Bagdy korrekt és tiszteletteljes választ adott a rágalmazóknak, de propagandistáktól és káros ideológusoktól szinte engedélyt kérni a normalitás létezéséhez nem a győzelem útja, sokkal inkább van szükség szemtelenséget nem tűrő válaszra.

A szóban forgó Meseország mindenkié című könyv eleve jellemző a deviánslobbi módszertanára, hiszen saját mesék alkotása helyett (amit egy kreatív személy egy billentyűzettel meg tudna oldani) hagyományos mesék meggyalázását tűzte ki célul, s ennek oka feltehetően többes: egyrészt így igazán egyszerű volt összehozni a könyv tartalmát, másrészt a már ismert történetek és hagyományos alapok segítenek nekik az elferdített üzenetet célba juttatni, hiszen az odavezető út már ki van taposva – a gyerek már talán ismeri és szereti is a történetet (annak egészséges változatát). Ez az alantasság figyelhető meg az élet más területein is: például nem elég együtt élniük (akár bejegyzetten), a házasság intézményét is saját maguk köré akarják szabni. A hagyományos már létezőt kell eltorzítani, felforgatni, elpusztítani: a család intézményét, a nemek szerepét – a nemek létezését eleve –, a társadalmi és természetes rendet. A zsidó leszbikus aktivista, Masha Gessen szavait idézheti fel az ember ennek kapcsán:


Gessen szerint „át kell törnünk privát felfogásunkon, miszerint a gyerekek a szülőkhöz tartoznak, hogy a gyerekek a családjukhoz tartoznak, és fel kell ismernünk, hogy a gyerekek az egész közösséghez tartoznak.” Ezen rövid kitérő talán segít megérteni azt a mentalitást, aminek növekvő befolyása mentén abba a helyzetbe kerülhetünk (s tőlünk nyugatabbra már ez a valóság), hogy a normalitás melletti kiállás immár a deviancia, ami lenézést, felháborodást (esetleg állásvesztést, büntetést) eredményez. Mindez pedig a csendben maradó gyávák számlájára is írandó, mert meg kell érteni: a változást akarókat, a hagyományos rendet elpusztítani akarókat izzó szenvedély hajtja – legyen az narcisztikus vagy bármilyen más gyökerű –, a félrenézés tehát nem szab gátat ennek a korrozív nyomulásnak, csakis a heves, agresszív és célzott ellenállás.

 

A tiltakozók így kezdik kinyilatkoztatásukat:


A „világ rendje” a hagyományos mesékben szépen kidomborodik, s ezen mesék átirata pont azt a célt szolgálja, hogy a hagyományos rend „belső rendje” átalakuljon. A tiltakozók logikája szerint tehát a könyv azért fontos, mert nekimegy ennek a rendnek.


Itt rejlik a tiltakozók céljának magyarázata: a szövegben nem arról van szó, hogy a kisgyerekeknek mi a jó, nekik mi az érdekük, hanem az, hogy a „könyvben megjelenő” karakterek számára (mivel a probléma a szexuális deviancia normalizálásával van eleve, nem például a mozgássérültekkel, itt a tiltakozók is róluk beszélnek) mi a szociálisan és kulturálisan kedvező: mert egy óvodás gyerek miért igényelne homoszexuális vagy transzvesztita „hőst” a meséjében? Ebben a korban még nem tudhatja, mi is a szexuális irányultsága, nem kell neki „hozzá hasonló” transzvesztita karakter. Kell neki viszont királyfi, kell neki sárkányokkal és rosszakkal megküzdő, vagy a semmiből nagy sikereket elérő szegény legény. Kell neki a tündér és az erdő, a beszélő állatok: kell neki, mert ez a varázslatos világ a néplélek mélyén lapul, s minden egészséges kisgyerek része – és persze pont ezt szeretné eltörölni, átformálni az utópiát a hagyomány romjaira építeni kívánó globalista-deviáns réteg. Az óvodások belső világképének és önképének manipulálása egyrészt majd nemileg zavarodott serdülőt eredményezhet, másrészt a deviánslobbi szerint egy „elfogadóbb” társadalomhoz vezet. Valóban: amennyiben a deviancia normalizálódik, a deviánsok elfogadottabbak lesznek, de a helyes álláspont a deviancia elutasítása és saját helyén kezelése (ami természetesen messze kell legyen az óvodásoktól). A tiltakozók tehát a deviánsok érdekei mentén érvelnek, az egészséges kisgyerekekben keletkezett esetleges kár és önképzavar számukra nem probléma:


Józan ésszel a többségi, egészséges társadalom és szociális rend védelme fontosabb kell legyen, mint szexuális deviánsok és pszichés zavarokkal küszködők érzései. Ugyanakkor ma már, amikor a fősodratú kultúra és politika saját lábában is botladozva esedezik az „LMBT-emberek” kegyeiért, nehezen értelmezhető a kirekesztettség mint komoly probléma. Ha a deviáns nem képes alkalmazkodni a rendhez, ennek hiányában együtt kell élnie azzal, hogy a rendet képviselő társadalom nem fogadja el őt (ugyanakkor a szexuális devianciák már nincsenek kriminalizálva, így alapvető szabadsága megmarad a mai liberális korban).

 

A deviánslobbi előszeretettel érvel amellett, hogy a „kirekesztés miatt” olyan magas a depresszió, öngyilkossági hajlam, ilyen-olyan komorbiditások (társbetegségek) jelenléte az „LMBT-emberek” körében. Bár a szociális környezetben megélt behatások nyilván kihatnak a mentális állapotra, egyes tanulmányok azt mutatják, hogy szociális behatások nélkül is kimutatható a szexuális devianciákkal rendelkezők között a komorbiditások magas aránya. Zietsch et al. (2011) szerint: „Azt találtuk, hogy jelentős genetikai összefüggés van a szexuális orientáció és mind a neuroticizmus és pszichotikusság között, de nincs ennek megfelelő környezetbeli összefüggése, ami arra utal, hogy ha van is közös oka a nem-heteroszexualitásnak és pszichiátriai sérülékenységnek, az valószínűleg genetikai alapokkal rendelkezik, semmint környezetbeliekkel.” Hasonló eredményre jutott korábban Burgess et al. (2007) is, akik szerint „Bár a vélt diszkrimináció összefüggött a mentális egészség és mentálhigiénés gondozás szinte minden általunk vizsgált jelével, a diszkrimináció figyelembe vétele nem csökkentette jelentősen a mentálhigiénés különbségeket a heteroszexuális és LMBT-személyek között. Az LMBT-személyek több jelentős diszkriminációt tapasztaltak és rosszabb mentális állapotot jelentettek a heteroszexuálisoknál, de a diszkrimináció nem adott magyarázatot erre a különbségre.” A nemi önképzavarral rendelkezőkre például kiemelkedően jellemző a narcisztikusság és borderline személyiségzavar – ez fontos annak megértéséhez, miért láthatjuk folyton őket agresszívan követelni a többet és többet, ahogy azért is fontos, mert a „társadalmi kirekesztés” okozhat ugyan szorongást és depressziót, de a személyiségzavarok, mint a borderline, avagy a nárcisztikusság, nem jellemzően olyan dolgok, amiket diszkrimináció okozna: Meybodi et al. (2014) adatai szerint „A személyiségzavarok előfordulási aránya 81,4% volt [nemi diszfóriával rendelkezők között]. A leggyakoribb személyiségzavar a nárcisztikus személyiségzavar volt (57,1%), és a legkevésbé valószínű a borderline személyiségzavar.” Gidi Rubinstein (2010) kutatása is hasonló eredményre jutott.

A „nemátalakítás” mint az öngyilkossági hajlam orvoslása is hasonló képet fest: egy svédországi, több évtizedet és 324 „nemátalakításon” átesett személyt vizsgáló tanulmány szerint „transzszexualitással rendelkező személyek a nemátalakítás után jelentősen magasabb halandósággal, öngyilkos viselkedéssel és pszichiátriai morbiditással rendelkeznek a többségi társadalomhoz képest. Adataink arra mutatnak rá, hogy a nemátalakítás, bár csillapíthatja a nemi diszfóriát, talán nem felel meg a transzszexualitás kezeléseként...” (Dhejne et al., 2011). Léteznek tanulmányok, melyek javulásról számolnak be, de ezek jellemzően rövid távra koncentrálnak. A fenti svéd eredményt erősíti egy későbbi is, ami kimondottan a hosszú távú hatást vizsgálta, és ezek szerint a korai javulást hosszútávon romlás követi (Lindqvist et al., 2017). Hasonló következtetésre jutottak Dániában is: „Összességében a [vizsgált] adat 27,9 százaléka volt pszichiátriai morbiditással regisztrálva a nemátalakító műtét előtt, és 22,1% a nemátalakító műtét után (p = nem jelentős).” (Simonsen et al., 2016)

Ring és Malone (2020) konklúziója a következő: „Így a tanulmányban megvizsgált személyek esetében az öngyilkossági kísérlet miatti kórházi ellátás kockázata 2,4-szer magasabb volt akkor, ha átestek nemátalakító műtéten, mintha nem estek volna át azon. Hogy ez okozati tényező-e (pl.: hogy a műtét tulajdonképpen rosszabbított a nemi önképzavarral rendelkezők mentális állapotán) nem állapítható meg. Mindenesetre az itt bemutatott adat nem támogatja azt a következtetést, hogy a műtét jól hat a nemi önképzavarral rendelkező személyek mentális egészségére.” Akadnak tanulmányok, melyek pozitív hatásról számolnak be, de például az egyik ilyen közelmúltbeli kutatás szerzői később egy korrekciót tettek közzé, melyben szakmai kritikák hatására jelentősen mérséklik a korábbi pozitív konklúziójukat (Bränström és Pachankis, 2020), de ennek ellenére a lobbisták előszeretettel hivatkoznak az eredetire, mintha a szerzők nem korrigálták volna azt...

Fontos megérteni, hogy a nemi diszfóriával összekapcsolható komorbiditások több szociális hatástól független okokból is eredhetnek, például az amigdala (Lebow és Chen, 2016) és esetleg az insula (Carlson et al., 2011) a hangulatreguláció állapotában játszik szerepet. A nemi diszfóriával rendelkezőknél adott esetben megváltozott elülső cinguláris kéreg a depresszióhoz köthető (Dreverts et al., 2008; Bunney et al., 2015). Mint ismert, a nemi önképzavarral rendelkezők között akár hatszoros is az autizmus jelenléte a többségi társadalomhoz képest (lásd még: Strang et al., 2018), az autisták körében pedig a „testbirtokos hálózat” megváltozott (Ropar et al., 2018), könnyebb utat biztosítva a transzideológiának.

 

Térjünk vissza a tiltakozók írásához, akik ugyanott folytatják:


A szexuális aberrációk és nemi identitászavarok normalizálásának elutasítása a leginkább formálható és még kifejlett támaszpontokkal nem rendelkező óvodáskorú kisgyerekek kapcsán miért vet fel „előítéletességet” és „dehumanizálást” a tiltakozókban (mint itt éppen Bagdy Emőke), nem világos, de a legarcátlanabb manipulációs kísérleteik elutasításának összemosása az embertelenséggel (vagy akár népirtásokkal) egy jellemző eszköz, amivel a propagandisták élnek. Szemforgató dolog ez már csak annak a fényében is, hogy Bagdy nagyon finoman fogalmaz: „a legnagyobb lelki finomsággal kell bánni” a deviánsokkal szerinte, és „a gyereket is toleranciára kell nevelni” – de meglátása szerint „ezt nem óvodáskorban kell megtenni”. Hiába támogatja ő is a toleranciára nevelést, finomsága és érzékenysége ellenére mégis „dehumanizálással” és „gyűlöletkeltéssel” mossák össze a propagandisták, akiket nehéz nem aljasnak tekinteni az ilyen csúsztatásaik és retorikai trükkjeik miatt.

Még ha esetleg azt mondanák, hogy a korai serdülőkorban ilyen-olyan „felvilágosítás” szerintük a helyes: de nem, ők már az óvodában is egymás végbelében turkáló aberráltakat és „rossz testbe született”, jellemzően öncsonkításig is eljutó pszichés betegeket állítanának be immár mesébe illő hősökként... Egy valóban nemzeti és családpárti kormány itt csapna az asztalra.

Érdekes lenne egy felmérés arról, hogy az aláírók közül hányan vették meg ezt a „fontos” könyvet a saját gyerekeiknek – feltételezve, hogy nem gyermektelen karrieristákról van szó... A kinyilatkoztatás állítólagos kb. ezer aláírója vagy csak bólogat a szerintük domináns szakmai áramlat mentén, vagy rendkívül beteg lélekkel rendelkezik, ha szerintük mindez rendben van. Az a kisgyerek majd a természetesen felbukkanó ilyen-olyan szorongásai és testének változásai, hormonális érzelmi labilitása kapcsán majd a lefektetett „normák” mentén képes lesz bemesélni magának, hogy ő is „rossz testbe született”. Erről beszélt Badgy Emőke, a nem és identitás egészséges harmóniájának megteremtése kapcsán, mely stabil alapot biztosít majd később, de a deviánspártiak ezt a talajt húznák ki a gyerek lába alól, aminek eredménye mára már egy riasztóan gyakori jelenség: a „nemváltást” megbánók számának növekedése (lásd: Turban és Keuroghlian, 2018; Danker et al., 2018).

 

Az amerikai Brown Egyetem Viselkedés- és Társadalomtudományi Tanszékéről Lisa Littman (2018) készített egy felmérést 256 „transzgyerekes” szülő megkérdezésével, mely adat megerősíti az újnak számító, hirtelen kialakulású transzgenderizmus kategóriáját. Ezek a gyerekek jellemzően manipulatív módszereket alkalmaznak, mint az öngyilkossággal fenyegetést, hogy szüleiket saját akaratukra kényszerítsék (lásd ismét: narcisztikusság, de ezt a fenyegetést a lobbisták is alkalmazzák: „ha nem engeded a gyerekednek a nemváltást, meg fogja ölni magát!”, lásd még itt). Szintén jellemző, hogy ezek a hirtelen kialakulású identitászavaros gyerekek korábban nem mutatták jelét a nemi önképzavarnak (ellenben a korai kialakulású identitászavar esetében).

A „transzneműség” általában három fajtára osztható: a korán fellépő (early-onset), a serdülőkorban fellépő (adolescent-onset), és a hirtelen fellépő (rapid-onset; lásd ismét: Littman, 2018). A korán felbukkanó nemi diszfória köthető az ellenkező nem testi és mentális jellemzőinek meglétéhez (Zucker et al., 2016). Mágnesesrezonancia-képalkotás alapján Lauders et al. (2009) megjegyzi: „Az eredmény rámutatott, hogy a férfiból nővé transzszexuálisok regionális szürkeállomány-variációja hasonlóbb a férfiakéhoz, mint a nőkéhez. Ugyanakkor a férfiból nővé transzszexuálisok regionális szürkeállományának jelentősen nagyobb része található a jobb agyféltekében a férfiakhoz képest.” Az állapotos anya in utero túl kevés vagy túl sok ösztrogéntermeléséhez kapcsolják ennek a rendellenességnek a kialakulását a kutatók. A téma szaktekintélyének tekinthető Ray Blanchard szerint a korai megjelenésű transzszexualitás (mely mindkét nem esetében felbukkan) erősen kapcsolható a homoszexualitáshoz, amely csoport tagjai az ellenkező nemként élve a saját valódi nemükhöz vonzódnak. A második csoport, a serdülőkorban megjelenő nemi önképzavar fetisiszta jellegű, messzemenően férfiakra jellemző, s itt az adott személy abban talál szexuális izgalmat, hogy saját magát ellenkező neműnek látja. A harmadik csoport a hirtelen fellépő nemi önképzavar, s ez gyakran nőkre jellemző, akik eleve érzékenyebbek a szociális behatásokra (Blanchard, 1993; Bailey & Blanchard, 2017).

 

Az elmúlt években rohamosan megnőtt a nemi önképzavarral rendelkező gyerekek száma, s ezek között a lányok aránya is növekedett, összecsengve a lányok szociális trendekre való fogékonyságával, beleértve a szexuális orientációt is (Långström et al., 2010). A liberális Telegraph szerint 4 400 százalékos növekedés figyelhető meg a nemváltoztatásra beutalt lányok között az elmúlt évtizedben, az Egyesült Királyságban. A Channel 4 szerint ugyanott tíz év alatt azon gyerekek száma, akik transznemű tanácsadáson vettek részt, 2 500 százalékkal nőtt. Most ez kb. heti 50. Ez a ráta megkétszereződött 2015-ben, amikor az iskolákban elterjedtebbé vált az „érzékenyítés”. Kanadai adatok szerint 2004-2016 között ezek száma 1 000 százalékkal nőtt. Svédországban is hasonló arányokat láthatunk Mikael Landén professzor, a híres Karolinska Intézet munkatársának tollából:


A „szociális fertőzés” (social contagion) hipotézise se nem új, se nem ismeretlen a pszichológia területén (Christakis és Fowler, 2013; Hodas és Lerman, 2014), azt a modellt nemi identitáson kívül több mindenre ki lehet vetíteni, beleértve az antiszociális viselkedéseket (Dishion et al., 2004), vagy például az elhízás kapcsán (Datar és Nicosia, 2018), de a tiltakozók által helyeselt „csoportközi kontaktus” szerintük az „előítéletességet” csökkentő mivolta is egy szociális fertőzéses modell (pozitív irányban), miszerint ha a közösségünkben a külcsoport jelen van, az állítólag pozitív megítélést eredményez. Valóban, a kaliforniai Berkeley egyetem tagja által szerkesztett tanulmány (Bauer et al., 2018) az európai cigányok kapcsán használja a szociális fertőzéses modellt, mondván a belcsoport által a cigányokat érő negatív hozzáállás hat a belcsoport dinamikájára és további ellenségességet eredményez a cigányok kapcsán. Ezért is ellenzik ők a „gyűlöletbeszéldet” – ha negatív vélemények lehetnek mindennaposak, annak a szociális fertőzéses modell mentén negatív hatása lehet a csoportra: ha nem így lenne, miért lenne baj szavak kimondása? Hovatovább: az „érzékenyítés” is egy szociális fertőzéses folyamat, mondván, ha a gyerek a külcsoport pozitív megvilágításának van kitéve, az pozitív viszonyulást eredményez a külcsoport irányába. Szakemberek a nemi önképzavarhoz hasonló anorexia és bulimia kapcsán is rámutatnak a szociális fertőzés hatására. Tinilányok esetében főleg hatásos mindez, kb. 14 éves korra teszik kutatók annak a csúcspontját, amikor azok a leginkább befolyásolhatók társaik által (Steinberg és Monahan, 2007).

 

A deviánslobbi egyfajta hittérítőkként viselkedve, sztárokkal, magas szociális státuszú, a fősodratú média és közösségi oldalak által felfuttatott karakterekkel („influenszerekkel”) egy egész szektaszerű szubkultúrát épített már ki, amit ráadásul morális köntösbe öltöztetnek („kirekesztettek” és „csak boldogulni akarók” a deviánsok és nemi önképzavarral küszködők stb.). Ugyanezek a felületek pedig tiltják és törlik a „transzfób” (értsd: deviánskritikus) véleményeket, felhasználókat, tovább erősítve a narratíva hatását elégséges ellenhangok nélkül. Ugyanez történik akadémiai területen is, ahol a jelenlegi „elhatárolódás” és aláírásgyűjtés megszokott, sőt: tanulmányok eltávolítását, akadémiai kutatók kirekesztését érik már el. Olyannyira jellemző mindez, hogy a Retraction Watch formájában honlapot is létrehoztak egyesek a visszavont és eltávolított tudományos írások számontartásának érdekében (főleg a két nagy tabu, a faj és a „gender” témájában). Ennek esett áldozatul egy érdekes tanulmány is nemrég (Gliske, 2019), amit visszavontak, miután 900 aláíró arról panaszkodott, hogy „a tanulmány világos szándéka a transznemű közösség bántása, a világ egyik legsebezhetőbbé” – írták. Ismerős érvelés, és persze nem tudományos, hanem ideológiai – viszont sikerrel járt. A fentebb már hivatkozott, adatgazdag Littman (2018) tanulmányt is sikeresen visszavonatták a Brown Egyetemmel a transzlobbisták, mert a szociális fertőzéses modelljét a hirtelen kibontakozó nemi önképzavarra illesztő írás „a transznemű közösség perspektíváját érvényteleníti”, illetve „a teóriát felkapta számos gyűlöletcsoport és konzervatív hírportál” – tehát megint ideológiai agresszióról van szó. (Mint bemutattam nemrég: az akadémiai világban zsidó transzvesztita és homoszexuális milliárdosok kiemelkedő befolyással rendelkeznek.)

A Bagdy-ellenes tiltakozók kapcsolódó megjegyzése:


A szerző itt óvatos a szóhasználattal: természetesen egy gyerek nem válik „LMBTQI+ emberré”, ha találkozik egy homoszexuális, esetleg transzszexuális egyénnel, de Bagdy, és eleve a deviánslobbi gyerekeket célzó nyomulásának ellenállók nem is állítják azt, amit itt a tiltakozók félrebeszélően eltorzítottak. A normalizálás, a manipuláció – főleg arra fogékony, és Bagdy szavaial, még kritikai érzékkel és viszonyítási alappal nem rendelkező – kisgyerekek esetében az, ami zavart, torz értékrendet alakíthat ki a fejlődő gyerekben: nem a személlyel való találkozás maga feltétlenül, hanem az abnormális normalizálása a káros. Bár, másfelől, a szexuálisan deviáns emberrel való találkozás hatására alakulhat ki szexuális deviancia – amennyiben például molesztálás történik gyerekkorban. Mint ismert, a homoszexuális férfiak 46 százaléka számolt be molesztálásról (a heteroszexuális férfiak 7 százalékához képest), míg a leszbikus nők 22 százalékánál volt ez jelen a heteroszexuális nők 1 százalékához képest (Tomeo et al., 2001).

A fentebb bemutatott „szociális fertőzés” modellje itt tettenérhető, és, mint a dohányzás, elhízás, testi önképzavarok (mint anorexia), úgy a nemi önképzavar is egy bizonyos mértékben környezeti-kulturális hatások mentén manipulálható, főleg az arra fogékonyabb (autisztikus, érzelmileg sérült) gyerekek kapcsán. Szintén tettenérhető a deviánslobbisták viselkedésében mindez, hiszen a pozitív propaganda ösztökélésével céljuk egy szociális „fertőzés”, a számukra kedvező hatás elérése: ha szerintük ennek nem lenne hatása a gyerekek identitásának kialakulására, nem hallanánk a lobbistáktól azt az érvet, miszerint kisgyerekekkel meg kell ismertetni a transzideológiát, mert ezáltal „magukra ismernek”, és könnyebben bejelentik, ha úgy érzik, hogy ők „rossz testbe születtek”, majd pedig „megfelelő” kezelést (hormonblokkolók, „nemátalakító” műtétek stb.) kapnak. Továbbá a „toleranciára nevelés” eleve egy „szociális fertőzéses” modell, mert a „finomított” társadalom kellemesebb a deviánsok számára, melyben azok így meghatározóbb szerephez juthatnak, hozzájárulva a hatalmuk növekedéséhez, ahogy az elhízás kapcsán a negatív hatás „fertőzéses” modellje az elhízás hatalmához (és így elterjedéséhez) járul hozzá.

A fenti adatokban is látható, hogy sokszorosára növekedett az identitászavaros gyerekek és fiatalok száma, mely részben emiatt történik, és nem meglepő, hogy a gyerekeknél fellépő nemi önképzavar idővel jellemzően elmúlik. Amint arra Ristori és Steensma (2016) rámutatott: „Ezen tanulmányok következtetése, hogy a gyerekkori GD [nemi diszfória] erősen köthető a leszbikus, homoszexuális és biszexuális végeredményhez, és hogy a gyerekek többsége esetén (85,2%; 270 a 317-ből) a nemi diszfória érzései mérséklődtek a serdülőkor körül, vagy az után.” (Lásd még: Drummond et al., 2008; Steensma et al., 2011 és számos más tanulmányt). Jellemzően a gyerekkori nemi önképzavarral rendelkezők idősebb korukra kinőnek ebből és homoszexuálisok, leszbikusok lesznek. Drescher és Pula (2014) szerint „a genderklinikákon kezelt fiúk mindössze 6-23, és a lányok mindössze 12-27 százaléka mutatta a nemi diszfória megmaradását felnőttkorukra”. Mindez viszont nem ok a megkönnyebbülésre, hiszen így is egyrészük az marad, ráadásul a legmeghatározóbb serdülőkori időszakban kerül a fejlődő testük manipulálásra, mely életre szóló következményekkel járhat a belsőszervek károsodásától a – lányok esetében – meddőségig. (Továbbá a szexuális devianciák iránt a manipulált gyerek feltehetően elfogadóbb lesz és az is marad később, ami önmagában is rossz irány.)

A különböző testi károkkal járó „nemváltás” (lásd itt vagy itt) ellenére az angliai Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (NHS) hormonblokkolókat ír fel akár 10 éveseknek is. Korábban ezen intézmény kapcsán már fogalmaztak meg orvosok panaszt, miszerint itt „túldiagnosztizálják” a betegeket, túl hamar helyezik a gyerekeket hormonblokkolókra, s emiatt három év alatt 35 orvos hagyta el az NHS-t. Jelenleg az NHS-t emiatt pereli egy korábbi páciensük, a bológiailag nő Keira Bell, aki szerint ez az ideológiai elfogultságból adódó praktika tette tönkre az életét, mivel idővel kinőtt a nemi identitászavarból, de a sok eljárás, aminek alávetették „férfias hangot, testszőrzetet, szakállat” eredményezett, és bizonytalan, hogy valaha lehet-e gyereke majd. Pár hónapja az intézmény csendben megváltoztatta saját leírását (miszerint az eljárás „teljesen visszafordítható”), immár óvatosabban fogalmazva: „nem nagyon ismert a nemi diszfóriával rendelkező gyerekeknek adott hormon- és pubertásblokkolók hosszú távú hatása.” Valóban, egy 2017-es tanulmány szerint: „Ez az eredmény arra utal, hogy a serdülőkor normálisan bekövetkező ideje a hippokampusz formálhatóságának kritikus időszaka. A normális hippokampuszi formálódás megzavarása ebben a korszakban hosszantartó hatást válthat ki az agy más részeiben és a kognitív funkcióban.” (Hough et al., 2017)

 

Térjünk azonban vissza a tiltakozók írásához:


Most félretéve azt, hogy a pszichológia szakterülete rendkívül rossz replikációs aránnyal rendelkezik (értsd: jelentősen megbízhatatlan), az akadémiai propagandisták előszeretettel hivatkoznak „hivatalos szaktanulmányokra” (és ez így is van rendjén: meg kell alapozni az álláspontunkat), de ma már ezek a tanulmányok könnyen elérhetők bárki által (olyan oldalak segítségével, mint a Sci-Hub), így nem kell a baráti média beszámolóira hagyatkoznunk. Egy odabiggyesztett hivatkozás ne legyen önmagában meggyőző senki számára önálló utánaolvasás nélkül, főleg a pszichológia és szociológia területein.

A „tiltakozók” által itt hivatkozott Pettigrew és Tropp (2006) tanulmány szerint ha az ember közeli kapcsolatba kerül másmilyen csoportok tagjaival, „előítéletei” csökkennek. A metaanalízisük által vizsgált tanulmányok kérdőíveket és saját bemondás alapján történő eredményeket vonultattak fel, s így jellemzően nem a több mércével is mérhető valós konfliktust, avagy annak hiányát láthatjuk bennük: „A legfontosabb, hogy ebben a metaanalízisben a legtöbb tanulmány kérdőíveken és felméréseken alapuló kutatás.” (I. m., 767. o.) Ugyanott a 12. lábjegyzetben a szerzők el is ismerik: „Lehetséges, hogy ez az eredmény egy a kutatók által választott csoportközi helyzeteken alapuló szelekciós elfogultságot tükröz”. Ha például a kutatók egy liberális iskola vagy szakkör tagjait kérdezik, az eredmény garantált... A kutatások mellesleg zömében pártucatnyi személyen alapultak, ahogy a függelékben láthatjuk: n=8, n=9, n=16, n=19, n=22 stb.; a korrelációs együttható is zömében alacsony vagy mérsékelt: r= -.010, r= -.020, r= -.037 stb... Ugyanott, a 13. lábjegyzetben a szerzők hozzáteszik: „Nem minden kontaktus pozitív, természetesen. Bár az analízisünkben szereplő legtöbb kontankustanulmány a pozitív eredményekre fókuszál, több közelmúltbeli munka azt mutatta, hogy a negatív csoportközi kontaktus a szorongás és veszélyérzet érzését képes növelni, melyek a külcsoport iránti pozitív orientáció kialakulását gátolják” – ami akár a saját „szelekciós elfogultságuk” beismerésének is tekinthető.

Ezzel szemben számos tanulmány jutott arra a következtetésre, miszerint az etnikailag és főleg fajilag keveredett közösségekben romlik a másokba vetett bizalom, a közterhekben és -feladatokban való részvétel, maga a harmónia és életminőség. A Harvard Egyetem professzora, Robert Putnam munkája (Putnam, 2007), mely (saját világnézete ellenére) ezt demonstrálta, az egyik legismertebb ilyen anyag, de egy tanulmányindex (archiválva itt) például kb. 100 tanulmányt mutat be hasonló következtetésekkel: hogy a diverzitás roncsolja a társadalmi kohéziót. A megfigyelhető valóság is ezt támasztja alá – elég az elmúlt pár hónapot megfigyelni, és persze valamiért a csoportközi konfliktusok soha sehol nem eredményeztek hosszantartó harmóniát. Az idő előrehaladtával csak egyre több városrészt gyújtanak fel a „külcsoportok” Svédországtól Franciaországon át Amerikáig, hogy a csoportközi rengeteg konfliktus egyéb megnyilvánulásairól ne is beszéljünk...

Nehéz mellesleg komolyan venni, hogy a „társadalom peremén” lennének ezek a szexuálisan deviáns csoportok, hiszen mindenhol őket látjuk pozitív színben feltüntetve: a szórakoztatóiparban, popkultúrában, az akadémiai világban, az utcákon parádézva, hatalmas bankok, politikai erők, multimilliárdos nemzetközi vállalatok (akik még a hormonblokkolók mellett is lobbiznak, illetve letiltják felületeikről a „transzfóbokat” stb.) és anyagiakkal bőségesen ellátott szervezetek támogatásával. Számos nyugati országban törvényileg kiemelten védett csoportról van szó. A Kuruc.infón írni minderről pedig kimondottan ironikus, hiszen az ők fősodratú védelmével ellentétben nem csak közösségi oldalakon kerül letiltásra a hazafias portál, de több kormány is próbálta már betiltani azt, ahogy Nyugat-szerte a fehér, nacionalista, rend- és egészségpárti emberek azok, akik az egyik legüldözöttebb csoport – legyen szó könyvek, események, honlapok betiltásáról vagy írók bebörtönzéséről. (Magyarországon is a zsidó történelem bizonyos részeit kritikusan elemző irodalmi művek vannak betiltva, nem a transzvesztita mesekönyvek.) Ennek ellenére a deviánsok saját rendellenességeik elfogadásával és társadalmi helyük elfoglalásával ellentétben az össztársadalmi ünneplésükig nem szándékoznak megállni. Mindez érthető, ha felidézzük: a szexuális devianciákhoz erősen köthető a telhetetlen narcisztikusság és egyéb komorbid pszichológiai rendellenességek.

Az pedig, hogy már óvodáskorú kisgyerekeket is szexualitással és identitászavarral manipulálnának, egy rendkívül aljas dolog, és szégyenletes a pszichológia egészségesebb szakembereitől, hogy ezt csendben tűrik arcátlanabb, liberális-deviáns társaiknak. A csendben maradónak nem érvényesül az álláspontja, hiába nála az igazság. A hazugság – mint azt az emberi történelem folyamán sokszor láthattuk – képes uralomra törni, ha elégszer hallja a tömeg, avagy elég elnyomóan követelik meg a hazugok annak az elfogadását.

A tiltakozók írása így folytatódik:


A kettő közötti különbség nem vita tárgya, így nem világos, ez miért szerepel a kritikájukban, de a „megélt társadalmi nem, mely megegyezhet a biológiai nemmel” narratívája ellen mindig fel kell szólalni: a biológiai nem az egyetlen nem. Tisztelettel itt szintén kritizálnám Bagdy Emőke megfogalmazását, hiszen ő is biológiai nemről és társadalmi nemről beszél: s bár valóban van pszichológiai vetülete a nemünknek, még sincs olyan, hogy „társadalmi nem” mint nemi kategória. Érthető, mire utal a kifejezés, ez mégis a deviánslobbi ideológusainak a dialektikája: van a nem, mely ha kis ivarsejtet termel, hímnemű, ha nagy ivarsejtet, nőnemű – de nincs köztes állapot, leszámítva a mikroszkópikus 0.018 százaléknyi interszexuálist (Leonard Sax, 2010), akik születési rendellenesség áldozatai, és akikre hivatkozva a zsidó genderideológus, Anne Fausto-Sterling annak idején az úttörője volt a „nem mint spektrum” elvének, melynek következménye, hogy mivel „a nem egy spektrum”, az identitásunk dönt arról, hogy milyen neműek is vagyunk. Fausto-Sterling azóta beismerte, hogy nem volt ebben őszinte, de elmélete más zsidó ideológusok segítségével azóta is tovább él. A nemünk adott tehát (és nem az elménkben van), azt vagy megéljük harmónikusan, vagy rendellenesség áll fenn: a nemi identitászavar, avagy gender diszfória. A „társadalmi nem” elfogadása annak az elfogadása, hogy a biológiai nemünkkel eltérő „társadalomban megnyilvánuló” nem (más néven a „gender”) egy legitim kategória. Nem az. Ezt nevezzük téveszmének, ha nincs összhangban valós és egyetlen (biológiai) nemünkkel. (Itt most ne térjünk ki a „transzgenderizmus” más fajtáira, mint a fetisizmus.) Ahogy anorexiás betegek kapcsán sem beszélhetünk „biológiai súlyról” és egy külön „társadalmi súlyról” (amilyen súlyúnak a beteg magát képzeli), úgy a nemünk is csak egy lehet. A kérdés nem az, hogy a biológiai nemünk megegyezik-e az „identitásunkkal”, mert az a transzideológusok narratívája – és az általuk megszabott kereten belül mozogni eleve kizárja a józan észt –, a kérdés inkább az, hogy a beteg a nemével összhangban van-e, vagy téveszméi vannak esetleg.

Így folytatódik az ideológiai állásfoglalás:


Itt a tiltakozók két dolgot mosnak össze, és hazug módon ki nem mondott dologgal vádolják Bagdy Emőkét: ő ugyanis a „deviancia” szót használta, nem beszélt „betegség”-ről. A szó jelentése a Wikiszótár szerint:


A genderideológusok jellemzően a „heteronormativitás” (tehát a heteroszexualitás normatív mivolta) ellen foglalnak állást, mondván az kirekesztő a „nem bináris” és „transz” személyek számára. Nem vitatott tehát általuk sem, hogy az „LMBTQI+” stb. emberek „nem igazodnak” a „normatív”-hoz. A Merriam-Webster szótára szerint a „deviáns” szó jelentése: „eltér vagy deviál főképp egy elfogadott normától”. Az Oxford szótára szerint: „egy különbözőség attól, amit a legtöbb ember normálisnak és elfogadhatónak tart”. Mivel az aktivisták célja az elfogadtatásuk, nyilván nem vitatják azt sem, hogy a „legtöbb ember” nem fogadja el őket normálisnak – mert természetesen nem azok. Így tehát azt kijelenteni, hogy az „LMBTQI+ emberek” nem deviánsok (a normatívtól deviálók) abszurd és a genderideológia alapvető tételével megy szembe, így a tiltakozók saját hálójukba gabalyodtak látszólag.

 

A fentiek alapján mi, a pszichológus szakma tiltakozó tagjai kijelentjük, hogy a könyv fontos társadalmi jelenségeket dolgoz fel és emel be a mesék világába, ami nem veszélyes sem a gyermekek, sem a társadalom más tagjai számára. Emellett elhatárolódunk minden olyan pszichológus, így Bagdy Emőke nyilatkozatától is, amelyek szakmaiatlan és a tudomány mai álláspontjával ellentétes tartalmú állításokat tartalmaznak, és amelyek várható hatása a gyűlöletkeltés és a társadalmi kirekesztés fokozása. A pszichológia kutatási eredményeire támaszkodva feltételezhetjük, hogy mind a könyvben megjelenő csoport tagjaira, mind a többségi társadalomhoz tartozó gyerekekre gyakorolt hatásán keresztül, a könyv megjelenése hozzásegíthet egy elfogadóbb, békésebb és egyenlőbb társadalomhoz, hogy egyszer ne csak meseország lehessen mindenkié.