A német felderítő egységek hatékonyságát jelzi, hogy az angolok '41 januárjában a saját Felderítő Hadtestüket a német felderítő zászlóaljak elemzése után állították fel.

A felderítők mellett a partizánvadász egységek is komoly sikereket értek el. A partizánvadászok kíméletlen ellenség ellen harcoltak, amihez szervezetten kellett válaszolniuk.

A felderítés hadműveleti, harcászati és harcfelderítésre oszlik fel, mindegyik lehet légi és szárazföldi. A hadműveleti felderítést nagy mélységben folytatják, és stratégiai tervezés alapja, míg a harcászati felderítés az erők bevetésének alapjához szolgáltat információkat. A harcfelderítés akkor kezdődik, amikor a szemben álló erők már közel vannak egymáshoz, ez a harc végrehajtásához szolgáltat információkat.

A német felderítőkre jellemző volt, hogy igyekeztek erőfölénybe kerülni a felderítendő területen, hogy az ellenséges járőröket legyőzhessék. A német felderítő egységek a harchoz fel is voltak készítve, mivel a felderítő zászlóaljak rendelkeztek vontatott páncéltörő és tüzérségi ágyúkkal is, a háború későbbi szakaszában pedig féllánctalpasokra telepített ágyúkkal, amiknek következtében a hadosztályuk harcoló egységeként is alkalmazhatták őket, és harcolhattak is az információért.

A felderítő zászlóaljak alapvető feladata, a felderítés mellett sokszor más feladatokra is használták a felderítőket, például hidak megszerzésére, üldözésre és az ellenség oldalába kerülésre vagy pedig a saját egységek oldalának biztosítására, valamint mobil tartalékként.

A gépesített felderítő zászlóaljak a háború kezdetén egy páncélautós századból, egy motorbiciklis századból és vontatott ágyúkat kezelő nehéz(fegyverzetű) századból álltak, míg a gyaloghadosztályok felderítő zászlóaljai egy lovas századból egy biciklis századból, egy nehéz(fegyverzetű) századból és egy páncélautós szakaszból álltak.

A hadosztályok felderítő zászlóaljai mellett a gyalogezredek szintén rendelkeztek egy lovas szakasszal, ami közelfelderítést hajtott végre, és futárként is szolgált. A páncélos ezredek és a motorizált gyalogezredek rendelkeztek egy motorbiciklis szakasszal felderítési célra.
A háború folyamán a fő változás a felderítő egységek kötelékében a motorbiciklik lecserélése volt féllánctalpas harcjárművekre és könnyű harckocsikra, mivel a motorkerékpárok túlságosan sérülékenynek bizonyultak felderítési feladatokhoz.

A világháború folyamán a négykerekű Sdkfz 221, valamint a hasonló felépítésű Sdkfz 222 és 223 voltak a Wehrmacht fő felderítő járművei. A páncélautókat azért kedvelték, mert gyorsak és halkak voltak (a harckocsikhoz képest), ezáltal ideális felderítőplatformok voltak.

A páncélos és gépesített hadosztályok a 4 kerekes könnyű páncélautók mellett rendelkeztek 6 vagy 8 kerekes nehéz páncélautókkal is, amiket nagyobb távolságú és tűzerőt igénylő küldetésekre használtak, bár a 6 kerekeseket a háború későbbi szakaszában nem alkalmazták frontvonali szolgálatra, a túl gyenge motor és terepjáróképességek miatt. A 8 kerekesek előnye volt még a jó terepjáró képesség.

A gépesített felderítő zászlóaljak fő feladata, hogy érintkezésbe kerüljenek az ellenséggel, és információt szerezzenek annak erejéről, állásairól, gyülekezési körzeteiről és mozgásáról. A harcérintkezést frontálisan kezdik meg, majd az ellenség oldalába kerülnek, amint az ellenállás erősödik.

Harcászati felderítéshez a magasabb rendű parancsnokok (hadsereg- és hadtest-parancsnokok) gyakran leválasztották a páncélos és gépesített hadosztályok felderítőit, hogy közvetlenül a hadsereg vagy a hadtest irányítása alá kerüljenek hadászati és harcászati felderítéshez.

Amennyiben egy gépesített felderítőoszlop találkozásra számít az ellenséggel, akkor szakaszosan halad. A szakaszok hossza függ az úthálózattól és a terep kínálta fedezékektől. Az oszlop, ameddig lehet, az utakon halad, és különböző utakon térnek vissza, mint amin az ellenség irányába haladtak.

A felderítőzászlóalj-parancsok járőröket küld ki, amik szakaszokban mozognak. Ezek a járőrök jellemzően 40 kilométerrel előzik meg a zászlóaljukat. A zászlóalj a járőrök bázisaként és előretolt kommunikációs központként funkcionál, ami összegyűjti az üzeneteket, és hátratovábbítja azokat. A gépesített járőrök motorbiciklikből, páncélautókból és féllánctalpasokból álltak. Motorbicikliket használtak a felderítő oszlopok közötti részek kitöltésére.

A páncélautós-járőrök rendelkezek egy rádiós autóval, ami az egység hátulján halad. Amennyiben ellenséges előőrsbe ütköznek, kerülik a harcot, hacsak nem annyira gyenge az ellenség, hogy a küldetés veszélyeztetése nélkül megsemmisíthetők vagy elűzhetők.

Amennyiben a járőr erdő széléhez ér, akkor a következő taktikát alkalmazzák: az egyik páncélautó megáll az erdő szélén, majd hirtelen elindul. Ezzel a módszerrel magára vonja a rejtőzködő védők tüzét, ami elárulja azok pozícióját.

Amennyiben úttorlaszhoz vagy valamilyen más mesterséges akadályhoz érkeznek, mivel a páncélozott járművek elleni védelmet akadályoknál állítják fel, a következő taktikát alkalmazzák: az élen haladó páncélautó tüzet nyit, ami azt a hatást kelti a védőkben, hogy észrevették őket, ezáltal tüzet nyitva elárulhatják a helyzetüket. Amennyiben a lehetséges pozíciókra tüzelésre nincs válasz, úgy a járművekből kiszállnak és ledöntik az úttorlaszt a járművekhez csatlakoztatott kötelek segítségével. Amennyiben szükséges, az emberek kiszállnak, és gyalog folytathatják a felderítést. Amennyiben az úttorlasz túlságosan erős, vagy pedig páncéltörő ágyúk is védik, akkor a felderítők rádión jelentik a parancsokságnak. A parancsok utasíthatja a járőrt az objektum megkerülésére pedig további erősítés bevárására.

A gyaloghadosztályok felderítő zászlóaljai jellemzően egy napi menettel, vagyis 30 kilométerrel előzték meg a hadosztályukat. Felderítést végeztek a főbb utak mentén, megelőzték a meglepetésszerű támadásokat, legyőzték az ellenséges járőröket. Amennyiben erősebb ellenséges egységekkel találkoztak, teret engedtek, és kerülőutat kerestek.

Általában egy biciklis szakasz haladt elől a hadosztály fő útvonala mentén, amit a biciklis század nagy része követett a nehézfegyverzetű századdal egyetemben. A követő tartalék elsősorban kisebb, az élen haladók által megkerült ellenséges egységek legyőzésére szolgált.

A páncélautós szakasz a fő útvonalra csatlakozó oldalirányú utak feltérképezését végezte.

Amennyiben a hadosztály harcba került az ellenséggel, a felderítőket leginkább a hadosztály szárnyainak fedezésére és a harccsoportok közötti rések kitöltésére használták.

A harcfelderítésben mindegyik fegyvernem részt vett. A harcfelderítésben a hadosztály felderítő járőrei, a tüzérségi megfigyelők és a légi felderítés is hozzájárult, a hadosztályparancsok ezen információk alapján vezette a harcot.

Harcfelderítéshez a páncélozott felderítő zászlóaljak páncélautókból álló különítményeket alakíthattak ki. Amennyiben ellenséges tevékenységre számítottak, a páncélautós csapatokat megerősíthették rohamlövegekkel, ezen kívül tüzérségi megfigyelő tiszteket is magukkal vihettek, hogy gyorsan tudjanak tüzérségi támogatást kérni.

A németek kiküldtek felderítő-járőröket, amik jellemzően egy parancsokból és 3-4 közlegényből álltak. Ezek figyeléssel oldották meg az ellenség felmérését, és ha rájuk lőttek, akkor visszavonultak.

A járőrök szakaszokban mozogtak, megfigyelő pontról megfigyelő pontra, amelyek hossza az ellenséghez közeledéssel csökkent.

Amennyiben már valószínű volt, hogy közel jártak az ellenséghez, a járőr parancsnoka előreküldött egy kis csoportot, amit a fedező csoport később követett. A járőr a lopakodáshoz több módszert is használt. Gyakori megállásokkal haladtak előre. A legtöbb fedezékkel rendelkező utat választották, ami az utakat és nyílt tereprészeket a legkeskenyebb részüknél metszette. Amennyiben ellenséggel találkoztak, úgy oldalirányban kitértek. Visszafelé másik úton jöttek, mint odafelé, nehogy csapdába fussanak.

A harcfelderítő-járőrök az egyszerű felderítő járőrökkel szemben jellemzően 15-20 főből álltak, és nemcsak megfigyeléssel, hanem harccal, rajtaütéssel mérték fel az ellenség erejét. A harcfelderítő egységet két egyenlő részre osztották, amiből az egyik fedezte a felderítést végrehajtó részt, és egy előőrsöt támadnak meg. Amennyiben az ellenséges előőrs gyengén védettnek bizonyult, úgy elfoglalták és megerősítették. Ha az ellenség védelme erős volt, a járőrök megpróbáltak egy hadifogollyal visszatérni. A hadifogolyszerzés különösen a háború későbbi szakaszában volt jelentős, mivel a háború késői évében a légifölény elvesztése után egyre nehezebb volt légi felderítéssel információt szerezni.

A felderítő egységeket támogathatta a tüzérség is a következő módokon: a támadás előtti napokon a tüzérség belőtte az ellenséges egységeket, majd a támadás előtt tűz alá vette a védett területet. A tűz beszüntetése után a járőr közelről megvizsgálta az ellenséges védelmet, amíg az ellenség fedezékben lapult. A másik módszer a tüzérség használatára az volt, hogy a tüzérség más szektorban végzett előkészítést, ezáltal megvezette az ellenséget a felderítendő terület hollétéről, ugyanis a védelem ott számít támadásra, ahol a tüzérség előkészítést végez.

A partizánellenes harcot a németek két kategóriába osztották fel: egyrészt offenzív harcra, másrészt passzív védelmi lépésekre. A német doktrína szerint a partizánok elleni harc megnövelt éberséget, agresszivitást és merészséget követelt, hogy a partizánok kíméletlenségére válaszoljanak. A németek szerint a partizánok elleni harchoz speciális kiképzés volt szükséges a nehezen keresztülhatolható helyszínekhez, például erdőkhöz, mocsarakhoz, hegyvidékre és beépített területekhez. Ezen kívül a csapatokat ki kellett képezni éjszakai és téli harcra is.

A németek központosították a partizánellenes műveleteik irányítását: a műveletekhez alkalmaztak hadosztályokat, független harccsoportokat, gépesített és lovas egységeket, páncélvonatokat, helyileg toborzott egységeket. Ezen egységeken felül alkalmazták a légierő és a haditengerészet egységeit, plusz a titkosszolgálat (Sichereitsdienst), az SS és a rendőrség erőit is.

A németek a partizánok elleni harcra elsősorban hordozható és gyorstüzelő fegyverekkel látták el az egységeiket, amik közé géppisztolyok, géppuskák, könnyű gyalogsági ágyúk, könnyű és közepes páncéltörő ágyúk, valamint könnyű lángszórók tartoztak.

A németek a partizánellenes műveletek sikerének érdekében részletes felderítést végezték, amihez kollaboránsokat, járőröket és repülőgépeket is felhasználtak. Amikor titokban akarták tartani a műveleteiket, akkor csak kollaboránsok révén gyűjtöttek információkat.

A foglyok kihallgatását az egyik legjobb információforrásnak tartották.

Amikor rendelkeztek elég nagy erőkkel, a partizánok által tartott területeket körülzárták. A körülzárás előtt a gyülekezési körzeteket úgy jelölték ki, hogy az offenzív célt ne árulják el. A gyülekezési körzetekből az egységek úgy indultak el, hogy a partizánok körüli gyűrűt egyszerre érjék el. A körgyűrűt könnyen védhető terepen állították fel.

A németek a partizánellenes műveletekhez nehéz támogatófegyverekkel ellátott tartalékokat is felállítottak. A bekerítő vonal kialakítását döntő fontosságúnak tartották a művelet szempontjából, mivel a partizánok megpróbáltak gyenge pontokat keresve átjutni rajta. A vonal konszolidációja a tipikus módszereket követte: harcelőőrsöket alakítottak ki, tűztervet dolgoztak ki a támogató fegyvereknek, erődtámpontokat alakítottak ki, és mobil tartalékokat állítottak fel.

A partizánok kiiktatásának módszere a következő tényezőktől függött: a németek számára rendelkezésre álló erők nagysága, a terepviszonyok és a körbezárt egység reakciója.

Az egyik módszer a körbezárt erők fokozatos összeszorítása volt. Ezt kisebb katlanok esetén alkalmazták.

A másik módszer az volt, hogy a körbezárt erőket egy oldalról kényszerítették nyomás alá, miközben a másik oldalon védelemre rendezkedtek be. Ezt leginkább akkor alkalmazták, hogyha a partizánok könnyen védhető területen rendezkedtek be, például erdők szélén vagy hegyvidéken.

További módszert jelentett, hogy erős ékekkel feldarabolták a katlant kisebb katlanokra, amiket aztán külön iktattak ki.

Amennyiben a védők tartani akarták az állásaikat, erős rohamosztagokat hoztak létre, amik támadással semmisítették meg az ellenséges egységeket.

Amennyiben nem volt elég erejük vagy idejük a partizánok körülzárására, a partizánokat meglepetésszerű támadással próbálták megsemmisíteni. Ez a módszer akkor volt különösen értékes, hogyha a partizánok nem tudták az állásaikat megerősíteni. A németek a támadást szisztematikusan, az erők és a tűzerő koncentrálásával vitelezték ki. Amennyiben a partizánok megpróbáltak elmenekülni, a németek frontálisan üldözték őket, miközben egyes egységek átkarolták a partizánokat. Amennyiben a partizán egység felbomlott, a további műveletekhez először a felderítőkkel a partizánok új gyülekezési körzetét kiderítették, mielőtt újabb műveletekbe kezdtek volna.

Amennyiben a partizánok lakott területeken fészkelték be magukat, nehézfegyverek segítségével harcoltak ellenük és taktikáik megegyeztek a szokásos utcai harci módszerekkel.

A partizánok elleni harc eszközei közé tartozott a partizánvadász osztagok létrahozása: ezek az egységek a partizánok módszereit használták ellenük, szakasz vagy század méretű egységek voltak, amiket a partizánok ellen harcoló egységekből hoztak létre. A partizánvadász csapatok bevetéséhez a partizánok által élelemszerzéshez és megközelítéshez használt útvonalak jelentettek jó alkalmakat, amiken csapdát állítottak a partizánoknak. Ezeket az osztagokat géppuskákkal, kézigránátokkal, távcsöves puskákkal és egyéb automata fegyverekkel szerelték fel.

A partizánok ellen az offenzív műveletek mellett védelmi intézkedéseket is kellett hozniuk: minden szállást és tábort körkörös védelemmel kellett ellátni. Menet előtt a lokális partizánhelyzetről térképen tájékozódtak. Szabály volt, hogy századnál kisebb erőt nem küldtek a partizánok által veszélyeztetett térségekbe.

A vasútvonalak védelmére speciális osztagokat szerveztek, amik a vonalak mentén járőröztek a csomópontok védelme mellett. A csomópontoknál (és néha a vonalak mentén) gyakran erődtámpontokat alakítottak ki.

Az utak és a vízi útvonalak védelmére szintén kialakítottak csapatokat.

(Olvasónktól)

Scouts Out: The Development of Reconnaisance forces of Modern Armies
Company Offiecer's Handbook of the German Army
Handbook on German Military Forces 1945
German Counterinsurgency Revisited

Kapcsolódó: A Wehrmacht védelmi rendszerei és taktikái