volt szó, hogy elfordította a fejét, csak hogy ne kelljen ezt a súlyos hadijog-sértést észrevennie?

Az 1907. évi Hágai VII. Konvenció engedélyezi kereskedelmi hajó felfegyverzését és hadihajóvá alakítását, azonban a 2. cikkely kimondja, hogy “A hadihajóvá átalakított kereskedelmi hajóknak azokat a külső jegyeket kell viselniük, melyek nemzetiségük hadihajóit megkülönböztetik.” Ilyesmi például a kereskedelmi lobogó bevonása, és a hadilobogó felhúzása. Az 5. cikkely kimondja, hogy “Minden egyes hadihajóvá alakított kereskedelmi hajónak be kell tartania hadműveletei során a háború törvényeit és szokásait.” Az egyik ilyen törvény és szokás például az, hogy az ellenséges hadihajót felszólítás nélkül meg lehet támadni és meg lehet semmisíteni.

A brit kereskedelmi hajók felfegyverzése már a háború előtt megkezdődött. 1913. június 19-én a New-York Tribune-ben megjelent egy cikk “A britek ágyúkat szerelnek a Lusitaniára – Az óceánjáró hamarosan itt lesz, nagy haditengerészeti huzagolt lövegekkel telezsúfolva az oldalai felett” címmel. A cikk azzal folytatja, hogy “Az ok, ami miatt a remek óceánjáró, a Lusitania olyan hosszan késlekedik Liverpoolban, a bejelentés szerint az, hogy turbináit teljesen lecserélik, azonban a Cunard hivatalnokai ma elismerték a The Tribune tudósítójának, hogy (…) nagy erejű haditengerészeti huzagolt lövegekkel szerelik fel Angliának a személyszállító hajók felfegyverzéséről szóló új politikájával egyezően. Így amikor ez a nagyszerű hajó, a harmadik, melyet a kormányzat felfegyverzésre kiválasztott, legközelebb megjelenik New York kikötőjében [1913] augusztus vége körül, az első olyan brit kereskedelmi hajó lesz, ami több mint egy évszázad óta a Lower Bay-en felhajózik, fekete ágyúkkal az oldalán telezsúfolva. (…) Nagyon valószínű, hogy rögtön a turistaszezon végével a Mauretaniát Liverpoolba fogják hívni, átnézik és ágyúkkal szerelik fel. (…) A Dél-Amerikába menő postahajó most huzagolt lövegeket hordoz, és holnap az Aberdeen hajóstársaság Themistocles nevű hajója úgy hajózik ki a Temzéről Ausztrália felé, hogy a legújabb típusú ágyúkkal van felszerelve.”

A háború kitörése után, 1914. szeptember 17-étől a Lusitania mind a Cunard, mind a brit Admiralitás hajójegyzékében mint felfegyverzett segédcirkáló szerepelt.

A brit törvénytelenségek, valamint Wilsonnak a britek alá lovat adó passzivitása miatt Németország kutyaszorítóba került: vagy belenyugszik az éhség- és árublokádba, amivel biztosan elveszíti a háborút, vagy ellenlépéseket tesz, amivel nagy valószínűséggel összeütközésbe kerül az Egyesült Államokkal, és nagy valószínűséggel elveszíti a háborút.

Az utóbbit választotta.

1915. február 4-én a német kormányzat kinyilvánította, hogy február 18-i hatállyal a Nagy-Britanniát és Írországot körülvevő vizek, valamint a La Manche-csatorna hadizónának minősül, ahol az ellenséges kereskedelmi hajókat el fogják pusztítani, még ha nem is mindig lehetséges a legénységet és az utasokat fenyegető veszélyt elkerülni. A semleges hajók is veszélynek lesznek kitéve a hadizónában, tekintettel arra, hogy a brit kormányzat január 31-én parancsot adott a semleges zászlókkal való visszaélésre; lehetetlen lesz elkerülni a semleges hajók elleni támadásokat, mert azokat összetévesztik az ellenségével. A Shetland-szigetektől északra, az Északi-tenger keleti részein, valamint egy legalább harminc tengeri mérföld széles zónában a holland partok mentén a hajózás veszélytelen.

A briteknek több hónapos késéssel küldött, hervatag hangú jegyzékeivel szemben Wilson hat napon belül éles hangú jegyzéket küldött a német kormánynak. Az 1915. február 10-i amerikai dokumentum “arra kéri a császári német kormányzatot, hogy fontolja meg, mielőtt cselekszik, az ez az ország [az Egyesült Államok] és Németország közötti kapcsolat tekintetében való kritikus helyzetet, ami beállhat, ha a német tengerészeti erők a [német] Admiralitás által előrevetített politikát végrehajtják, és az Egyesült Államok bármely kereskedelmi hajóját megsemmisítik, vagy amerikai állampolgárok halálát okozzák.”

Az utolsó tagmondatra hívnám fel a figyelmet: wilsoni értelmezés szerint ez nem a megsemmisített amerikai kereskedelmi hajókon utazó amerikaiakra vonatkozik, hanem úgy általában az amerikaiakra!

A jegyzék így zárul: “Ha egy ilyen sajnálatos helyzet beállna, (…) az Egyesült Államok kormányzata rá lenne kényszerítve, hogy Németország császári kormányzatát haditengerészeti hatóságainak ilyen tetteiért szigorúan felelősségre vonja, és hogy bármilyen lépést megtegyen, melyek szükségesek lehetnek, hogy az amerikai életeket és vagyon megvédjék, és hogy az amerikai polgároknak biztosítsák, hogy elismert jogaikat teljes mértékben élvezzék a nyílt tengeren.”

Németország tehát újfent kutyaszorítóba került: vagy hagyja, hogy akár egyetlen amerikai állampolgár jelenléte egy hadviselő fél, mondjuk Nagy-Britannia hajója fedélzetén támadhatatlanná tegye azt, és akkor biztos, hogy elveszíti az anyagcsatát és a háborút, vagy megtámadja a brit hajókat, és így nagy valószínűséggel amerikai állampolgárok halálát okozza, ami az Egyesült Államokkal való kapcsolatában “kritikus helyzetet” eredményezne, és amiért “szigorúan felelősségre vonnák”, ami a diplomáciai nyelvezet szerint hadba lépést jelent.

Az utóbbit választotta.

A német hadizóna-nyilatkozat után nem sokkal, 1915. február 12-én Winston Churchill, a brit Admiralitás első lordja levelet írt Walter Runcimannek, a Kereskedelmi Tanács elnökének, melyben kifejtette: „Fontos, hogy a semleges hajózást a partjainkhoz vonzzuk különösen abban a reményben, hogy az Egyesült Államokat hadba sodorjuk Németországgal… A mi részünkről akarjuk a hajóforgalmat: minél több, annál jobb, és ha közülük néhány bajba kerül, még jobb…”

Ezenkívül a brit kereskedelmi hajók parancsot kaptak, hogy az őket megállítani akaró német tengeralattjárókat vagy lőjék szét, vagy, fegyverzet híján, gázolják le. Ez a hadijog megsértése volt, hiszen ezzel a kereskedelmi hajó haditevékenységet végzett.

Winston Churchill „The World Crisis” c. könyvében a következőket írta: „Az első brit ellenlépés, amit a felelősségemre tettünk… a németek eltántorítása a felszíni támadástól. A lemerült tengeralattjárónak növekvő mértékben kellett víz alatti támadásra támaszkodnia, és ezáltal nagyobb kockázatot vállalnia, hogy semleges hajókat britnek néz, és semleges legénységet fullaszt vízbe, és ezáltal Németországot más nagyhatalmakkal háborúba keveri.”

A „más nagyhatalmak” kifejezés egyértelműen az Egyesült Államokra vonatkozott.

Az utolsó kifutás előtt jó egy héttel, 1915. április 22-én a washingtoni német nagykövetség az Egyesült Államokban szerteszét, így New Yorkban is hirdetést adott fel. Ebben figyelmeztette az Atlanti-óceánon át utazni szándékozókat, hogy hadiállapot áll fenn Németország és szövetségesei, valamint Nagy-Britannia és szövetségesei között; hogy a Brit-szigetek körülötti vizek hadizónának minősülnek, ahol az ellenséges zászló alatti hajók megsemmisítésnek vannak kitéve, és hogy aki arra ellenséges hajón utazik, azt saját felelősségére teszi.

1915. május 1-én 6:00-kor a brit RMS Lusitania New Yorkból kifutott Liverpool felé. 8:30-kor az American Line hajóstársaság New York nevű hajója szintén elindult New Yorkból Liverpoolba. Felvetődik a kérdés, hogy mi volt olyan fontos több tucatnyi amerikainak, hogy az egy hétig tartó átkeléshez képest elenyésző két és fél órát nem tudták kivárni, hogy a semleges, tehát biztonságos amerikai hajón utazzanak, hanem mindenképpen arra a brit hajóra kellett felszállniuk nőkkel és gyerekekkel egyetemben, melyről tudni lehetett, hogy a németek meg fogják próbálni elpusztítani. Bár voltak olyan amerikai utasok, akik a német nagykövetség hirdetményének hatására a Cunard hajójáról átmentek az American Line hajójára, nem mindenki tett így. Kik voltak azok, akik maradtak, tehát akik szerint jó ötlet volt egy hadviselő fél hajóján utazni? Megfizetett egyének, akik vállalták a kockázatot, vagy egyszerűen felelőtlen felnőttek, akik ostoba módon gyerekeket is magukkal vittek?

Ami a rakományt illeti, szinte az egész dugáru volt: kb. 1600 réz öntvényrúd, kb. 1200 háromhüvelykes gránát, kb. 5000 ládányi puskatöltény, ládánként 1000 tölténnyel. A szállítmányban kb. 10 tonnányi robbanóanyag volt. Ehhez jött még hozzá az április 30-án az S.S. Queen Margaretről áthozott rakomány, közte 200 ládányi puskatöltény. A rakományjegyzéket az amerikai vámhatóságnak meghamisítva adták le, mert általános brit szokás volt, hogy majd a kihajózás után néhány nappal pótlólagos rakományjegyzéket adjanak le, amikor a hajót már nem lehetett visszafordítani.

George Vierick, aki a német nagykövetséget rávette a figyelmeztető hirdetmény feladására, felkereste Bryan amerikai külügyminisztert, és átadta neki a Lusitania korábbi útjainak rakományjegyzékeit, melyekből kiderült, hogy egy utat leszámítva, mindegyiken lőszert szállított. Ezenkívül közölte, hogy a Lusitania rakterébe éppen akkor pakolnak be hatmillió töltényt.

Bryan megígérte, hogy megpróbálja rávenni az elnököt arra, hogy vagy figyelmeztesse az utasokat, vagy tiltsa el őket a Lusitanián való utazástól, azonban Wilson egyiket sem tette.

1914. szeptembere óta a brit Admiralitásnak megvolt a német haditengerészeti rejtjelkulcs, és 1915. februárja óta az angol és az ír partok mentén lévő elfogó és iránykereső állomások nemcsak a német haditengerészeti adások vételét tették lehetővé, hanem leadási irányuk meghatározást is.

1915. május 5-én Churchill John Fisherrel, a tengerészet első lordjával, valamint Oliver tengernaggyal, a haditengerészeti vezérkar főnökével tanácskozott. Az előttük fekvő térképen be volt jelölve a német U-20 és U-30, melyek közül az előbbi Írország déli része felé haladt, pontosan a Lusitania várható útvonala irányában. Oliver elmondta, hogy a tengerészeti vezérkar az U-20 tevékenysége miatt néhány brit cirkálót a körzetbe vezényelt.

Ezen a kritikus ponton a brit Admiralitás hadinaplója megszakad, így nem tudni, hogy mi hangzott még el, azonban május 5-e 12:00 óra után röviddel az Admiralitás üzenetet küldött a Juno nevű brit hadihajónak, hogy feladatát hagyja abba, és térjen vissza Queenstownba. Rombolókat nem küldtek ki, és a Lusitaniát sem értesítették arról, hogy egyedül van, miközben az U-20 egyre közeledett.

Schwieger főhadnagy, az U-20 parancsnoka

Az U-20 több brit hajót is megtámadott. Például május 6-án 13:00-kor megtorpedózta a Centuriont, melynek legénysége emberveszteség nélkül hagyta el a hajót. Az első torpedó nem süllyesztette el a hajót, ezért a tengeralattjáró közvetlen közelről egy másodikat is kilőtt, azonban még így is egy óra húsz percbe tellett, amíg a Centurion elmerült. Schwieger főhadnagy, az U-20 parancsnoka feljegyezte, hogy a torpedói csaknem hatástalanok voltak bármely hajó ellen, amelynek a választófalait és vízzáró nyílásait megfelelően biztosították.

A brit Admiralitás hírt kapott az U-20 támadásairól. Eddig az volt az eljárás, hogy védőkíséretet indítottak Milford Havenből Fastnet felé, ha tengeralattjáróknak csak a híre is ment, most azonban nem tettek ellenintézkedéseket.

Május 7-e reggelén az Angliában tartózkodó House ezredesnek találkozója volt Grey brit külügyminiszterrel. House a naplójában a következőket jegyezte fel: “Egy óceánjáró elsüllyesztésének valószínűségéről beszéltünk, és megmondtam neki, hogy ha ezt tennék [a németek], a felháborodás vihara söpörne keresztül Amerikán, ami valószínűleg önmagában háborúba vinne minket.” Egy órával később House György királlyal volt a Buckingham-palotában. “Eléggé furcsa módon nekiálltunk annak a valószínűségéről beszélgetni, hogy Németország elsüllyesztene egy transzatlanti óceánjárót… Azt mondta [a király]: >>Tételezzük fel, hogy [a németek] elsüllyesztenék a Lusitaniát, amerikai utasokkal a fedélzeten…<<”

13:20-kor Schwieger főhadnagy füstöt pillantott meg. A megfigyelője visszajelzett, hogy vagy a Lusitaniáról, vagy a Mauretaniáról lehetett szó, melyek csapatszállításra szolgáló, felfegyverzett cirkálók voltak. 15:10-kor hétszáz méterről torpedót lőtt ki. Ezután a következőt jegyezte fel a tengeralattjáró naplójába: “Szokatlanul erőteljes robbanás történt nagyon erős füsttel (messze túlmegy a kéményfüstön). A torpedó robbanását bizonyára egy másodiknak (fűtőkazán vagy szén vagy lőpor?) kellett követnie. A szuperszerkezet a becsapódási pont és a híd felett széthasadt, tűz üt ki, a füst bebugyolálja a magas hidat. A hajó azonnal megáll, és kormányoldal [a hajó jobb oldala] felé megdől, egyidejűleg az orránál elmerül. Úgy tűnik, mintha a hajó mindjárt felborulna. Nagy felfordulás bőséggel van a fedélzeten; a csónakokat előkészítik, és néhányukat leengedik a vízre. Néhány csónak, teljesen telepakolva, vagy orral, vagy farral ér először vizet, és azonnal elmerül…”

A Lusitania mindössze tizennyolc perc alatt elsüllyedt.

A torpedó nem robbantotta be az 1. sz. kazánházat, azonban attól előre valami szétfeszítette a hajó orrának alját: lehet, hogy a Bethlehem Steel Company háromhüvelykes gránátjai, vagy a hatmilliónyi puskatöltény. Az összes búvár, aki valaha volt lent a roncsnál, egyhangúlag arról tanúskodott, hogy az orr-részt egy hatalmas belső robbanás vetette szét.

14:15-kor Coke brit tengernagyhoz eljutott a Lusitania SOS-jelzése. Parancsot adott, hogy a Juno, ami 12:00-kor érkezett meg a kikötőbe és még fel volt fűtve, azonnal forduljon vissza.

Oliver tengernagy némileg 15:00 előtt kapta meg a jelentést, amit átvitt Lord Fishernek, aki nyugodtnak tűnt a hír hallatán. Fisher, arra hivatkozva, hogy a Junót alkalmatlanság kitenni tengeralattjáró általi támadásnak, parancsot adott a visszafordulásra, bár a Juno már látta a túlélőket. Az első mentőhajók csak két óra múlva értek a helyszínre.

A nemzetközi felháborodás közepette megkezdődött az igazság elfedése. A brit Admiralitás Turner kapitányt, a Lusitania parancsnokát tette felelőssé a történtekért. Lord Mersey, a vizsgálóbizottság bírája levelet kapott egy magas beosztású admiralitásbeli hivatalnoktól, hogy “politikailag célszerűnek vélik, hogy a legkiemelkedőbb mértékben Turner kapitányt, a Lusitania parancsnokát okolják a katasztrófáért.” Wesley Frost, a queenstowni amerikai konzul minden egyes amerikai túlélőtől tanúvallomást szerzett be, amit mind a State Departmentnek (amerikai külügyminisztérium), mind a londoni Kereskedelmi Tanácsnak továbbított, azonban közülük egyet sem használtak fel sem a brit, sem az amerikai vizsgálat során. További érdekesség, hogy a brit Kereskedelmi Tanácsnak küldött összes vallomás, amit a legénység tett, eltűnt az irattárból tizenhárom kivételével. Ez a tizenhárom viszont mintha egy kaptafára készült volna: a torpedóbecsapódást a hajó közepére vagy farára teszik, és mindegyik vallomás ezekkel a mondatokkal kezdődik: “A hajózás idején a hajó jó rendben, jó állapotban. A jármű fegyvertelen volt, és sem az ellenség elleni támadásra, sem védekezésre nem voltak fegyverei, és ilyen felszerelést soha nem hordott. New York elhagyása előtt mentőcsónak-gyakorlatot tartott.”

Lord Mersey időközben rájött, hogy félrevezették, és felmentette Turner kapitányt, azonban az ítélet többi része megegyezett a brit kormányzat álláspontjával: a Lusitanián nem volt robbanóanyag, és sem dugárut, sem csapatokat nem szállított. Lord Mersey az ítélethozatal után elutasította a tiszteletdíját, és soha többé nem vállalt bírói szerepet. A Lusitania-ügyről ezt mondta gyerekeinek: “Átkozottul piszkos dolog volt.”

Az Egyesült Államokban szintén ez játszódott le: Wilson elnöknek a dokumentumok a kezében voltak, azonban azokat “Csak az Egyesült Államok elnöke nyithatja fel” felirattal lepecsételte, azután az amerikai pénzügyminisztérium irattárába küldte.

Bryan amerikai külügyminiszter eközben szélmalomharcot vívott. Még 1915. április 23-án ezt írta Wilsonnak: “Javasoltuk az élelmiszer átengedését, valamint a kereskedelmi hajók elleni torpedótámadások felhagyását. Németország hajlandónak mutatkozott a tárgyalásra, azonban Nagy-Britannia a javaslat megfontolását elutasította. Attól tartok, hogy az egyik elítélését és a másikkal kapcsolatos hallgatást egyesek mint elfogultságot fogják értelmezni.” 1915. május 9-én, tehát a Lusitania elsüllyesztése után két nappal így írt: “Németországnak joga van a szövetségeseknek [az antantnak] menő dugárut megakadályozni, és egy olyan hajó, ami dugárut visz, nem szabadna, hogy utasokra támaszkodjon azért, hogy a támadástól megvédje magát – ez olyan, mintha nőket és gyerekeket helyeznének egy hadsereg elé. Ön [Wilson] egy másik csatolt kivágásból látni fogja, hogy a rakományjegyzék 4200 ládányi töltényt és 152 400 dollárnyi [2015-ös árfolyamon kb. 3,5 millió dollárnyi] lőszert mutat. Mr. Lansingtől [külügyi jogi tanácsadó, később külügyminiszter] múlt éjjel megtudtam, hogy a Lusitania lőszert vitt (…)”

Mivel érveit Wilsonon nem erőltethette keresztül, ezért 1915. június 8-án lemondott. Lemondólevelében így írt: “Miért engedjük amerikai állampolgároknak, hogy háborúba sodorhassák hazájukat csupán azért, mert ők a hadviselők hajóin kívánnak utazgatni, holott tudják, hogy a hajó veszélyes hadizónát szel keresztül?”

Utóda Robert Lansing lett, aki egy 1915. július 11-i memorandumban kimondta, hogy “nem szabad megengedni, hogy Németország megnyerje ezt a háborút.” A békevágy azonban olyan erős volt az amerikai átlagemberek körében, hogy a hadüzenetet csak 1917-re sikerült keresztülerőltetni.

1940-ben Amerika hasonló helyzetben volt, mint 1915-ben. 1940. január 21-én Franklin D. Roosevelt elnök megkérte, hogy hozzák fel neki Wilson elnök paksamétáját a pénzügyminisztériumból. Így jutott el FDR-hez a Lusitania eredeti rakományjegyzéke.

1965-ben a State Department több titkosítást is feloldott. 1972. október 13-án a LIFE magazinban egy hosszabb cikk jelent meg a Lusitania-ügyről, melyben – többek között – az 1950-es évekig titkolt, valódi rakományjegyzék is szerepel, benne tüzérségi gránátokkal és egyéb lőszerrel.

Akárcsak más eseményeknél, mint például a Tonkin-öbölbeli incidensnél, az igazság mindig kiderül, azonban sajnos csak évek, sőt évtizedek múltán. Éppen ezért Önre, az olvasóra hárul a feladat, hogy családtagjait és ismerőseit tájékoztassa. Ha felvilágosító munkával el tudjuk érni, hogy magyar, amerikai, vagy egyéb nemzetiségű fiatalokat nem lehessen háttérhatalmi manipulációval háborúba rángatni, akkor azzal a leghasznosabb örökséget adjuk át a következő generáció számára.

(Hidra)

The Lusitania Sinking by Colin Simpson
After 57 years, some fascinating and long-suppressed facts about the torpedoing that dragged the U.S. toward war.
LIFE, Vol. 73 No. 15, Oct. 13, 1972
58. oldal

New-York Tribune, Thursday, June 19, 1913
British mount guns on the Lusitania – Liner to Be Here Soon with Big Naval Rifles Bristling Over Her Sides.
[By Cable to The Tribune]

The life and letters of Walter H. Page by Burton J. Hendrick
To the President
American Embassy, London,
Sep. 3, 4 A.M.

Convention (VII) relating to the Conversion of Merchant Ships into War-Ships. The Hague, 18 October 1907 I., II.

The Works of Thomas Jefferson in Twelve Volumes. Federal Edition. Collected and Edited by Paul Leicester Ford.
Thomas Jefferson to Thomas Pinckney, September 7, 1793, with Copy
Philadelphia, Sept. 7, 1793.

The Memoirs of Herbert Hoover Years of Adventure (1874-1920)
162. oldal

Foreign Relations, 1915, Supplement
File No. 811.0151/33
The Secretary of State to the Ambassador in Great Britain (Page)
[Telegram] 1105. Washington, February 10, 1915

The intimate papers of Colonel House arranged as a narrative by Charles Seymour
Author: House, Edward Mandell, 1858-1938
American Flag on the Lusitania
361. oldal

German Admiralty’s Declaration
4 February 1915

Strict Accountability
Woodrow Wilson
February 10, 1915

Twelve American Wars: Nine of Them Avoidable
by Eugene G. Windchy

The intimate papers of Colonel House arranged as a narrative by Charles Seymour
Author: House, Edward Mandell, 1858-1938
432. oldal

The memoirs of William Jennings Bryan
April 23, 1915
397. oldal

The memoirs of William Jennings Bryan
May 9, 1915
398. oldal

Secret of the Lusitania: Arms find challenges Allied claims it was solely a passenger ship
by Sam Greenhill
Updated: 01:16 GMT, 20 December 2008