1896. augusztus 28-án született Márton Áron, a magyar katolikus egyház és az egyetemes magyarság huszadik századi történetének egyik legkiválóbb alakja. Köztudott, hogy gyulafehérvári püspökként 1944 tavaszán fellépett a zsidók deportálása ellen. Köztudott, hogy jóval halála után, mintegy másfél évtizeddel ezelőtt az izraeli Jad Vasem intézet a Világ Igaza kitüntetést adományozta Márton Áronnak, amelyet püspökutóda, Jakubinyi György érsek vett át. Az viszont kevésbé köztudott, hogy négy évvel püspöki kinevezése előtt hosszabb beszédben fejtette ki gondolatait a zsidóságról, a zsidókérdésről. A nagy püspök születésnapján ebből a beszédéből idézünk fel néhány részletet.
 |
Az elmúlt napokban két írásban is foglalkoztam Petrás Mária zsinagógai meghurcolásával (itt és itt - a szerk.). Új fejlemény, hogy az egyik jobboldali hetilap bocsánatkérésre szólította fel a Mazsihiszt, erre válaszul a Szombat.org zsidó hírportál többek között azt írta: „nem vall jó közéleti, erkölcsi ízlésre egy magát humanistának és kereszténynek valló művésztől” (!), hogy „szélsőjobboldali beütésű (!) rendezvényeken” lépett fel. Látjuk, zsidó oldalon képtelenek beismerni, hogy alaptalanul bélyegeztek meg egy keresztény és magyar művészt. Ők bocsánatot nem kérnek, sőt... Petrás Máriát épp azok részesítik erkölcsi feddésben, akik az erkölcsi törvényt tapossák sárba. Hogy mi ennek a különös jelenségnek az oka, arra világít rá Márton Áron 1935-ben íródott beszéde, amelyből néhány gondolatébresztő részletet idézek. (A szöveg pontos lelőhelye: Márton Áron: Keresztség, hit. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 2007, 92-99. o.)
Márton Áron kiinduló tétele az, hogy a keresztény ember alapvető feladata a bűn elkerülése, s a már elkövetett „bűn megvallásával Isten útjaira térni”. E nélkül ugyanis az üdvösség útja bezárul előtte, „áldás helyett átok”, elvettetés lesz az osztályrésze. Majd így folytatja:
Ennek a keresztény tételnek döbbenetes igazolását kapjuk a történelmi talányban, a zsidóság sorsában. Két tényezőt kell szemügyre vennünk: a zsidó lelkületnek és a zsidó fajiságnak a kialakulását, illetve a kettő kölcsönhatását.
Márton Áron először a zsidó lelkület kialakulását mutatja be. A zsidó nép történetét Ábrahámtól számítjuk; Isten Ábrahámmal kötött szövetséget, s utódát „az üdvösség eszméjének hordozójává választotta”, mert Ábrahám hitt Istenben, engedelmeskedett akaratának. Mindannyian ismerjük Izsák történetét, nem kell erről részletesen írnom. Márton Áron szerint a zsidóság idővel letért az ábrahámi útról:
A kiválasztás értelme tehát az Istenhez való belső, lelki igazodás volt. Ábrahám ivadékai azonban idővel a kiválasztottság értelmét éppen ellenkezőjére fordították. A zsinagóga magyarázatában a kiválasztottságot nem lelkület, hanem a testi származás jelentette. Úgy vélték és úgy tartották, hogy elég Ábrahámtól származni: elég a kiválasztott néphez testileg tartozni, a külső előírásokat megtartani, számukra az üdvösség így is /…/ biztosítva van.
Márton Áron szerint az elfajulás Krisztus előtt 1000 körül kezdődött, amikor a zsidóság elvetette a teokráciát (Isten uralma) s királyt választott. Amit ezután ír a püspök, kéretik figyelmesen elolvasni. S közben gondoljanak arra, amit fentebb írtam a Petrás-ügy körüli zsidó maszatolásról:
Ettől fogva pedig hiába volt a próféták minden erőfeszítése, századról századra erősödik az a felfogás, amely az Ábrahámtól származással hivalkodva sem eredeti, sem személyes bűnt nem ismer, csak külső törvényszegést; mely úgy vélte, hogy a törvény megtartásához elég, ha a törvényt tartalmazó papirusz-szeletet a homlokára és csuklójára szíjazza, s az ajtófélfára felszegezi. Hitte, hogy ennek alapján joga van az Istennel barátkozó Ábrahámig levezetett vérségi származása miatt is a többi népet megvetnie, s Istennek kötelessége a megígért nagy királyt elküldenie, hogy Izrael nemzetségét minden népek fölött úrrá tegye.
Időzzünk el egy kicsit ennél a fontos szövegrészletnél. Az ábrahámi lelkületet maga mögött hagyó zsidóság nem ismert sem áteredő bűnt, s ami talán még fontosabb, személyes bűnt sem. A hamisan értelmezett isteni kiválasztottság alapján a zsidóság úgy gondolta, csupán a mózesi törvények esetleges megszegése terheli olykor a zsidó lelket, ezért a zsidónak joga van minden népet lenézni, megvetni, mert az isteni ígéret a zsidó népnek a többi nép fölötti uralmában ölt majd testet. Ebben a hamis hitben rejlik az oka annak, hogy a zsidók általában képtelenek az őszinte bocsánatkérésre (miközben mindenkitől bocsánatkérést követelnek), s képtelenek arra, hogy bűneiket megvallják (miközben az idegen népek bűneit sűrűn emlegetik). Figyeljük meg, a „zsidó bűn” szintagmát ma le sem lehet írni, ki sem lehet ejteni az antiszemitizmus vádja nélkül.
 Harcolt a Doberdón, a román fronton és Dél-Tirolban is, többször megsebesült - tartalékos hadnagyként fejezte be az I. világháborús szolgálatot |
A zsidóság tehát a kiválasztottságnak sajátos, torz értelmezést adott, s ennek eredménye Jézus tragédiája is. Márton Áron zsidókritikájának fontos pontja ez:
Mert földies beállítottságában Isten gondolatait sem tudta felfogni, sőt nem ismerte fel a közéje leszállott Istent sem, keresztre vitte azt, akit várt, akinek eljövetele volt minden reménye. Ezért, elferdült lelkülete miatt ordította azon a nevezetes gyilkos reggelen, éppen ő, a feszítsd-meget (Jn 19,6), hívta fejére az igaznak vérét (Mt 27, 25). És míg a pogányok készséggel fogadták igéit, a zsidóság megvetette s engesztelhetetlenül üldözte azután is.
Így rajzolja meg a zsidó lelkület elfajulását Márton Áron püspök. Gondolataihoz talán érdemes hozzáfűzni, hogy az ábrahámi hit és a mózesi törvény kapcsolatát Szent Pál apostol a galatáknak írt levelében fejtette ki igen precízen. A nagy apostol azt írja, hogy nem a törvény, hanem a hit üdvözít; Krisztus éppen a törvény átkától váltott meg, s ezért van az, hogy Ábrahám áldása Jézusban a pogányokra is rászállt. Természetes, hogy a faji kiválasztottság, a többi nép fölötti uralom mítoszát ápoló zsinagóga ezt botránynak tartotta, ezért gyilkolták meg Isten Fiát. S ezért üldözték a zsidók az első keresztényeket, az apostolokat. S ezért él szívükben máig a gyűlölet.
A zsidó lelkületről szóló fejtegetés után Márton Áron a másik fontos kérdésről, a zsidó fajiság kialakulásáról beszél. Az ábrahámi időkben tiszta zsidó fajiság nem létezett, s utána is erős vérkeveredésen ment keresztül a zsidó nép (különösen az egyiptomi, babiloni fogság idején). A vér tisztaságának megőrzése már Krisztus előtt 1000 táján felmerül, de az igazi fordulat mintegy 2500 évvel ezelőtt következik be. Tessék felütni az Ószövetségben Ezdrás és Nehemiás könyvét. Mindketten a faji bezárkózás programját hirdették meg, többek között megtiltották az idegenekkel való házasságot.
Ezdrás pap például így beszél a néphez:
Áthágtátok a törvényt, mert idegen nőket vettetek feleségül, hogy még tetézzétek Izrael vétkét. Most azonban tegyetek vallomást az Úr, atyáitok Istene előtt, teljesítsétek akaratát, szakítsatok a föld népeivel és az idegen asszonyokkal!
(Ezdr 10, 10-11)
Nem véletlen, hogy Márai Sándor Ezdrást és könyvét így minősítette naplójában 1971 tavaszán:
Ma Ezdrás könyve. A nyálat fröcskölő, fajvédő fasiszta.
(Márai Sándor: A teljes napló 1970-1973. Bp., 2015, 127. o.)
Nehemiás könyvében is olvasunk a vegyesházasság tilalmáról, a népektől való elkülönülésről. Nehemiás abban különbözik Ezdrástól, hogy ő nemcsak megátkozza az idegenekkel közösködő zsidókat, hanem meg is ver néhány zsidó férfit, megtépdesi a hajukat (Neh 13, 23-25).
 Jelmondatául a „Non recuso laborem” – nem futamodom meg a munkától – mondatot választotta. Ez akár így is fordítható: nem utasítom el a bajt, a nyomorúságot, a szenvedést |
A zsidóság történetében elkövetkezett tehát a faji bezárkózás, az idegenek népektől való végleges elkülönülés korszaka. Márton Áron ezt a folyamatot így kommentálja:
Ettől fogva a már kifejlődött sajátos zsidó nacionalizmus, s a vallási és faji előkelőség kihangsúlyozott tudata pedig törvényeknél hatékonyabban visszatartott minden igaz zsidót attól, hogy a lenézett és gyűlölt goj-im-mal keveredjék. Nehemiás óta egyetlen valószínűleg számba vehető keveredése volt a zsidóságnak, a török származású kazároknak a beolvadása a Krisztus utáni nyolcadik és kilencedik században a dél-oroszországi zsidóságba. A nyugati, ún. spanyol zsidóság ezért nézi le és tartja a keletieket korcsoknak. Ettől eltekintve, s ezt is beleszámítva a majdnem 2500 esztendős hosszú életszakasz alatt az elzárkózás következtében kifejeződött az a minden néptől megkülönböztethető zsidó faj, mely szétszórtságában is minden néppel szemben külön nemzetnek tartja magát.
Márton Áron pontosan fogalmazott: a zsidó faj minden országban külön nemzetnek tartja magát. Ott is, ahol ezt hivatalosan nem vallja be. Ez Magyarországra is érvényes; bár hazánkban de jure a zsidóság vallás és nem faj (nemzeti-etnikai kisebbség), de facto mégis az. A zsidóság testi és lelki idegensége mindenhol felismerhető.
Márton Áron püspök végül a zsidó lelkület és a zsidó fajiság kapcsolatáról beszél. A ma élő zsidó több mint 2500 év terméke, s „lehetetlen nem látni, hogy a kereszténység testében ez a faj milyen idegen test és lélek”. Ez nem Márton Áron egyéni gondolata, ez a megállapítás mindenki számára köztudott volt, s ma is köztudott (bár erről manapság hallgatni illik). Fontos rész következik a szövegben, tessék ismét mai állapotainkra gondolni:
A keresztények is vétkesek. Nyomja őket is a bűnbeesettség minden átka: hazudnak, csalnak, gyilkolnak, fajtalankodnak, zsarolnak, embertársaikat meggyalázzák, kihasználják. De normális embernél és normális körülmények között a keresztény lelkiismerete ez ellen mégis tusakodik, a bűnt és a szerencsétlenséget érzi. A zsidónál fordítva van. Vallásának tanítása a hosszú idő alatt belevitte /vallási meggyőződésébe/, hogy a nem-zsidó kihasználása, gazdasági, társadalmi, erkölcsi, vallási letiprása neki erény, Istennek tetsző cselekedet, mert a szövetségkötés után Jahve tőle azt követeli, hogy uralmukat, s vele Izrael vallását, minden népek fölé kiterjessze.
Ismét a bűn problémájánál kötöttünk ki. A nem zsidó, a keresztény is követ el kisebb-nagyobb bűnöket, de ő a bűnt bűnnek is tudja, s próbálja azt magában legyőzni. A zsidó azonban az idegen népekkel szemben bármit elkövethet, mert eltorzult hite és vallása az amoralitásban leli meg a kiválasztottság értelmét. Sokat írt erről Prohászka Ottokár is, nem véletlen, hogy az őt folyton gyalázó szubkultúra közismert alakjai szinte kivétel nélkül zsidók (vagy elzsidósodott gojok).
 A püspök a bécsi döntés után Dél-Erdélyben maradt, Gyulafehérvárról kormányozta egyházmegyéjét |
Szomorú tény, hogy a zsidóság emancipációja többnyire a befogadó népek elzsidósodását eredményezte. A torz zsidó lelkületet, a mindent elrohasztó zsidó amoralitást átvette a többségi társadalom egy része is, s ez katasztrofális következményekkel járt és jár ma is. De hallgassuk ismét boldog emlékű Márton Áron püspököt:
Maga Marx mondja - eredeti nevén Karl Mordöcháj, talán éppen a babiloni udvarban Eszterrel szereplő Mardocheusnak az egyenes leszármazottja -, hogy a zsidóság annyira emancipálódott, amennyire a keresztények zsidókká lettek. Tehát a keresztény tömegekhez annyira jutott közel, amennyire a keresztény lelkületet zsidó szellemével meg tudta fertőzni. Tömegében nem tud mást tenni. Súlyos örökségként kapta és vérében hordja a kereszténység tagadását, vallási kötelességet vél teljesíteni, ha tudományban, művészetben, bölcseletben ellene dolgozik; lelkében hordja egy – már ezelőtt 1935 évvel – hazuggá lett kiválasztottság gőgjét s Istennek tetsző dolognak hiszi, ha gazdasági, társadalmi, politikai eszközökkel a népeket a zsidó faj uralma alá igyekszik hajtani.
Ezekhez a szavakhoz semmit nem kell hozzátenni.
Márton Áron zárásul azt mondja, hogy „a jogos önvédelem határait nem léphetjük túl velük szemben sem”, sőt a keresztény embereknek azon kell munkálkodniuk, hogy „megváltásuk útját előkészítsük”. A példamutatás fontosságáról beszél itt a püspök, arról, hogy személyes példával győzzük meg a zsidókat a krisztusi igazságról, s ezáltal a zsidókat „az ahasvérusi bolyongásból Krisztus békéjébe vezessük”.
Márton Áron „jogos önvédelemről” beszél, ami nem jelent gyűlöletet. A már említett hazai Prohászka-ellenes szubkultúra képviselői is azt felejtik el, hogy Ottokár püspök ugyancsak jogos önvédelemre buzdította a magyarságot; szeretetet hirdetett és nem gyűlölködést. Ma is szükség van önvédelemre, hiszen nap mint nap tapasztaljuk, hogy kiforgatnak a múltunkból, idegen kultúrát akarnak ránk oktrojálni. Ma is mételyez a zsidó amoralitás, amint ezt a Petrás-ügy is fényesen bizonyítja. A zsidó idegenség elleni önvédelem tehát nem ellentétes a keresztény tanítással, ezt példázza boldog emlékű Márton Áron püspök most felidézett 1935-ös beszéde is.
Bistrán Demeter
(Kuruc.info)
Kapcsolódó:
