A pillanatnyilag még csak körvonalazódó, de remélhetőleg hamarosan lábra kapó MI Hazánk Mozgalmat alapítóként Toroczkai László (valamint Dúró Dóra és Novák Előd) jegyzi, melyet magam is támogatok, mivel pozitív szándékot vélek benne. Írásaim az egyik szervező felkérésére születtek. Nem közös álláspontot tükröznek, s nem is programként vagy programrészletként készültek (bár fölhasználhatók erre is), hanem egyfajta eszmei alapvetésül szolgálnak (az általam választott témakörökben), melyek bárki által továbbgondolhatók vagy kiegészíthetők.
Előzmény: Társadalmi vita indul a Mi Hazánk Mozgalom alapító nyilatkozatáról - Ön is véleményt nyilváníthat
 |
A) Előzetes, általános érvényű megállapítások
Ha a magyarság sorsát komolyan vesszük, akkor nyilván nem törhetünk másra, mint a jelenlegi törvénytelen, hazug, zsarnokian magyarellenes rezsim elsöprésére, s egy minden téren gyökeresen új rendszer fölépítésére. Terveket, álmokat, programokat lehet ugyan dédelgetni, ám csupán az ér valamit, amit majd megvalósíthatunk belőlük. A részletek kimunkálása helyett sokkal inkább a hatalomátvételre s a magyar megmaradás alapfeltételeinek biztosítására kell energiáinkat összpontosítanunk, nehogy elvi ellentétek, presztízskülönbségek férkőzhessenek közénk. Pontosan fel kell mérnünk erőinket, lehetőségeinket, főbb céljainkat, s mindig többet kell követelnünk annál, mint ami elérhető. Legyünk realisták, de bátrak, sőt vakmerőek is olykor; ne féljünk esküdt ellenségeinktől, ne alkudozzunk velük, s ne törődjünk sirámaikkal. Szabadság vagy halál? – ez itt a kérdés. Azt már tudjuk, hogy a hóhéraink által felkínált rabszolgalét nem méltó hozzánk, büszke hunmagyarokhoz. Fél győzelem, felemás függetlenség, csizmatalpak alatti osonás, nemzetrontó „másságok” eltűrése nem lehet a mi előre elrendelt végzetünk.
Mi csak ott érezhetjük otthon magunkat, ahol minden a népünket szolgálja, ahol mi szabjuk meg fajtánk életkörülményeit s az idegenek (vendégek) jogait és kötelességeit. Számunkra semmilyen náció sem lehet fontosabb önmagunknál, egyetlen nyelv, kultúra vagy hagyományvilág sem előbbre való a miénknél. Külső kifosztóinkkal, eltipróinkkal és belső árulóinkkal, lakájainkkal nem köthetünk különalkut, különbékét, nemzetünk balsorsában nem lehetünk – magyarként – boldogok. Vagy együtt jutunk el az üdvösségre Istentől rendelt őshazánkban, vagy robbantsuk föl a Kárpát-medencét, hogy csak egy nagy büdös szakadék maradjon a helyén, ahol a betolakodó megszállók egyenesen a pokolba zuhannak! Mit ér az egyéni jólét, a júdáspénzen vett érvényesülés, ha drága nemzettestvéreink kilátástalan nyomorúságban, embertelen gondok és kínok közt vergődnek egy gyilkos hatalom szorításában?
Mindenekelőtt a ránk váró harcra szervezkedjünk Barátaim, mert fogy az időnk, s egyre gyöngébbek, egyre kiábrándultabbak leszünk, míg pofátlan, mohó vérszopóink lassanként csűrdöngölőt járnak (klezmerzenére?) jeltelen sírhalmaink fölött. Nem könnyű a helyzetünk, de van okunk a reményre: győzhetünk, ha fölkészülünk, és semmilyen áldozattól sem riadunk vissza, amit meg kell hoznunk közös jövőnkért. Ha Árpád, Szent László, a Hunyadiak, Zrínyik, Rákóczi kurucai, Kossuth honvédjei, Horthy katonái s az 56-os pesti srácok gyáván meghátráltak vagy elfutottak volna, bizony Magyarország rég nem létezne már. Most rajtunk a sor, hogy megvédjük a magyar érdekeket külső és belső ellenségeinktől, s mi sem lehetünk hitványabbak dicső elődeinknél!
Az alanti 4 fejezetben sorakozó mondataimat megfontoltságuk dacára sem programnak szánom, bár örülnék, ha sokakban keltenének megértő rezonanciát. Még csupán annyit, hogy egészséges jövőképünk vagy győz és megvalósul, vagy a magyarsággal együtt hamvába fullad. Utóbbira gondolni sem merek, tehát a most következők eleve föltételezik a pozitív fejleményeket, s a sikeres hatalomátvétel utáni idők kezdeti lépéseiről, ill. ideológiai megalapozásáról szólnak. Mint látható lesz, ilyen nagy ívű változásokra esély sem mutatkozik egy felemás „békés rendszerváltás” után, kevesebbért viszont fölösleges koptatni a számat, pláne az életemet (életünket) kockára tenni. Vabankot játszunk tehát, Testvéreim, azaz mindent vagy semmit; mert ennyi fölösleges önámítás, zsákutca után köztes megoldás számunkra már elfogadhatatlan.
B) Állam(forma), alkotmány, képviselet, közigazgatás stb.
Alighanem ez a fejezet a legsokrétűbb, legterjedelmesebb mind közül, hiszen a benne foglaltak egyben hazánk fundamentumát is jelentik, s ha ebben hibázunk, akkor az egész felépítmény (is) összeomolhat. Mivel nincs zsebemben a bölcsek köve, csupán javaslatokat tehetek az optimális megoldásokra, többnyire abból kiindulva, ami a gyakorlatban már levizsgázott, s melyet véletlenül sem tanácsos megismételnünk vagy változatlan formában továbbvinnünk.
 |
Magyarország gazdaságilag és politikailag független, katonailag semleges, szabad, önálló ország. Lakói a nemzetté összeforrt, államalapító magyari (magyar ajkú) népek (hunok, magyarok, kunok, palócok, jászok, székelyek, csángók stb.), valamint a történelmileg együtt élő, államalkotó nemzeti kisebbségek (pl. vendek, tótok, oláhok, ruszinok, horvátok, rácok, bunyevácok, zsidók, cigányok stb.). Területe az egységes és megbonthatatlan, Istentől adományozott Kárpát-medence (átmenetileg a trianoni Csonkaország). Mindenkori uralkodója, legfőbb közjogi méltósága a magyarok Istenét szimbolizáló, élő, szakrális személyiség, a Szent Korona. Hungária földjének minden darabkája a Korona tulajdona, tehát külhoniak számára elidegeníthetetlen, s a magyariaknak is csak birtokba (hitbizományba) adható, mely érdemtelenség vagy árulás esetén bármikor elkobozható. Államformánk apostoli királyság, melynek tényleges Vezére s egyben katonai főparancsnoka (aki közmegegyezés szerint lehet nádor, kormányzó, fejedelem vagy koronázott király) nem törhet egyeduralomra, hanem a nemzettel együtt a Szent Korona alattvalója, azaz csupán egy jól körülhatárolt, megosztott hatalmat gyakorolhat. Az állam legfőbb hatalmi szerve az Országos Népgyűlés (ha úgy tetszik: Nemzetgyűlés), melynek döntése kötelező érvényű mindenkire nézve. Összehívása a Vezér által történik, vagy az Alsó- és Felsőház több mint 50%-os egyetértésével, ill. alulról induló szándék esetén 2 millió aláírás összegyűjtésével (a szavazók kb. 25 %-a).
Hazánk alkotmánya a magyarság jogfolytonos, eltörölhetetlen ősi (nem kartális!) Alkotmánya, mely a Szent Korona-eszmén (ill. a Szent Korona-tanon), valamint egyéb írott forrásokon (pl. Szent István Intelmei, az Aranybulla, Werbőczy Tripartituma stb.), s íratlan, de bevett szokásrendszerünkön nyugszik. (A jelenleg hatályos, alkotmánynak csúfolt posztbolsevista alaptörvény eltörlése, ill. a régi-új Alkotmány helyreállítása, esetleges korszerűsítése és vázlatos írásba foglalása egy egyszeri Alkotmányozó Nemzetgyűlés feladata lesz, melyet egy országos népszavazáson kell megerősíteni! Amíg ez meg nem történik, addig minden törvény és jogszabály, valamennyi államközi szerződés – pl. a NATO-hoz és az EU-hoz való csatlakozás, ill. az egyes szomszédjainkkal kötött Alapszerződések – érvénytelen!) Ősi, gránitszilárd Alkotmányunk a legmagasabb rendű jogforrás, semmilyen alaptörvény, bel- vagy külföldi paktum, rendelet vagy háttér-megállapodás nem helyezhető fölébe; amiből az is következik, hogy minden betűjével és szellemével ellentétes, függetlenségünket és szabadságunkat, ill. kardinális érdekeinket sértő, fondorlatos „gyarmatosító tákolmány” eleve lenullázódik.
Magyarhon szerkezeti fölépítése alulról szerveződő, hierarchikus, tekintélyelvű, alkotmányos monarchia (nem „parlamentáris democsokrácia”, nem „köztársaság”, de nem is diktatúra!). Az anomáliák, az uralkodói vagy egyéb (pl. kormányzati, helyi hivatalnoki) törvényszegések, túlkapások, hatásköri visszaélések ellen – más jogorvoslat híján – a nemzetnek mindenkor joga, sőt kötelessége lázadni, akár fegyveres úton is! (Végső soron bárki visszahívható, eltávolítható pozíciójából, amennyiben méltatlan tisztségére, ill. a nemzet érdekeivel, elvárásaival szembe helyezkedik. Elvégre nem a vezetőknek van népe, hanem a nemzet választ magának arra érdemes szolgálókat.)
A közigazgatás legkisebb egységei a helyi települési önkormányzatok. A lakosság bizalmából választott képviselők (szintén a nép által választott) elöljárója, s egyben a település „főnöke” a polgármester. Az önkormányzatok létszámuktól függően delegálhatnak képviselőket a megyegyűlésbe, akiket a vármegye lakossága választáson fogad el, vagy utasít el. Az érvényesített megyegyűlés önmagából választ elnököt és elnökhelyettest, valamint jegyzőt, akiket szükség esetén el is mozdíthat. (Hasonló módon, Budapesten a kerületek választott önkormányzatai delegálnak képviselőket a fővárosi közgyűlésbe, melyet szintén a lakosság általi választáson erősítenek meg. A főpolgármestert és 2 helyettesét, ill. a főjegyzőt pedig a közgyűlés a saját tagjai közül választja ki.) Az egyes vármegyék (létszámuktól függően) kb. 10-10 főt, Budapest pedig kb. 40 főt delegál a területi elv szerint létesülő Alsóházba (összesen kb. 230 fő), akik megyéjüknek kötelesek elszámolni, s visszahívásuk is kizárólag onnan indítható el. A képviselők maguk közül házelnököt és 2 helyettest, valamint miniszterelnököt választanak. A kormányfő tetszőlegesen nevezheti ki minisztereit és államtitkárait (egyben felelősséget is vállalva értük!), de ezt mindkét Háznak jóvá kell hagynia. A hivatásrendű Felsőház (kb. 150 fő) tagjait viszont nem választják, hanem az egyes szakmák, kamarák, hivatások, egyházak, nemzetiségek, civil szerveződések stb. (társadalmi súlyuknak megfelelően) delegálják. A törvényjavaslatokat általában a kormány terjeszti be az Alsóháznak, de az ottani képviselők is kezdeményezhetik esetenként. Az Alsóházban elfogadott törvények csak akkor léphetnek hatályba, ha a Felsőházon is átmennek. Utóbbi módosításokat szorgalmazhat, de vétójoga is van. A Felsőház nem nyújthat be önálló kezdeményezéseket, ám javaslatokkal élhet az Alsóház, ill. a kormány felé. A rendkívül felemásan (inkább negatívan) értékelhető Alkotmánybíróság megszűnik, s az alkotmányossági kifogásokat, ill. vétókat (pl. összeférhetetlenség esetén) a Legfelsőbb Bíróság elnöke (az ország főbírája) eszközölheti. A kormány mindkét Háznak számadással tartozik, az Alsó- és Felsőház viszont nagyjából mellérendelő (egyenrangú) viszonyban dolgozik; ellenben a Vezér (az uralkodó) mindkettő fölött áll (közvetlenül a Szent Korona alatt), s csak a nemzet többsége menesztheti. A képviselői és kormányzati funkciók 4 évre szólnak (de többször is meghosszabbíthatók), ellenben a vezéri mandátum 10 éves, s legföljebb egyszer ismételhető (újraválasztással). Minden tisztségviselő vagyonával és szabadságával (ha kell, életével) felel tevékenységéért! (Ez nem játék, vagy farsangi tréfa, hanem egy nemzet sorsának halálosan komoly intézése.)
 |
Hogy az egyes választások nyíltan (pl. szótöbbséggel vagy közfelkiáltással), ill. titkosan bonyolódjanak, azon még lehet vitatkozni. Mindkettő mellett szólnak hatásos érvek, ezért most nem foglalnék állást. Abban viszont igen, hogy a szavazatokat valamiképpen súlyozni kell (pl. képzettség, foglalkozás, társadalmi tekintély, gyermekszám szerint), s hogy a „mezei” polgárok se bújhassanak ki a felelősség alól, ezért kötelezővé tennék minden választást, s persze az igazolatlan távolmaradásokat szankcionáltatnám is. Továbbá a csalások és egyéb manipulációk kizárása végett minden szavazatszámlálást gépi és kézi módszerrel is elvégeztetnék, s ha az eredményekben 1%-nál nagyobb eltérés mutatkozna, azonnal megismételtetném az egész választást. A szavazócédulákat s az összesítő jegyzőkönyveket pedig legalább 50 évig páncéltrezorban őriztetném, hogy bármilyen gyanú esetén kideríthető legyen a turpisság. (A jelenlegi, kabaréba illő libsibibsi módszerek egy tisztességes országban elképzelhetetlenek!) A föntiekből egyértelműen következik, hogy nem lesznek „kisebbségi önkormányzatok”, mert nem tűrhetünk semmilyen „államot az államban”. A kisebbségeknek joguk van megméretkezni bármelyik helyi vagy megyei választáson, s a Felsőházba egyébként is küldhetnek 1-1 (összesen kb. 10) képviselőt. Az is világos, hogy a közutálatnak „örvendő” pártok híján pártlisták sem lesznek, tehát mindenkinek egyénileg kell elindulnia; valamint elmaradnak az igen költséges kampányok és országgyűlési választások is. Fontos megemlíteni, hogy a választójog 20-tól 80 éves korig érvényes, választott tisztség pedig 20 és 70 év közt tölthető be (ill. a felső határ a 4 éves mandátum lejártáig meghosszabbodhat). Természetesen a legsötétebb pokolfajzatokat (főkomcsikat, ügynököket, fehérgalléros bűnözőket…) határozottan kiselejtezném még a közélet környékéről is!
Tervemben annyi hiányt magam is észlelek, hogy a Vezér megválasztásáról még nincs pontos elképzelésem, ebben szívesen meghallgatnám mások véleményét is. Továbbá az is gondot okoz, hogyha mondjuk egy önkormányzati képviselőt delegálnak a megyegyűlésbe, majd az Alsóházba is (ez már 3 funkció egyszerre!), s ha ad abszurdum még miniszterelnök is válik belőle, akkor hogyan küszöbölhető ki az álláshalmozás az egész rendszer borulása nélkül? (Rögtön szeretném leszögezni, hogy szerintem egy fenékkel csak egy lovat szabadjon megülni!) Vagyis a följebb lépő személyek helyén keletkező „lyukak” miképpen tölthetők be úgy, hogy a költséges (és alkalmasint kellemetlen) választási procedúrát ne kelljen megismételni pl. egy-egy városban vagy egy egész megyében? S egyáltalán, a rendszer működhet-e úgy, hogy a 4 éves ciklusban nem pótoljuk a feljebb lépők, esetleg visszahívottak vagy más okból kiesők megüresedett helyét? Stb. stb.
C) Oktatás-nevelés, tudomány, kultúra, vallás
Az iskoláztatás célja, hogy – ép testben ép lélek alapon – az élet megpróbáltatásaira jól felkészített, teherbíró, gondolkodni és alkotni képes (kreatív) fiatalságot adjon a magyarságnak, amely egyénenként és együttesen is eligazodik a világ útvesztőiben, no meg pontosan tudja, hogy nem önző célokért teremtetett, hanem hogy odaadóan szolgálja nemzete és hazája érdekeit, s csak felebarátaival együtt próbáljon boldogulni. A mai lélektelen, álliberális, szabados, legföljebb óraadásra korlátozódó intézményeket föl kell váltani olyan iskolákkal, amikben rend, fegyelem, erkölcs és tisztelet honol, ahol valódi nevelést kapnak a diákok, s a lexikális tudás helyett inkább a magyaros észjárásra, a problémamegoldásra, a nemes emberi tulajdonságok és érzelmek kibontakoztatására helyeződik a hangsúly. Ez azt is jelenti, hogy az individualitást szorítsa háttérbe a közösségi szellem, az „egy mindenkiért” szemlélet.
 |
Az általános iskolákban a tanterv legalább 80%-ban mindenütt legyen azonos, az osztályzás és számonkérés egységessége pedig biztosítsa a szabad átjárást. Folytonos „reformálgatásokkal”, dilettáns intézkedésekkel, tantervváltoztatásokkal senki ne zavarhassa a pedagógusok munkáját, viszont jól képzett szakfelügyelők rendszeresen ellenőrizzék a tanítók és tanárok felkészültségét, a rájuk bízott nebulók képességeinek optimális kibontakoztatását. A kiemelkedő tehetségek kapjanak pluszfeladatokat, de ne különítsék el őket az átlagtól. A gyengébbeket segíteni kell a felzárkóztatásban, azonban ez nem akadályozhatja a többség haladását. A deviáns magatartásra hajlamos egyéneket szigorúan meg kell fegyelmezni, beleértve az enyhébb fokú testi fenyítésüket s a közösség előtti nyilvános megbüntetésüket („pellengérre állításukat”) is. A nevelő és oktató pedagógusoknak legyen abszolút tekintélye az apróságok előtt (elképzelhetetlen olyan skandalum, hogy egyes „túlfejlett” jómadarak – pl. cigánypurdék – kezet emeljenek rájuk!), de ezt türelemmel, megértő szeretettel is ki kell vívniuk, nem csupán mogorva kőszívűséggel. Lehetőleg olyan körülményeket kell teremteni, hogy minden érdekeltnek hasznos és örömteli legyen az iskolában eltöltött idő.
Az elemiben a legfontosabb, hogy a diákok üzembiztosan tanuljanak meg anyanyelvünkön írni, olvasni, beszélni, továbbá ismerjék meg valódi történelmünket (beleértve „nem finnugor” őstörténetünket!) és nemzeti irodalmunkat főbb vonalaiban, s persze a természettudományok (matematika, fizika, kémia, földrajz, biológia) alapjait, ill. az életet gazdagító zenéből és képzőművészetekből (beleértve népművészet, népszokások, népzene) is kapjanak ízelítőt. Igen lényeges a hazafiságra, jó erkölcsre, istenhitre (s vallási toleranciára) nevelés azonnali megkezdése is, megfelelő gyakorlati példákkal illusztrálva. Támogatom ugyanakkor ősi rovásírásunk kötelező elsajátítását a felső négy osztályban, míg az idegen nyelveket kihagynám az órarendből (legföljebb különóraként, tanfolyamszerűen engedélyezném), ezek bevezetése ráér a középiskolákban is. (Mivel a magyar a világ legtökéletesebb, legkifejezőbb nyelve, bőven elég, ha egy 14 éves gyermek ennek elsajátításában magas szintre jut, fölösleges más, satnyább nyelvekkel gátolni anyanyelvében történő elmélyedését.)
A középiskolákban már megkezdődhet bizonyos szakosodás. A technikumok és szakközépiskolák adjanak egy jól használható szakmát a diákok kezébe, ugyanakkor biztosítsák az általános műveltség megszerzését olyan fokon, mely elegendő vértezetet nyújt a fiataloknak akkor is, ha később nem folytatják tanulmányaikat. A gimnáziumok továbbra is a felsőfokú oktatás előkészítő helyei legyenek, de a humán tárgyakat részesítsék előnyben a reáliákkal szemben. Ne felejtsük azt sem, hogy „világnézeti semlegesség” nincs, tehát ne szégyelljük fölvállalni az egészséges nacionalizmust, hogy az érettségi (nincs emelt szintű, csak normál!) után határozott történelmi és nemzettudattal rendelkező ifjak indulhassanak az élet küzdelmeibe, vagy a főiskolákra és egyetemekre. Nem elhanyagolható sajnos az a tény sem, hogy az elmúlt évtizedekben egy minden téren hibásan képzett, ferde nézetrendszerű pedagógusnemzedék (tisztelet a kivételeknek!) látott munkához, s a csorbák kiküszöbölése bizony elengedhetetlen, ha nem akarjuk, hogy vak vezessen világtalanokat a verembe.
A tovább tanuló fiúk a felvételi után 8 hónapos, kötelezően sorozott katonai szolgálatot töltsenek (a többiek számára ez 1 év, de részletezésére most nem térhetek ki), míg a lányok hasonló időtartamú kiképzésre induljanak a fegyvertelen polgári védelem kötelékébe (légó-ismeretek, betegápolás, romeltakarítás, katasztrófavédelem stb.). A felsőoktatásban nincs szükség (sem idő) a nevelésre, mert feltételezzük, hogy a kellő alapokat mindenki megszerezte. Itt már teljes a szakosodás s az intézmények autonómiája, de ügyelni kell arra, hogy magyar mérnököket, magyar orvosokat, magyar tanítókat stb. bocsássanak ki, hiszen ők lesznek a jövő hazai értelmisége, s egyáltalán nem mindegy, hogy majdan a népünkért dolgoznak-e, vagy esetleg idegenek zsoldjába szegődnek. Minden tehetséges fiatalnak joga van a tanuláshoz, s az esélyegyenlőség csak úgy valósítható meg, ha az oktatás az első diploma eléréséig teljesen ingyenes, sőt szociális juttatásokkal a lakhatás és étkezés is garantált.
Szólnom kell még röviden a kultúra és vallás helyzetéről is. A természettudományok (a közgazdaságot kivéve, már ha egyáltalán ide soroljuk) viszonylag sínen vannak, hiszen beléjük ritkábban szüremkedhetnek torz ideológiák, bár a kutatás-fejlesztés irányultságát itt is gyakran motiválják káros lobbiérdekek és pénzügyi összefonódások. Más a helyzet az irodalomban, a történelemben, a filozófiában, a művészetekben stb. Sommásan azt mondhatnám, hogy semmi sem stimmel, mert minden fejtetőn áll. Vagyis az igazságot, az értékeket, a tehetségeket szisztematikusan eltaposták, s csak a hazugság, a zűrzavar, a talmi idegenség tobzódik, eszmei-morális vonalon is kiszolgálva azt a brutális népirtást, ami 70 éve minden szinten folyik ellenünk. Ha valahol, itt aztán kegyetlenül takarítanunk kell, elsöpörve a teljes áruló „élcsapatot” (főszerkesztőket, egyetemi vezetőket, színházigazgatókat, a tévék, kultúrházak és filmgyárak „celebjeit” stb.), fölszabadítva és levegőhöz juttatva fuldokló kulturális életünket! Nemcsak a tankönyveket szükséges újraírnunk, hanem féregteleníteni kell az Akadémiát s több tucat más intézményt, változtatni kell a pályázatok, a könyvkiadás, a kiállítások, a színházi és zenei előadások s az egész mecenatúra rendszerén, s valamennyi ágazatban az igazságot, a szépséget, a világosságot, a hamisítatlan nemzeti szellemet kell fölkarolnunk. Felszínre kell hoznunk szándékosan elsüllyesztett ősi kultúránk és hagyományvilágunk csodálatos kincseit, ki kell bányásznunk minden magyar értéket a feledés s az enyészet bűzlő mocsarából!
Szegény népünk máris ezerféleképpen megosztott, vétek lenne még vallási téren is fokozni ezt. Noha magam is tudok a Biblia (főleg az Ószövetség) furcsaságairól, ferdített „fordításairól” s a judaizmus kereszténységre kifejtett mérgezéseiről (mind a katolikus, mind a protestáns felekezetekre áll ez!), mégsem támogatom azokat, akik szét akarják verni történelmi egyházainkat, s helyettük valami ködös ősmagyar „pogányságot” emelnének piedesztálra. (Ezt már Kanadában, Ausztráliában s másutt is megpróbálta az emigráció, s nem jutottak vele semmire. Ez olyan elemi fölháborodást okozna sokak körében – nem csupán a papságon belül –, hogy akár az új rendszert is elsöpörhetné!) Nem tehetjük meg azért sem, mert nincsenek tűpontos ismereteink őseink hitéről, tehát jobbára csak fantáziálásra kényszerülnénk; s a Teremtőn kívül ugyan ki birtokolhatja a tökéletes világképet? Viszont bízom abban, hogy egyházaink apránként megtisztíthatók a zsidó mételytől, a liberál-kommunizmus s a szabadkőművesség rákos daganataitól, s (a nem-zsidó!) Jézus személyének centrumba helyezésével a kereszténység ismét magyarossá tehető, fokozatosan átitatva mindazokkal az elemekkel, amiket régi mágus-vallásunkból és táltos-hitünkből földeríteni és megtartani érdemes. Úgy gondolom, hogy a vallás legyen szabad és sokszínű, de persze szűrjünk ki minden olyan téveszmét, dogmatizmust, fanatizmust és elfajult szektásodást, ami a magyarság önazonosságát, küldetéstudatát és lelki egyensúlyát bomlasztja. (Az önjelölt mai „táltosokkal” is legyünk óvatosak. Tapasztalataim szerint a zömük csak pénzszerzésre használja mások naivitását, s „tűzön járásaival”, gyorstalpaló „táltos iskoláival”, dilettáns „csontkovácsolásaival” lejáratja az égiekkel valóban bensőséges viszonyban álló, születésétől kiválasztott, különleges képességű szellemi nagyjainkat.) Kárpát-hazánk minden polgárának illik elfogadnia, hogy Boldogasszony Anyánk (Babba Mária) s a Szent Korona országa vagyunk, mely eleve bizonyos (mások által irigyelt s fölfoghatatlan) védőernyőt és szakrális magasságot jelent számunkra.
D) Sajtó, hírközlés, propaganda
A média napjainkban tán a legkiemelkedőbb hatalmi ágazat, egyesek tudatiparnak is nevezik. Nyilvánvalóan megengedhetetlen, hogy ez a közvélemény jóhiszemű formálására, ám alattomos népbutításra is használható erő a legocsmányabb eltipróink hídfőállása maradjon. Tárgyilagosan, nagy körültekintéssel, fajra és vallásra (talmudista sivalkodásra) való tekintet nélkül fel kell térképeznünk az elmúlt 70 esztendő visszaéléseit, hazugságait, rágalmazásait, csúsztatásait, s kíméletlenül ki kell szórnunk a szakmából mindazokat, akik bizonyíthatóan közreműködtek a magyar értékek besározásában, a hazaárulás, az erkölcstelenség, a sátáni dögszag terjesztésében, vagy egyéb szempontok szerint váltak alkalmatlanná hivatásuk gyakorlására. Ha valahol fertőtleníteni, lomtalanítani kell, akkor az a médiumok dzsungelszerűen burjánzó, pestises világa. Külön oda kell figyelnünk a magukat nemzetinek valló, noha valójában csak a hungarus színekbe burkolt mózesi maceszt öklendező, a nyomtatott és elektronikus sajtó bálványozott sztárjainak, „megmondó” kiváltságosainak leleplezésére. Máris nekiláthatunk a listák összeállításának; jómagam is számtalan alvilági bértollnokot ismerek, letagadhatatlan irományain és közszereplésein keresztül. (Ezekből a csatornatöltelékekből még remek aratómunkás, esztergályos, tetőfedő, esetleg szénfejtő bányarém válhat; elvégre meg van írva, hogy orcád verítékével keresd meg a betevő falatodat, ne pedig a szerencsétlen magyarokat nyúzva.)
 |
Ne befolyásoljon bennünket a(z éppen miattuk) soha nem létezett sajtószabadság farizeus módon történő fölkárogása. Nélkülük minden jobb lesz, a kutyának sem hiányzanak majd satnya produktumaik, sem a betűk közül, sem a képernyőkről. Olyan egyszerű az egész: tisztesség kell, igazmondás, értékközpontúság, korrekt tájékoztatás, szakmai felelősségérzet, hazaszeretet, meg némi tehetség is (legalább annyi, mint egy fanyüvő filiszteusnak). Mivel nemzetünk léte, fejlődése múlhat a hatékony, becsületes propagandán, itt igazán semmilyen engedményt sem tehetünk. A legnagyobb szigorral muszáj eljárnunk mindenkor, s kivétel nélkül mindenkit csontig át kell világítanunk, később is gyakran ellenőrizve, korábbi érdemeire (leánykori nevére?) való tekintet nélkül, s ha elkurvul, jöhet a farba rúgás. Persze a dolog ennél kissé bonyolultabb, hiszen a személyi feltételek mellett az intézményi hátteret is meg kell teremtenünk, szerintem a következőképpen.
Összesen 2-3 központi (országos) napilap lehet, melyet az Alsóház finanszíroz és ellenőriz; továbbá 2 budapesti s 1-1 (azaz 19 db) megyei terjesztésű napilap engedélyezhető, melyek fenntartói és kontrollálói a fővárosi, ill. a megyei közgyűlések. Természetesen ez városokra, falvakra lebontva is áll: az itteni heti- vagy havilapok létét a lakossági, ill. önkormányzati igények indokolhatják. Mivel a megosztó pártokat, az ordas „demokrácia” eszközeit eleve megszüntetjük, így csupán arra kell ügyelni, hogy virágozhasson minden virág (azaz politikai irányzat) a józan ész határain belül, s a nemzetrombolás sehol se üthesse föl a fejét. Közszolgálatiként megmaradhat a Kossuth, a Petőfi és a Bartók Rádió, valamint az M1, az M2 és a Duna Televízió. Ezek szigorú elszámoltatású fenntartásáról és ellenőrzéséről, adásainak gyökeres átformálásáról közvetve vagy közvetlenül az Alsóház gondoskodik. S most lehet, hogy botrányos dolgot mondok, de semmilyen ún. kereskedelmi médiumra nincs igazán szükség. Már a puszta létük is mérgező, s még ha a mostaninál ezerszer színvonalasabb, nacionalistább műsorokat sugároznának, akkor is a sokkal hasznosabb időtöltésektől, pl. az olvasástól, természetjárástól, múzeumlátogatástól, színháztól, a lelki elmélyüléstől (imádság, meditáció), a családi és baráti körben megült ünnepektől rabolnák el drága perceinket. Tudom, hogy a tévét s a rádiót ki lehet kapcsolni, még szerencsésebb azonban, ha be se lehet kapcsolni őket, mert nincsenek, s így nem is kísérthetik gyengébb jellemű honfitársainkat. Hazánk célja nem az, hogy konzumidióta, agymosott fogyasztókat gyártson, hanem az, hogy egészséges, művelt, sokoldalúan képzett, teherbíró nemzedékeket neveljen az egyetemes magyarság javára.
Minden médium alapfeladata a nyelvápolás, a hagyományőrzés, ill. a nemzeti öntudat növelése belül, valamint az ún. országimázs erősítése kívül. Meggondolandó egy külföldnek sugárzó, angolul beszélő (német feliratos) műholdas tévécsatorna fenntartása is, hogy a nem magyar nézők közé is elvigye jó hírünket. Az apróbb belföldi magánlapokról, irodalmi, művészeti, tudományos és szakmai folyóiratokról itt nem szólnék, de megemlítem, hogy minden írott és elektronikus hírközlő eszközre érvényes, hogy tilos a ferdítés s a társadalom bármilyen manipulálása, bármely csoport vagy „lobbi” érdekében. (Egyébként sem tűrhetünk meg olyan elkülönüléseket, „földalatti” szerveződéseket, tőkés társaságokat, „platformokat” önnön keblünkben, melyek céljai antagonisztikusan ütköznek a többség érdekeivel; hiszen akkor vagy a rendszer szorul totális korrekcióra, vagy inkább a szeparatisták, diverzánsok kívánják aláaknázni a gondosan fölépített és széles körűen elfogadott rendszert.)
E) Külügy, nemzetegyesítés
A magyar külpolitika (ha 1945 után egyáltalán beszélhetünk ilyenről) lépfenéje – rendszertől függetlenül – a megalkuvás, a passzív beletörődés, a nemzeti érdekek következetes föladása; s amit illegitim vezetőink sikerágazatnak hirdetnek, valójában nem más, mint folyamatos kudarcok, megaláztatások szomorú sorozata. Nemhogy képtelenek vagyunk elérni minimális céljainkat bármilyen téren (pl. egyéni és kollektív emberi jogok kivívása, gazdasági-politikai-kulturális intézmények működtetése, korlátlan anyanyelvhasználat, vallásszabadság, kettős állampolgárság, 3 szintű autonómia stb.), hanem megfogalmazni sem merjük jogos követeléseinket, a merészebb törekvésekről (pl. nemzetegyesítés, területi revízió) nem is szólva. Olyan sértéseket, magyarveréseket, tervszerű diszkriminációkat, genocídiumokat hagyunk válasz nélkül, melyeket semmilyen nép sem tűrne el a helyünkben, s igaza biztos tudatában harsányan föllármázná az egész világot, s teleordítaná annak valamennyi használható fórumát, hogy elégtételt vegyen.
 |
A leendő Magyarország diplomáciájában nem az a legfontosabb, hogy ki hány nyelvet beszél (tolmácsot könnyű szerezni!), hanem hogy fölkészült, ravasz, tárgyalóképes, kötélidegzetű, mindenre elszánt, alázatos és ütésálló emberek dolgozzanak hazánk és nemzetünk jó hírének öregbítésén. Elég a birkamentalitásból, az eddigi áldozati szerepkört és események utáni kullogást váltsa föl egy offenzív, kezdeményező, agresszív külpolitika. Európa s a világ nagy részének fogalma sincs a magyar kérdésről; el kell tehát érnünk, hogy fölfigyeljenek ránk, és segítsék ügyünk méltányos megoldását, az ellenünk elkövetett történelmi gazságok lehetőség szerinti orvoslását. Árasszunk el minden mérvadó országot hatékony propagandaanyagokkal, szüntelenül bombázva azok politikusait, közintézményeit, sajtóját. Eddig első volt az internacionalizmus, majd a globalizmus terveinek kiszolgálása, második a trianoni rablókkal ápolt „jószomszédi viszony” (a békés egymás mellett élés), s legföljebb utolsóként próbáltuk saját fajtánkat képviselni. Most meg kell fordítani a prioritásokat: toronymagasan első az összmagyar érdek, jóval kevésbé számít az utódállamok „érzékenysége”, s szinte csak formális lehet a nagyhatalmakhoz való bármilyen kötődés. Külön felhívnám a figyelmet az ún. „civil diplomácia” jelentőségére; ha a kikövezett utak bedugulnak, olykor kerülő ösvényeken is messzire juthatunk.
Külpolitikusainknak (is) föl kell vetniük – mint országunk hivatalos álláspontját – a trianoni és párizsi diktátumok tarthatatlanságát, s revíziójának elkerülhetetlenségét. Európában már minden nemzet önrendelkezése megoldott, kivéve a magyarságét. Az összes elrabolt területünket vissza kell követelnünk, hogy legalább az etnikai határok meghúzhatók legyenek; de nem nyughatunk addig, míg a Szent Korona országának vonzásköre ki nem terjed újra az egész Kárpát-medencére. Ettől függetlenül is, hazánk pozitív kisugárzását, elismertségét rendre növelnünk kell, ami leginkább külügyéreink hűségén és szorgalmán múlik.
Néhány azonnal megoldandó további feladat. Minden 90-es években kötött tragikomikus (a magyarságnak semmit sem garantáló, viszont jogos igényeinkről egyoldalúan lemondó) Alapszerződés fölmondása, arra való hivatkozással, hogy ez az utódállamok hibájából történik, hiszen még minimális vállalásaikat sem tartják be ottani magyar nemzetrészeinkkel szemben. Amennyiben a magyarellenesség nem szűnik, Szlovákiával, Ukrajnával, Romániával és Szerbiával a diplomáciai kapcsolatok megszakítása, nagyköveteink, konzuljaink visszahívása. Mivel mind a NATO-ba, mind az EU-ba átveréssel gyömöszöltek be bennünket, rendkívül kedvezőtlen feltételekkel, ezért e szervezetekből mielőbb távoznunk kell. Szakítanunk kell továbbá a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) és a Világbankkal, megtagadva minden ez utáni adósságszolgálatot és kamattörlesztést. Erkölcsi és anyagi jóvátételre kell kötelezni Oroszországot (a volt SZU örököseként) a kommunizmus alatt, ill. 1945-ben és 1956-ban ellenünk elkövetett gaztetteiért; Franciaországot, Angliát és az USA-t, valamint a Kisantant országait a mindmáig tartó trianoni gyalázatért; Izraelt pedig a „megkérdőjelezhetetlen” hollókosztjukért kizsarolt súlyos dézsmákért. A maffiamódszerekkel, áron alul elkótyavetyélt, idegen tulajdonba síbolt nemzeti javainkat (gyárak, ingatlanok, infrastruktúra stb.) egy tollvonással vissza kell államosítanunk, (ill. vissza kell vásárolnunk, amennyiben bizonyítható csalás és/vagy korrupció nem történt). Földbirtok még elvétve sem kerülhet nem magyar kezekbe!
 |
Magyarhonnak biztosítania kell azt is, hogy a balliberális áldemokrácia, ill. köztársaság helyett választott régi-új államformánkat (alkotmányos királyság) külföldön is elismerjék, melyhez rajtunk kívül senkinek semmi köze nem lehet. Át kell értékelni szövetségi rendszerünket: el kell távolodnunk Izraeltől s az USA-tól (nehogy a biztos pusztulásba rántsanak!), nem szabad Oroszország vagy Kína függésébe kerülnünk, viszont keresnünk kell Lengyelország, a balti államok, Itália, Írország, Törökország, Japán, Korea s főként a turáni rokonnépek barátságát. Meg kell akadályoznunk az idegenek (kiváltképp a zsidók, cigányok, muszlimok, kínaiak és színesek) féktelen beözönlését, ill. a már rosszhiszeműen itt tartózkodókat mielőbb ki kell toloncolnunk. Ugyanez a sors vár az utóbbi 98 évben a Kárpát-medencébe erőszakkal betelepített szláv és oláh „honfoglalókra” is. Nagy-Magyarország a magyaroké, ide csak olyan népek fiai jöhetnek, akik elfogadják a Szent Korona fennhatóságát, ill. nyelvükben, vallásukban és szokásaikban magyarokká válnak. Vége a további oktalan toleranciának! Egyetlen rosszarcú idegennek sem kötelező a Kárpát-medence szent földjén élnie!
Korábbi vitaindítók:
