A huszadik századi magyarországi kommunizmus kádárista szakaszának jobb megismeréséhez a névadó Kádár János személyén kívül érdemes más olyan személyeket is megismerni, akik hatással voltak a legfontosabb döntésekre. A Kádár Jánost bemutató korábbi írás meglehetősen sok hozzászólást generált, ami azt mutatja, hogy még 30 év után is felkorbácsolja az érzelmeket az ő személye. Ezek a vélemények természetesen sokfélék és szubjektívek, mint ahogy minden írás is az. Csak egyetlen típusával szeretnék foglalkozni, mert annak Marosánnal kapcsolatban is lesz jelentősége. Azon véleményekkel, akik megkérdőjelezik Kádár együgyűségét, primitívségét és valami rejtett zseniális szellemi képességeket és ravaszságot tulajdonítanak az egykori vezérnek. És ebből következően a rendszer is, amit vezérelt, sokkal rafináltabb és kifinomultabb volt, mint ahogy mi azt 40-50 év távlatából leegyszerűsítve látjuk. Nos, az ilyesmit teljesen el kell utasítanom, erről szó sincs, az egykori vezér pont olyan primitív volt, mint amilyennek kinézett, és mint amit a beszédei mutatnak. Ebbe a nagy semmibe valami rejtetten zseniálisat belemagyarázni számomra elképzelhetetlen. A rendszere pedig azért sem lehetett rejtetten zseniális, mert a szovjet tanácsadók által abszolút kézivezérelt volt. És egy másik fontos dolgot se felejtsünk el. Amíg ezek a kissé debil kommunista elvtársak kormányozták az országot, addig az arra valóban érdemesek, akiknek a képességei és személyisége fényévekkel múlta felül ezét a lumpen társaságét, nos, azok vagy emigrációban voltak külföldön, vagy pedig segédmunkásként dolgoztak valahol a magyar végeken.

Most következő főhősünk szellemi paraméterei igen sok ponton megegyeznek Kádár Jánoséval, néhány dolgot kivéve, mégpedig a beszéd- és érvelési készséget. Fura dolog az, hogy egy teljesen műveletlen – és, mint később látni fogjuk, írni-olvasni alig tudó – ember a korszak hangulatához illő, meglehetősen gördülékeny, színes előadásmód birtokában van. Itt természetesen eltekintek beszédeinek rendkívül agresszív, visszatetsző tartalmától.

Marosán mindenképpen a korszak érdekes, színes, bár borzasztóan irritáló személyiségei közé tartozott. 1908-ban született a Debrecen közelében fekvő Nagypályiban. Apja görög katolikus kántortanító volt, aki az első világháború kitörése után anyagi okokból öngyilkos lett. Anyja, aki eredetileg szintén tanítással foglalkozott, férje halála után hat gyerekével Nagyváradra költözött, de nem tudta minden gyermekét eltartani. A fiú 1917-től a debreceni árvaházba került, ahonnan 1919 őszén, a román megszállás idején testvéreivel együtt visszavitték Nagyváradra. Papíron négy elemit végzett - de valójában csak kettőt -, majd a Steiner-pékségbe szegődött inasnak, ahol 1922-ben kapta meg segédlevelét. 1926-ban áttelepült Magyarországra, a fővárosban vállalt alkalmi pékmunkákat. Azonnal bekapcsolódott a magyar szakszervezeti mozgalomba, és egy év múlva szocdem párttag lett.

Ez így nem túl erős kezdés, ahogy mondani szokták, de annak a korszaknak a viszonyai között sok százezer gyereknek csak ilyesmi jutott osztályrészül. Ifjú évei az árvaház kivételével erős hasonlóságokat mutatnak Kádár fiatalkorával, ő azonban Kádárral ellentétben nem a kommunistáknál, hanem az eggyel szolidabb fokozatot jelentő szociáldemokratáknál landolt. Hogy a végén mégis ultrabalos vadsága és szó szerint veszett természete miatt távolították el a konszolidálódó kommunista pártból, az már személyes tulajdonságainak és fékezhetetlen természetének következménye volt. Nem mondja ki nyíltan, de memoárjai utalásai alapján mindvégig az volt az érzésem, hogy mint ’nagypofájú hülyegyereket’ sokat bántalmazhatták fiatalkorában. Ha röviden jellemezni kellene a természetét, akkor azt mondanám, hogy harsány, veszett, támadó típus volt, aki nemcsak ugatott, de harapott is. Ha nagyon határozott ellenállást vagy visszatámadást tapasztalt, akkor viszont pillanatok alatt meghunyászkodott, sőt alázatos lett. Az ilyesfajta emberi természet nyilván nem a francia nevelő kisasszonyok munkájának eredménye, hanem sokkal inkább a korabeli lelencház pszichés lenyomata. (Gyermekkori körülményeiről nyilván nem tehet, tehát ha itt valami gunyorosra sikerült volna, azt a dolgok árnyalása miatt fejeztem így ki.)

Munkásotthoni kapcsolatait felhasználva 1931-ben vándorútra ment Németországba és Skandináviába. Onnan visszatérve 1934-től részt vett a párt szemináriumain, és szónokképző tanfolyamokat végzett (!), 1939-ben az Élelmezési Munkások Országos Szövetségének főtitkárává és a szakszervezet elnökévé választották. Nem lehet elhallgatni, hogy nagyszájú, határozott svádája és jó beszédkészsége miatt bizonyos népszerűségre tett szert a legegyszerűbb munkásrétegek körében. Felemelkedésének mindvégig ez volt az alapvető hajtóereje. 1943-tól az SZDP országos vezetőségi tagja, majd szervező titkára lett, és innentől kezdve a munkásmozgalom szervezeteibe mindenhol szabad bejárása, sőt szava volt. Mint erősen balos, kommunistagyanús személyt saját pártjában nem túlságosan szerették, de a szovjet megszállás után személye érthető okok miatt jelentősen felértékelődött. Részt vett a népszerű szociáldemokrata vezetők (Peyer, Kéthly stb.) és a teljes jobb szárny és centrum politikai likvidálásának végrehajtásában. Főnökével, Szakasits Árpáddal ezután végrehajtották a balos körökben mindmáig legnagyobb munkásárulásnak tekintett pártfúziót, amikor is 1948 júniusában kommunista dominanciával Magyar Dolgozók Pártja név alatt egyesült a munkás és a lumpen párt. Júdáspénzként ő lett az újonnan megalakult MDP egyik főtitkár-helyettese.

Innentől kezdve aztán dőltek a címek és a rangok: az MDP nagy-budapesti titkára, 1949. júniustól könnyűipari miniszter, a Népgazdasági Tanács, az Országos Nemzeti Bizottság és a Magyar Függetlenségi Népfront Országos Tanácsa Elnökségének tagja. Két elemivel és néhány pártszemináriummal azért nem rossz, ugye? Semmit nem lehet csodálkozni azon, hogy ez az út az 1956-os robbanáshoz vezetett. Ennek az embernek még ahhoz is egy lisztkezelési tanfolyamot kellett volna végeznie, hogy 3 tucat zsömle kisütését rábízhassuk. Ehelyett miniszterként szervezte az ország könnyűipari ügyeit. Meg is lett az eredménye, amikor 1951-ben Európában egyedüli szégyenként vissza kellett vezetni a háborús élelmiszerjegyeket. (Ebben persze azért mások keze is benne volt.)

És ahogy az akkori kommunista politika csúcsain az számos alkalommal előfordult, a legmagasabb és legbársonyosabb székekből lehetett a legnagyobbat arcra esni. 1950. július 6-án az Államvédelmi Hatóság a volt szociáldemokraták elleni repressziók jegyében letartóztatta, majd novemberben a Budapesti Büntető Törvényszék a Szakasits Árpád és társai per másodrendű vádlottjaként kötél általi halálra ítélte. Ezt a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság egy hónappal később életfogytiglani fegyházbüntetésre változtatta. És itt főhősünk harsány hangja kissé elhalkult, viselkedése megszelídült néhány évre. Emlékiratai, de mások visszaemlékezései alapján is őt - Kádárral ellentétben - nagyon sokszor megverték. Legelőször azért, mert kihallgatója, Szendi őrnagy nem hitte el neki, hogy a nevét is alig tudja leírni, nemhogy egy rendes önéletrajzot megfogalmazzon. Számos kísérlet és verés után az ávósok adták fel a dolgot, és tudomásul vették, hogy egy félanalfabétával van dolguk, akit agyon is verhetnek, akkor sem fog helyesen írni. A következő veréssorozat a beismerő vallomásának kikényszerítéséig tartott, utána már békén hagyták.

1956. március végén engedték szabadon, és júliusban már újra az MDP Politikai Bizottságának tagja volt. Oly boldogan dörgölőzött Rákosi elvtárshoz (akinek akkor már csak hetei voltak hátra), mintha nem is az ő parancsára üdült volna 5 évet a sitten. Emlékirataiban persze ő jól megmondta Rákosinak a frankót, csakhogy mások nem így emlékeznek. 1956-os szereplése elég különös. Emlékirataiban érdekes módon magára vállalja az oroszok behívásának felelősségét, amit nem kell komolyan vennünk, mert ezt Hegedűs András miniszterelnök tette meg, de ennek különben sem volt jelentősége, mert az oroszok enélkül is jöttek volna. A forradalom napjaiban a Corvin köziek letartóztatták, de hamar elengedték. És úgy általában mindenki levegőnek nézte, nem törődtek vele. Ő persze erre másképp emlékszik, ő mindvégig kitartott, és mindent előre tudott, és ha rá hallgattak volna, akkor másként alakulnak a dolgok.

A Kádár oldalán való felbukkanása után másodvirágzásnak indult a karrierje. A levert és néma csendbe burkolózott ország szótlanul figyelte, ahogy ez a karrierista, félanalfabéta péklegény felszámolja a forradalom utóvéd intézményeit, majd véresszájú beszédeket üvöltve a megtorlások egyik vezetőjeként a magyarság és az emberiesség elleni bűnök garmadáját követi el. Itt jött el az a korszak, amikor a kutya nemcsak ugatott, hanem harapott is. És itt sajnálhatja a magyarság, hogy annak idején Szendi őrnagy nem végzett alaposabb munkát, és életben hagyta ezt a véglényt. De hagyjuk a bosszú indulatait, mert ezek a dolgok már a lezárt történelem részei, és az ÁVH-nak különben sem drukkolunk.

A terror napjaiban elemében érezte magát, szovjet fegyverekkel a háta mögött rendkívül harcos és bátor volt. Ő beszélte rá Kádárt Nagy Imre kivégzésére. Kádár egész hátralevő életében gyötrődött emiatt, Marosánnak soha nem okozott ez semmiféle lelkiismereti gondot. Ebben az időben gyakorlatilag Kádár egyik helyetteseként működött. Tagja volt a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak, az MSZMP intéző Bizottságának, az Ideiglenes Központi Bizottságának, és vezetője a budapesti pártbizottságnak. Később az Elnöki Tanács tagja is lett. Nem értett egyet a terror leállításával, sem az amnesztiarendeletekkel, és állandóan tüzelte a Kádár-féle vezetést az újabb és újabb leszámolásokra.

Amint enyhültek a nemzetközi viszonyok, vissza kellett fogni a terrorból, szót kellett érteni az ENSZ-szel, akkor az ő személye azonnal terhessé vált még ennek a lumpen pártvezetésnek is. Addig, amíg ő a közelben volt, senki sem akart tárgyalni ezzel a szovjetcsatlós kommunista garnitúrával. Emlékirataiból kitűnik, hogy ő egyáltalán nem fogta fel azt, hogy ő túl büdös volt a külföldiek számára, és érzékeny lelkének teljes áradását az olvasóra zúdítja az őt ért igaztalanságokkal kapcsolatosan.

Kádárék 1962-ben szabadultak meg tőle véglegesen, és ezután már élete végéig csak civakodott az MSZMP vezérkarával. Soha nem bántották, de a hatalom közelébe sem engedték már. Valószínűleg ezzel így mindenki jól járt.

Egy kis öregkori handabandázás:

Megérte a rendszerváltást, 1992-ben hunyt el. Hogy felfogta-e azt, hogy felesleges és bűnös volt minden, amit csináltak, primitívsége miatt nem tudható. Aljasságára mindenesetre jellemző, hogy csak cinikusan mosolygott a múlton, és nemhogy megbánásra, de még a legegyszerűbb önkritikára sem volt hajlandó.

Most azt mondhatnám, hogy jelenleg biztos valahol a pokol egyik kénköves bugyrában sakkoznak Kádár elvtárssal, de az az igazság, hogy Kádár valószínűleg őt még ott is elkerüli. Reméljük, a magyarságnak nem mostanában kell újra elszenvednie egy ilyen sötétlelkű ösztönlényt.
Amikor a Himnuszban a balsorsról énekelünk, akkor ő is ott van valahol ebben a sóhajban...

Szende Péter - Kuruc.info