Fordítás:

 

Amikor Spectre kijelentése közismerté lett, a filoszemiták és a zsidók javarészt csendben maradtak, akik megszólaltak, jellemzően azzal érveltek, hogy Spectre egy jelentéktelen figura. Egy bolond, akinek szavai nem számítanak. Ezzel szemben a valóság az, hogy az eredetileg amerikai születésű és később Izraelbe alijázó Spectre egy köztiszteletben álló zsidó vezető Svédországban, azzá vált legalábbis, amikor Izraelből odaköltözött az ottani zsidók identitását ápolgatni a nemzetközi Paideia intézetén keresztül, miközben a svédek hazáját igyekszik átjátszani idegeneknek a multikulturalizmus nevében.

Barbara Lerner Spectre a Királyi Palotában veszi át kitüntetését XVI. Károly Gusztáv svéd királytól „a zsidó kultúrához való kiemelkedő svédországi és nemzetközi hozzájárulásáért” 2018 márciusában

Spectre némi csend után most visszatért: 2019. szeptember 9-11 között Izraelben tartottak egy „A mi közös sorsunk” elnevezésű nemzetközi zsidó konferenciát a világ sok tájáról odautazó zsidó vezetők és gondolkodók, melyen Spectre is részt vett, méghozzá a tanácsadó testület tagjaként. A konferencia témája, Spectre elkötelezett multikulturalista eszmeisége ellenére, nem Izrael „átformálása multikulturális módba” volt, nem az, hogy ennek a változásnak mindenképpen meg kell történnie, mert Izrael nem lesz az az egyszínű zsidó állam, ami egykoron volt, és enélkül a változás nélkül Izrael nem tud fennmaradni. A konferencia témája a Jewish Journal beharangozója szerint „a zsidók közötti kapcsolatok megerősítése világszerte”. A Yahoo cikkének címe is árulkodó: Vezető zsidó gondolkodók és aktivisták gyűlnek össze hat kontinensről Jeruzsálemben, hogy útnak indítsák a globális zsidóság egyesült víziójának megteremtésére irányuló erőfeszítéseiket. Az összegyűltek között volt valaki az ELTE-ről is, képviselve a magyar nyelvterület zsidóságát (róla részletesebben később). A konferencia hivatalos oldala szűkszavú, de a nyilatkozatukban a következőt olvashatjuk a zsidóság megerősítése kapcsán:


Ha lettek volna kételyek, így már mindenképpen világos, hogy Izrael „zsidó” állam, és ezek szerint csak a zsidókat látják ott szívesen, hiszen kirekesztő módon csak azok előtt áll nyitva annak ajtaja, hitvallásuk szerint. Így folytatják:


Hogy ez alatt mit értenek, Spectre idézett szavaiból már tudhatjuk. Mert miközben Izrael zsidó kell maradjon, és a „globális zsidóság” származási és kulturális identitása szintén zsidó kell maradjon, addig a világra kegyesen fényüket sugározzák és humánusan megsegítik a „rászorulókat”, mint ahogy teszi azt az izraeli állami támogatással is működő IsraAID szervezet is, amely a harmadik világ migránsait Izrael helyett Európába segíti. Egy hír a napokból ennek kapcsán a Times of Israelből:


De mialatt az idegeneket a németek nyakába segítik (Izrael „gazdagítása” helyett), nem feledkeznek meg a zsidók védelméről sem: „[Schuster] azt mondta, hogy a Központi Jóléti Testület működtet egy antiszemitizmust és más diszkriminációt megelőző központot is.” A németek védelméről nem olvashatunk a cikkben.

 

Az izraeli konferencia, bár helyt adott több néha egyet nem értő zsidó vezetőnek, a törzs erősödésének szolgálata felülírt minden ellentétet. Jó példa erre a valamivel liberálisabb amerikai Sharon Brous rabbi, aki kritikusa az izraeli kormánynak, mégis így fogalmazott a rendezvényen: „A különbségeink ellenére most minden eddiginél szükségesebb egymást meghallgatnunk, és együtt dolgoznunk, hogy elhatározzuk azt, amit a közös zsidó hagyatékunk megkövetel tőlünk ebben a kritikus időszakban.”

A konferencia két főbb szervezője Izrael állam és a Genesis Philanthropy Group (GPG), két oroszországi kötődésű kozmopolita zsidó szervezete, mely eredendően az oroszul beszélő zsidók identitásának megőrzését tűzte ki célul, de ma már mindezt globálisan teszik más zsidó szervezetek tömörítésén keresztül. Egyik társszervezetük a Taglit-Birthright Israel, egy nemzetközi zsidókat gyakran Izraelbe utaztató szervezet, melynek célja szintén a zsidó identitás erősítése és etnikai hálózatépítés. A szervezet faji alapon azoknak áll rendelkezéséére, akiknek legalább egy szülője zsidó volt, vagy akik egy elismert zsidó mozgalmon keresztül konvertáltak zsidó vallásúvá (mely folyamat, mint ismert, rendkívül göröngyös a nem zsidóknak). A szervezetet palesztinpárti szervezetek már bírálták korábban, amiért a zsidóknak segít izraeli kirándulásokat szervezni, miközben elűzött palesztinok a szüleik földjére se térhetnek vissza.  

A GPG korábban egymillió dollárral támogatta a Hillel nevű egyetemi zsidó hálózatot, mely adomány „lehetővé teszi a Hillel számára, hogy kiterjedt programokat ajánljon az oroszul beszélő zsidó kollégistáknak”, ahogy a GPG elnöke és vezérigazgatója, Ilia Salita mondta a Háárecnek: „A zsidó közösség minden egyetemista korú tagja, nem számít, hol élnek, részese lehet annak a globális mozgalomnak, amit a Hillel teremtett, mely egy olyan cél, amit ez a kapcsolat megkönnyít. Az oroszul beszélő fiatal zsidók a felsőoktatás intézményeit látogatják. Belevonva őket mindebbe, zsidóként életük ezen meghatározó részében elengedhetetlen ahhoz, hogy már korán kialakuljon egy kitartó elkötelezettség a globális egyetemista korú zsidóság kb. egyötöde számára.” A zsidók elit pozíciókba és akadémiai helyekre való besegítése tehát olajozottan, hatalmas pénzek és összeköttetések mentén halad (nem meglepő, hogy a zsidók akadémiai eredményeikhez mérten súlyosan felülreprezentáltak az amerikai felsőoktatásban, a fehérekkel ellentétben: lásd itt). A zsidók „bevonása” ugyanakkor segíti azt is, hogy még véletlenül se váljanak ezen személyek „multikulturális egyénekké”, és mindenképpen zsidó mentalitással, saját csoportjukat segítsék majd életük folyamán. Erről szól Salita szervezete, erről szól a Taglit-Birthright Israel, és erről szól a szeptemberi konferencia is.

 

Spectre multikulturalista álláspontja tehát nem érvényes a zsidókra, és a fentiekből világos kell legyen, hogy egy befelé összezáró, sajátjait jutalmazó, befolyásos helyekre segítő, de kifelé bomlasztó, az összetartást („rasszizmust”) gáncsoló csoportot képviselő „gondolkodók” konferenciája zajlott Izraelben pár hete. A rendezvényről pár azt hirdető cikktől eltekintve nem tudhatunk meg sokat. Videók nem jelentek meg, beszédek nem lettek leközölve, legalábbis így két héttel az esemény után egyedül pár beszámoló található, de azok is mind csak szűkszavúan a Reuvén Rivlin, Izrael elnöke által adott beszédet vázolják fel.

Rivlin maga sem a multikulturalizmus és a fajkeveredés, esetleg még több „etióp zsidó” beengedésében látta fajtája jövőjét, hanem a sokféle zsidók egyesítésében, a Jewish Journal beszámolója szerint:


Rivlin mást is mondott, hasonló következtetéssel: „Barátaim, a zsidó nép csodája nem csak az, hogy túléltünk több ezer évet. Az igazi csoda az, hogy a világon való szétszóródásunk, más nyelvek beszélése és szokások kialakítása ellenére mi mindig egy nép voltunk.”

Értsd: a zsidó sokszínűség addig erősség, amíg az megmarad zsidónak. Lehet baloldali, jobboldali, lehet ilyen és olyan beállítottságú az egyén, ha mindennek az alapja, hogy zsidó, és együttműködik más zsidókkal. Valamiért a nekünk keveredést akarók nem elégednek meg azzal, hogy mi, fehér emberek sokfélék vagyunk, valamiért mi csak akkor lehetünk igazán „sokszínűek”, ha nem fehérekkel keveredünk mind fajilag, mind kulturálisan – lásd ugyanezen konferencia egyik fő tagjának, a svédországi asszonynak a vélekedését erről fentebb.

Képzeljük el, hogy fehér európaiak rendeznek egy összeurópai, a világon bárhol élő fehér ember faji és nemzeti identitását erősíteni hivatott konferenciát, melyen „a fehér Európa megvédését” beszélik meg az összegyűltek, a helyszínt szolgáltató ország elnökének megható áldásával. Jól hangzik... Két dolgot azonban fontos ennek kapcsán szem előtt tartani. Egyrészt, a zsidók azon igénye és vágya, hogy társaik és országuk megmaradjon zsidónak, természetes, nincs ezzel önmagában baj. Bár sántít az az érv, miszerint egy következetes (fehér) nacionalista egyben cionista is, mert elismeri a zsidók vágyát egy hazára, a cionizmus ugyanis egy összetettebb rendszer annál, melynek elengedhetetlen eleme a más országok és nemzetek kizsákmányolása: hadviselés, anyagiak, a politika és diplomácia saját érdekeiknek való felhasználása. Ez nem csak fehérek vérét, verejtékét (közel-keleti, Izrael-párti beavatkozásoknál), pénzét jelenti, de egyben ellenségeket is termel számunkra (az iszlamista terrorizmus egy része is ebből fakad, mint már a 2001-es amerikai merénylet is, és jelenleg is olyan zsidó lobbisták, mint Sheldon Adelson, Paul Singer és Bernard Marcus hatalmas pénzekkel helyeznek nyomást Trump elnökre Irán megtámadása érdekében), és ugyanakkor a beavatkozások miatt menekült- és migránstömegek indulnak meg Európa felé is. A cionizmus inkább parazitikus zsidó sovinizmus, semmint öngondoskodó nacionalizmus, amelyben Izrael egy bázis. Izrael nem létezne, és nem maradna fenn a nyugati világ jelentős része feletti zsidó befolyás ilyen kihasználása nélkül, egy nyugati nacionalista így nem lehet a saját forrásait idegen érdekek mentén kihasználó cionizmus támogatója.

Másrészt, a fentebb felvázolt „mi lenne ha” eset kapcsán szintén fontos felismerni, hogy ha európaiak egy összfehér konferencián a fehér Európa megvédését tűznék ki, pont ezen zsidó egyének és szervezetek, és az ők rendezvényét pozitívan bemutató média lenne az, ami teljes erővel kikelne önmagából „rasszizmus”, „iszlámfóbia”, „kirekesztés” és persze „antiszemitizmus” miatt panaszkodva. Tudjuk, hogy ez így lenne, nem csak azért, mert minden faj- és nemzetvédő megmozdulás kapcsán ezt látjuk, de azért is, mert a megjelentek közül például Jonathan Sacks rabbi is kelt már ki hasonlóan a fehérek ellen azok „idegenellenessége” miatt, fajkeveredést javasolva, de Pinchas Goldschmidt rabbi is szólított már fel zsidó-muszlim összefogásra, akik nekik „testvéreik” és „természetes szövetségeseik” a „régi [hagyományos] Európa” ellen – mert amíg ők a zsidó identitás és haza védelméért tesznek, tesznek a fehér identitás és haza védelme ellen is. És ebben csak az lát ellentmondást, aki elvekben és erkölcsökben következetes: de a zsidó aktivizmus nem holmi „értékek” és magasztos „elvek” mentén zajlik, az a porhintés csak az erre fogékony, megvezetendő fehér embernek szól. A zsidó aktivizmus a „mi jó a zsidónak” egyedüli elvét követi.

Az Izraelnek mint „zsidó államnak” a létezésében és megvédésében elengedhetetlen szerepet játszó nyugati világ iránt láthatóan nem éreznek hálát, és a saját mércéjük szerint fontos identitás és haza hagyományos karakterének megőrzését így nem is támogatják ezen nyugati világ fehér nemzetei kapcsán. A beismert stratégia, miszerint a fehér nemzetek multikulturálissá tétele „biztonságossá” teszi ezen országokat a zsidók számára (lásd például itt, vagy alább), egy tragikus, de ugyanakkor ironikus stratégia is egyben, mert ha nem törekednének a gazdanépek felforgatására és erkölcsi-demográfiai megváltoztatására, és lehetőleg a befogadó népet tisztelettel is kezelnék, a biztonság eleve adott lenne számukra egy befogadott és tisztelt kisebbség formájában. Ahol viszont nincs meg a kölcsönös tisztelet megbecslése, ahol a hatalom és uralkodás, a gazdanép saját igényeik szerinti átformálása fontosabb, ott természetszerűen az ezt kifogásolók elkerülhetetlenül zsidóellenességgel reagálnak minderre. A feljegyzett emberi történelem ismeretében megállapíthatjuk, sok kiemelkedő alkotóval és gondolkodóval összhangban, hogy a zsidó alkat nem teszi lehetővé számukra, hogy tisztelettel és alázattal éljenek vendégekként mások földjén. Így vélekedett az orosz írózseni Fjodor Dosztojevszkij is 1880-ban:


Egy internacionalista szocializmus másoknak, egy faji kívülállósság maguknak – vonta le a már akkor is, éppen a Marx-féle bolsevizmus felemelkedésének idején is világos kettős mércét és öncélú felforgatást az író. Dosztojevszkiij ugyan kereszténységére utalva támogatta a zsidóság egyenjogúsítását, talán – naivan – azt remélve, hogy attól majd némi tisztelettel viseltetnek a befogadó nép(ek) iránt, gerinces emberként mégsem volt hajlandó lakatot tenni a szájára, ha igazságtalanságot látott. Korábban, 1877-ben így vélekedett naplójában a zsidók parazitizmusáról:

 

És mialatt a zsidó megőrzi eredetiségét (például a fentebb vázolt identitáserősítő aktivizmus segítségével), eredendő karakterét, addig mint status in statu, belső idegen államként a mi államainkban agitál azoknak leépítésén, átformálásán. Ilyen célt szolgál a nem fehér tömeges beáramlás támogatása is, legyen az praktikai segítség (mint az IsraAID, HIAS és egyéb szervezetek azt teszik), vagy elméleti és akadémiai manipuláció.

Ez utóbbi egyik jeles képviselője Bryan Caplan amerikai közgazdász és professzor, aki a határtalanság elvének egyik zsidó ideológusa. Legújabb műve egy másik zsidóval, Zach Weinersmith-szel közösen készített könyv, Nyílt határok: a bevándorlás tudománya és etikája címmel. Mert természetesen az egész harmadik világ beengedése hazáinkba nem csak gazdaságilag „jó” nekünk, de ez egyszerűen így „etikus”. Miközben Caplan minket akar befolyásolni és erkölcsi alkatunkra kíván hatni, valódi motivációja mindennek a támogatásával sokkal egyszerűbb: zsidóként ez stratégiailag így kedvező számára és csoportja számára. Ezt pár éve világossá tette egy blogbejegyzésében (melyet korábban már idéztem bővebben itt), bár ott is erkölcsi köntösben adta elő, a lényeg világos marad:


A Dosztojevszkij által is felismert (zsidó félelemből eredő) bomlasztás, a befogadó nép átformálása. Újra és újra ezt látjuk, hasonló agitálásra találunk példát eleget. A homoszexuális, New York és London között ingázó kozmopolita zsidó író, Andrew Solomon is hasonlóan érvelt egy 2017-es beszédében, melynek címe: Miként tesznek minket a nyílt határok biztonságosabbá? A „minket” itt félrevezető, Solomon ugyanis az „ők”, az idegenek biztonsága miatt aggódik elsősorban. A bevezetőben jellemzően zsidós agygimnasztikával elmagyarázza, miként lehetünk egyszerre britek is és világpolgárok is. Tartozhatunk valahova is és mindenhova is. Mivel számára csak térkép e táj, Solomon nem is érti, mi a szülőföld, mi a haza – a haza, amelynek becsülete van, ami nem egy lerakodóhely, se nem átjáróház. A mindenhol csak egy lakhely. Szerinte a nacionalisták számára „a másság veszélyt jelent, és nem szépséget”, és ezáltal azok „megtagadják emberségünket”. Hogy a saját nemzetünk karakterének megőrzése miért is emberellenes, nem részletezi, ergo csak a keveredés és kozmopolitizmus lehet tehát humánus.

 

Beszédét aztán egy meghatónak szánt történettel folytatja egy kambodzsai anya viszontagságait részletezve, hogy az arra fogékony fehér ember együttérzését aktiválja, majd világossá teszi, mi motiválja: apját idézi fel, aki a holokausztról beszélt neki gyerekkorában. Az apja szerint az „színtiszta gonoszság” volt, de Solomon nem értette: „de miért nem mentek el azok a zsidók, amikor minden rosszra fordult?” – kérdezte, válaszként azt kapta, hogy „nem volt hova menniük”. (Ez eleve nem igaz, elég csak a Haavara-egyezményre gondolni, melynek keretében a nemzetiszocialisták segítették a zsidókat kivándorolni Palesztinába.) Majd kifejti, miért is támogatja a határok megnyitását: „Emlékszem, arra gondoltam már akkor, hatévesen, hogy én nem leszek azon emberek egyike, hogy nekem mindig lesz hova mennem, hogy lesznek emberek, akik tárt karokkal várnak majd minden kontinensen, és ez egy meghatározó részévé vált az életemnek...” Szerinte „a biztonság lényege, hogy mindig van hova mennünk”. A minden idegen bármiféle korlátok és elvárások nélküli beengedése (amiről a „nyílt határok” elve szól) így tehát biztonságossá teszi az életet Solomon kifordított valóságában, de a valóság ezzel szemben az, hogy a védelmezett és biztonságos haza, ország, nemzet az, ami a biztonságot garantálja. Elköltözni máshova segítheti az egyént, de nem menti meg a nemzetet. Solomon azonban nem nemzetben vagy közösségben, hanem csakis egyénben gondolkodik a nyugati vonatkozásban: számára a nemzet itt nem érték. Hogy miért, nem fejti ki. A zsidók történelmi vélt vagy valós panaszai gyakran bukkannak fel a motivációk között, a holokauszt hivatalos horrortörténete jellemzően „érv” a határtalanságra és faji keveredésre. Az univerzális empátia manipulatív mázát lekaparva viszont ez egy zsidó identitásból eredő félelem és megvetés a homogén fehér nemzetek iránt, mely félelem a bomlasztás és gyengítés hatására teremt biztonságérzést bennük (lásd ismét Caplan érveit).

Solomon érve így foglalható össze: a világ megismerése nyitottá tesz minket, ezért a világot be kell engednünk saját hazánkba, mert a nyitottság szabadságot jelent. Ha mindenki mindenhol szívesen látott, mindenki biztonságban van – szerinte. Ez a gyermeteg érv természetesen figyelmen kívül hagyja az emberiség történelmét, és az emberi természetet eleve, ahogy eleve hamis lábakon áll: a világ és idegen kultúrák felfedezése nem feltétele a saját kultúránk feladásának. Megismerhetünk mindent úgy is, hogy mi is részei maradunk ennek a „sokszínű világnak” a saját színünk (kultúránk, fajtánk) megőrzésével és ápolásával. A zsidó író szerint mi valójában „szenvedünk” a határoktól, mert a határok a „kirekesztés” jelképei, a kirekesztés pedig nem szabadság – szerinte. Ezzel szemben a sajátunk biztonságának megőrzése a szabadság feltétele, a magyarként megélt szabadsághoz elengedhetetlen egy magyar haza és nemzet. Idegenek tengerében is lehetünk magyarok, de ott nem lehet magyarság, a magyar egyén pedig egyedül pusztul el, csak a nemzet viheti tovább a magyarságot. Ahogy egy második Afrikává, Közel-Keletté váló Európa se viheti majd tovább ez európaiságot. Solomon szerint London és New York, a két legnagyobb migránsnépességgel rendelkező város az, amelyeknek lakossága fél a legkevésbé a bevándorlóktól, ellenben a homogénebb vidéki közösségekkel. Amit az elvileg intelligens író nem ért, vagy nem akar világossá tenni, hogy természetesen a többnyire migránsokból álló térségek akarnak még többet saját fajtájukból, de a fehér közösségek ugyanígy inkább a saját fajtájukat részesítik előnyben. Ha migránsok akarnak még több fajtabelit importálni, az „nyitottság”, ha a nemzetalkotó többség, az „kirekesztés”. Ezt példázza Mehwish Hayat, egy pakisztáni színésznő látogatása az angliai Bradfordba, 2019 augusztusában. Hayat a BBC videójában azt mondja, a város „olyan, mint egy kicsi Pakisztán számomra (...) olyan, mintha a saját országomban lennék”.

Két címlap a 2001-es bradfordi muszlim zavargásokról

Akik szintén Pakisztánban érezhetik magukat ennek a „szabadságnak” és „biztonságnak” köszönhetően, azok az őshonos fehér emberek és gyerekeik, például a sok éven át gyerekeket szexuálisan kizsákmányoló perverzek miatt (lásd itt vagy itt). Bradford egyben az Egyesült Királyság legkevésbé biztonságos városa a YouGov felmérése alapján. Vanda Greenwood, a város tanácsának egyik baloldali tagja szerint „fiatal nők nem érzik magukat biztonságban a fiatal ázsiai [közel-keleti] bandák miatt”. A város egyik biztonsági bizottságának muszlim elnöke, Arshad Hussain szerint pedig „sok része van a városnak, ahová fehér emberek nem mernek bemenni. Ugyanakkor sok olyan része is van, ahová a muszlimok nem mernek bemenni.”

A multikulturális szabadság és biztonság mintapéldája a város tehát. Solomon ilyesmivel nem foglalkozik, ő egy íróasztal felett ülve, pezsgőt kortyolgatva oktatja ki a tudatlan fehér embert a keveredés szépségeiről, mert az ő zsidó félelmei és komplexusai ezt diktálják. A Solomon- és Caplan-féléket hidegen hagyja az elképesztő emberi szenvedés, az a kulturális, civilizációs sorvadás, amit mindez eredményez. Lekezelően a „humanizmus” és „empátia” álarcát viselve oktatják ki azokat, akik nem repülőgépek és panziók ablakaiból szemlélik a multikulturalizmus által megtépázott országokat.

A tavaly őszi pittsburghi zsinagógában történt mészárlás több zsidót váratlan őszinteségre sarkallt, melynek keretében világossá tették, Sepctre klasszikus szavait visszhangozva, hogy a zsidók az élvonalában állnak mindennek. Ilyen őszinteséggel írt Chris Myers Asch is, egy a Maine államban működő migránssegítő zsidó szervezet (Capital Area New Mainers Project) feje is:


Természetesen Amerikának a szexuális devianciákhoz és nem fehér tömegekkel való keveredéshez, ilyen „ideálokhoz” sose volt köze a zsidó felforgatásig – sőt, az eredeti 1790-es honosítási törvény szerint amerikai csak „jó karakterű szabad fehér személy” lehet, a homoszexuális (anális) aktus pedig sok helyen sokáig büntetve volt. Mindez jellemzően nem számít, és a felforgatók bevett módszere a „közös értékekre”, valamiféle magától értetődő „konszenzusra” való hivatkozás, melyek sose léteztek. Mindezt addig mondogatják, és egymásra addig hivatkozgatnak, hogy a tömegek számára ez az alaptalan történelemszemlélet válik az igazivá a valós helyett. Ugyanez ismerős Európában is, ahol kozmopolita és globalista egyedek oktatnak ki minket „európaiságból”, ami valamiért jellemzően a fajkeveredést, a szexuális aberrációkat és határtalanságot jelenti.

A hivatkozott írás szokásos iróniája, hogy Myers Asch szerint: „A zsidó történelem legjavában mi valójában menekültek voltunk, arra kényszerültünk, hogy elmeneküljünk az otthonainkból, amint egyik zsarnoki vezér a másik után belőlünk csinált bűnbakot gazdasági nyomorúságok vagy politikai botrányok miatt.” Pár sorral odébb még büszkélkedett a helyi rendet felforgató viselkedésükkel, ami „zsidóvá teszi őket”, de kizárt dolog, hogy ezen „bűnbakkeresésnek” valós okai lettek volna. Az általa is beismert, a befogadó népek efféle öncélú átformálása az, ami miatt már 109 ismert alkalommal (lásd itt, vagy itt) lettek országokból száműzve, és több mint ezer ismert rendelkezést, intézkedést, pogromot eredményezett hasonló viselkedésük a történelem folyamán, mindenféle kornak mindenféle rendszerében, ahol felbukkantak. Nem is kell messze menni Myers Asch szervezetétől, hogy szintén Maine-ben találjunk egy másik zsidó szervezetet (Jewish Community Alliance of Southern Maine) hasonló hitvallással, amint annak ügyvezető-igazgatója, Molly Curren Rowles írja: „A Portlandbe érkező rekordszámú menedékkérő érkezésének múlt heti hírei hallatán közösségünk cselekvésbe kezdett. Büszkék vagyunk rá, hogy egy olyan segítséget nyújtó erős hálózat tagjai vagyunk, a zsinagógákkal együtt, amely előnyben részesíti ezt a munkát már sok éve.”

Egy másik helyi zsidó szervezet (mert ez a hálózat valóban „erős” és terebélyes), a migránsokat jogilag segítő Immigrant Legal Advocacy Project igazgatótanácsának elnöke, Leslie Silverstein máshol Trump elnök elviekben a bevándorlást korlátozó korábbi ígéretei kapcsán szólt úgy, hogy „Nem hagyhatjuk, hogy megtegye. Mindannyian migránsok vagyunk. Mindannyian muszlimok vagyunk. Mindannyian zsidók vagyunk. Mindannyian amerikaiak vagyunk.”

 

A muszlimok felhasználása valóban stratégiailag fontos a zsidók számára, egy bizonyos muszlimellenes zsidó rétegtől eltekintve (akik jellemzően azért maguk se ellenzik a nem muszlim bevándorlást), a muszlimpártiság domináns köreikben – legalábbis amikor a fehér nemzetek nyakára kell hozni őket. (Az izraeli konferencia nem véletlenül mellőzte őket.) Marie van der Zyl, a Brit Zsidók Képviselőtanácsának elnöke erről így beszélt a Zsidó Krónikának 2019 májusában: „...sok időt töltöttem összevissza járkálva mecsetekbe az országban, hogy egy jobb kapcsolatot alakítsak ki a muszlim közösség vezetőivel, mert nagyon fontos szem előtt tartani mindazt, ami közös bennünk. (...) Zsidókként nem tudjuk egyedül legyőzni az antiszemitizmust. Szükséges más kisebbségekkel összefogni.”

Ezen írásnak nem ez a témája, de csak rövidebben, szalagcímeket szemlézve érdemes bemutatni, hogy a zsidó-muszlim összefogás „a régi Európa ellen” (Pinchas rabbi szavaival élve) egy komoly jelenség: The Independent: A brit zsidók és a muszlimok természetes szövetségesek; The Hill: A zsidók és a muszlimok természetes szövetségesek a vallási diszkrimináció ellenében; The Guardian: A muszlimokat és a zsidókat együtt fenyegeti a fehér felsőbbrendűség. Együtt kell harcolnunk ellene; The New York Times: Mindketten fenyegetvén érezve magukat, az amerikai muszlimok és zsidók összefonják kezeiket; The Jewish Chronicle: Zsidó és muszlim nők együttműködést fogadnak a gyűlölet ellen; The Jewish Chronicle: A zsidóknak és muszlimoknak egyesülniük kéne a rasszizmus ellen; The Jewish Chronicle: Zsidó közösségünknek többet kell tennie az iszlámfóbiások által támadott muszlimok támogatásában; The Jewish Standard: Zsidók és muszlimok megnövelik szövetségeiket Trump megválasztása miatt; The Jewish Chronicle: Ez a fiatal zsidó nő és fiatal muszlim nő iskolás gyerekeket tanít a rasszizmusról.
 

A folytatásban bemutatásra kerül a magyarországi meghívott, mélyebbre ásunk a motivációkat és stratégiákat illetően, illetve történelmi keretek között rajzolódik majd ki még tisztábban, milyen aknamunka áll a fehér ember nemzeteinek gyengítése mögött – és hogy számunkra milyen stratégia az egyetlen út.

 

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info