2020. szeptember 27., vasárnap, Adalbert, Döme napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
23:51 A kirúgott takarító szerint a nagyszájú visszaeső csibész kétszer is megütötte, mielőtt helyretette22:52 1000 év - Trónus-videóösszeállítás hazánkról nyugati fehér nacionalisták számára22:20 Amikor felszínre kerül a hányadék22:04 Macron nem sok jóra számíthat a vasárnapi részleges szenátusi választáson21:37 Boris Johnson összefogást hirdetett a közös ellenség ellen21:12 Versenyképes erdőgazdálkodást szeretne az agrárminisztérium20:56 Motorossal karambolozott egy autós Csengelénél, de gyalog oldott kereket, hátrahagyva a halottat20:39 Őrizetbe vételekkel kezdődött a Lukasenka-ellenes tüntetés Minszkben20:25 Orbán: "fukarsági" kérdés a jogállamiságról folyó vita20:08 Tapasztalt kollégával állítanak párba minden a Szent László Kórházba átcsoportosított szakembert19:46 A kormány kiáll Grúzia területi integritása mellett, és támogatja az euroatlanti integrációját19:27 Csaknem 30 ezer önkéntes tűzoltó segíti a hivatásosak munkáját19:09 Bajorországban betiltották a német császárság hadilobogóját, mert az is túl náci18:50 Újra beázott a Szent János kórház szülészete a hanyag kivitelező miatt18:36 Kísérő nélküli kiskorúként menekült Franciaországba a hentesbárddal hadakozó pakisztáni fiúcska
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Zsidóbűnözés :: :: Hozzászólások

Szexuális anarchia (II. rész) - Transzpropaganda zsidó pénzből és a hanyatlás receptje (18+)

Reklám

A pedofília normalizálásának egyre elfogadottabb felbukkanása a nyugati akadémia porondján (ahogy az első részben láttuk) egy fontos fejlemény, hiszen az elmúlt kb. fél évszázad szinte minden jelentősebb szociális/kulturális folyamatát fentről lefelé történő felépítés jellemezte: nem a köznapi ember igénye hatott a hatalmi ágra (értelmiség/politika/szórakoztatóipar), hanem a hatalmi elit a tömegtájékoztatáson és politikai befolyáson keresztül alakított ki egy új, saját ízlésüknek és érdekeiknek megfelelő kultúrát, s ezzel együtt egy átformált társadalmat. Ez a hal is a fejétől bűzlik.

Kevin MacDonald, az evolúciós pszichológia nyugdíjba kényszerített professzora Miért liberálisok a professzorok? című tanulmányában rámutat:
 
A mai elit véleménye az olyan vitás témákról, mint faj, nem, bevándorlás és sok más fontos dolog, az akadémiából ered, melyeket a média terjeszt el, és végül a társadalom is elfogyaszt. Az ezeket a témákat érintő újságcikkek és televíziós műsorok rutinszerűen idéznek akadémiai szakértőket – főleg elit intézmények professzorait.

Az akadémiai világon belüli befolyás tehát egy fontos táptalaja minden lobbiszervezetnek, beleértve az etnikai lobbicsoportokat is. Az itteni tézis az, hogy a kultúra formálásában történő etnikai konfliktus a mai amerikai egyetemek liberalizmusának megértésében kell gyökerezzen.

A korábbi angolszász protestáns, jelentősen darwinista akadémiát a zsidóság befolyásának növekedésével felváltotta egy új, inkább kultúrmarxista légkör. MacDonald ezt így jellemzi:
 
Talán a legfontosabb része ennek az eltolódásnak az volt, hogy az 1960-as évek előtt a liberalizmus a szakszervezetek és uniók támogatásával azonosult, illetve olyan intézményekével, melyek a (messzemenően fehér) munkásosztályt segítették. Azon értelmiségi mozgalmak, melyek a baloldalt elkezdték uralni – talán a legnevezetesebb ezek közül a Frankfurti Iskola – hátat fordított a munkásosztálynak, mert nem az volt megfelelően radikális baloldali, és azonosult a fasizmussal Olaszországban és Németországban az 1930-as években. Emiatt a baloldal elhagyta a marxizmust, lecserélve azt a többfajú bevándorlás és multikulturalizmus támogatásával, továbbá magukhoz toborozták azokat, akiknek valamiféle panaszuk volt Amerika hagyományos kultúráját illetően, főként feministákat, faji/etnikai és szexuális kisebbségeket.

A pedofillobbi még viszonylag gyenge, az „LMBT” részéről is éri őket kritika, de összevetésül képzeljük el, a mai szélsőliberális Kanadában az állami televízió készítene-e együttérző, baráti dokumentumfilmet például fehér nacionalitsákról, reklámozva egyik fórumukat, mint ahogy azt tette a James Cantor-féle 2016-os műsorában? Kizárható. Annak idején biztos sokan legyintettek pár okoskodó professzor és hőzöngő, deviáns diák kapcsán, ma viszont már látjuk, mi lett annak a közönynek az eredménye...

A mai nyugati, azon belül is a kiemelt tekintélyt élvező amerikai akadémiai világ befolyása tehát fontos – és így az is fontos, hogy kik is pénzelik, befolyásolják magát az akadémiát. Mert természetesen azt el lehet felejteni, hogy a professzorok és értelmiségiek az igazság hősies, meg nem alkuvó kutatói... Az akadémiai világ például súlyosan kirekesztő minden nem „progresszív” irányelv kapcsán (lásd még itt), a saját (vagy pénzelőik) irányelve fontosabb az igazság keresésénél.
Zoom

A mai akadémia egy korrupt színtér, ahol olyan zsidó milliárdosok osztják sokszor a lapokat, mint a transzvesztita „Martine” Rothblatt, aki 40 évesen jött rá, hogy ő valójában „nő”, és azóta aktívan szórja a pénzt az ideológia normalizálására, és az azt támogató Nemzetközi Nemi Jogok megírásában is részt vett. A multimilliárdos Pritzker család vagyonának egy részét, akárcsak az opioid-krízist előidéző Sackler család, aljas módon szerezte, itt éppenséggel uzsorázáson keresztül, és ahogy a Saklerék, a Pritzkerék is megúszták zsebpénznek tekinthető (460 milliós) pénzbüntetéssel. A parazitikus családnak főleg „Jennifer” tagja szintén hatalmas összegeket fordít a transzelmélet akadémián keresztüli és utcai elfogadtatására. Legyen az a Minnesota Egyetem emberi szexualitással foglalkozó részlege, vagy a Chicago Egyetem, ahol „transznemű tanulmányokat” is létrehoztak, esetleg a kanadai Victoria Egyetem, vagy a Kalifornia Egyetem gyermekegészségügyi részlege,  Pritzker sok millióval rendszabályozza a megfelelő irányvonal dominanciáját. Ha nem gyerekek számára ajánlja a transzelméletet, akkor a katonai Norwich Egyetem pénzelésén keresztül éri el, hogy befogadottként és kiemelten legyenek a „transzneműek” kezelve katonasági környezetben is. A Pritzker által támogatott személyek között találunk olyanokat is, mint Loren S. Schecter, egy befolyásos „nemátalakító” műtétekkel foglalkozó sebész.
 
Zoom

A szintén zsidó multimilliárdos – és homoszexuális – Jon Stryker Amerikában az „LMBT” „legnagyobb” anyagi támogatójaként van számon tartva, Wikipédia-oldalán is számos sokmilliós támogatásáról olvashatunk, de leginkább mégis az Arcus Alapítványon keresztül szórja a tízmilliókat, beleértve az olyan „progresszív keresztények” pénzelését is, akik így „nekimennek a Katolikus Egyház narratívájának”, és „támogatják az LMBT-párti hít szószólóit, hogy ezzel szálljanak szembe a Katolikus Egyház, és az ahhoz tartozó ultrakonzervatívok narratívájával” – olvashatjuk a szócikkben, szintén megemlítve, hogy hatalmas összeggel hatott az „LMBT-támogató [vallási] vezetők és szószólók toborzására és ellátására, hogy ezzel ellenezze a tradicionális konzervatív keresztény templomokban található elutasítást és ellenségességet”.

A számos általa pénzelt akadémiai intézmény felsorolása szinte felesleges: Columbia, Yale, Vanderbilt, Chicago, Kalifornia, Washington stb. A transzgyerek „támogatása” is a célkeresztjében szerepel, ahogy az ilyen-olyan nem fehérek és bevándorlók megsegítése is. A Globális Egyenlőség Tanácsa, az Amerikai Haladás Központja, a Meleg, Leszbikus és Heteroszexuális Oktatási Hálózat, a Transz Igazság Finanszírozási Projekt, a Transznemű Jogi Központ és még sok más. Stryker pénze olajozza azokat a gépezeteket is. Még a tekintélyes Amerikai Pszichológiai Egyesület (APA) is Stryker pénzéből foglalkozik pozitívan „leszbikus, homoszexuális, biszexuális, transznemű és interszexuális” ügyekkel, és ennek mentén alakít ki országosan érvényes irányelveket a „transzneműek” megítélése kapcsán. De hogy ne csak Amerikának adja a jót a milliárdos zsidó, Európában is pénzeli például a Transznemű Európa (TGEU) nevű szervezetet, akik a napokban éppen Lengyelországban agitálnak a „transzemberek védelmében”. A zsidóság szerepe a transzaktivizmusban olyannyira egyértelmű mára már, hogy Illinois állam Weinberg Egyetemén „zsidók és a transznemű mozgalom” címmel kurzus is létezik – pozitív szemszögből, persze.

A zsidó pénzemberek előszeretettel adományoznak vagyonokat felsőoktatási intézményeknek, tudván, hogy az ottani irányelvek kihatnak a társadalomra is: Sheldon Adelson milliárdos politikai spekuláns, a Sackler család, vagy akár Jeffrey Epstein is közismerten bőkezű volt a baráti akadémiai világgal. Ugyanígy az a vadkapitalista elit is, köztük sok zsidóval: pár hónapja a gyerekek hormonblokkolóinak védelmében adott ki közös nyilatkozatot az Apple, Google, Amazon, Microsoft, PayPal, Levi Strauss & Co. stb.
 
Zoom
Vadkapitalista deviánspropaganda

Az akadémiai transzpárti irányelv dominanciájához kapcsolódik, hogy az első részben bemutatott James Cantor maga óvatos a transzideológiával: kritizálja a túl korai hormonblokkolók használatát, vagy például rámutat, hogy a „transzgyerekek” nagy többsége – kb. 60-90% – idővel kinövi mindezt, és jellemzően homoszexuális/leszbikus felnőtt lesz (számos ezt alátámasztó adat létezik). Szintén ilyen még a „transzneműek” köreiben a normálishoz képest többszörösen jelenlévő autizmus vagy autisztikusság. A közelmúltban jelent meg az eddigi legnagyobb ilyen kutatás eredménye, mely több ország több adatbázisa alapján állapított meg egy akár több mint hatszoros felülreprezentáltságot több mint 600 ezer személy vizsgálatával. Cantor végül nemrég távozott egy régebbi szexológiai intézettől, mert azok cenzúrázták az efféle megnyilvánulásai miatt – nem tehát azért, mert a pedofíliát normalizálja: az akadémiai transzlobbi számára az még elfogadható, de a transzideológia kapcsán mutatott kellemetlen óvatosság már nem.

A transznormalizáció terjedésével egybevág az annak immár szerves részét képező „transzgyerekek” jelensége, ami egy nyilvánvalóan szexuális jelenség: az első részben említett pedofil aktivista Tom O’Carroll így írt 2019-ben a Desmond is Amazing név alatt magát lányruhában kellető, még serdülőkor előtt álló kisfiú, és eleve a „transzgyerekek” kapcsán Desmond valóban nagyszerű – és szexis című blogbejegyzésében:

Miért létezik mindez a tagadás? Miért létezik ez a félénk ragaszkodás ahhoz, hogy a gyerekek transzvesztita [drag] előadása nem kapcsolódik a szexualitásukhoz? Képmutatás, tulajdonképpen. Már évtizedeken át a homoszexuális politika a tiszteletreméltóság körül zajlott, és ez a heteronormativitás majmolását jelenti [...] A képmutatás megvetendő őszintétlensége miatt; de ugyanakkor működik. Politikailag van értelme. A gyerekek transzvesztita előadásai szexuális részének tagadása azt eredményezte, hogy mindezt a nemi forradalom „tiszteletreméltóbb” oldalaként látják, a jobboldali toporzékolás ellenére.

Ha az anyák babájukhoz való viszonya kapcsán nem is (lásd az első részt), homoszexuális pedofilként ebben érdemes komolyan venni O’Carroll meglátását.

Miért baj mindez?

Szinte elkerülhetetlen, hogy egy ezzel kapcsolatos vitában a devianciapárti nekünk szegezze a kérdést: „miért baj ez?”, avagy „hogy van mindennek hatása személyesen rád?”. Az efféle érvelés azon alapul, hogy a devianciát ellenzők csupán személyes ízlés (undor) miatt ellenkeznek, tehát önző és érzelmi alapú a motivációjuk. Ez persze nem igaz: bár a deviánsok, mint a felvonulgató homoszexuálisok, valóban undorítóak – és például egy férfi, aki egy másik férfi végbelében keresi a boldogságot, valóban megvetendő – az ilyesmit ellenezni sokkal komolyabb okok miatt fontos, mint a természetes undor. Az ember – főleg, aki nemzetben gondolkodik – alapvetően törődik azzal is, ami személyesen őt esetleg nem érinti, s így nem mindegy, hogy az efféle szexuális deviancia normalizálása milyen módon formál egy társadalmat. Eleve komolytalan az a gondolat, hogy a körülöttünk élők életvitele nem fog hatni a miénkre, de azon túl főleg fog hatni a nemzet egészségére, hiszen azok a „mások”, akiknek mindez elvileg „magánügye”, teszik ki a társadalmat, és ha normális az abnormális egy kis nemzetrész kapcsán, az abnormális már tulajdonképpen normálissá válik eleve.

Bár a szexuális aberráltak többszörösen felülreprezentáltak minden szociális nyavalyában, a bűnözéstől a kábítószer-használaton keresztül az ilyen-olyan betegségek terjesztésében, ahogy arra felmérésekre hivatkozva rámutattam korábban már (ráadásul most a transzideológiával még az alapvető nő-férfi valóságát is fel akarják borítani) – az efféle társadalmi terhen és nyűgön túl a szexuális szabadosság és nihilizmus eleve civilizációs hanyatlásba vezet, hogy egy magasabb síkon is vizsgáljuk a problémát.

Zoom
Joseph Daniel Unwin


A nyugati világ akadémiai légköre nem volt mindig olyan korrupt, mint most. Egykoron kiemelkedő ranggal rendelkező kutatók és professzorok is támadták a már akkor károsnak vélt „progresszív” folyamatokat.

Az angol Joseph Daniel Unwin (1895–1936) a Cambridge és Oxford egyetemek antropológusa volt, amikor többéves érdeklődése mentén nekilátott egy rendhagyó és grandiózus kutatás elkészítésének: vajon igaza van-e Sigmund Freudnak, amikor azt mondja, hogy a szexualitás (európai) elnyomása katasztrofális következményekkel jár? Ez volt klasszikus, de mellőzött Szex és kultúra című 1934-es könyvének a kiindulópontja. Unwin nem volt ellensége a pszichoanalízisnek, így kutatásának eredménye őt is meglepte: a többezernyi évet átölelő feljegyzett emberi történelmet kielemezve (könyvének kb. egyharmadát teszi ki a forrásmegjelölések listája) arra jutott, ráadásul határozott bizonyossággal, hogy Freud tézisének pont az ellentéte az igaz. Unwin 86 társadalmat vizsgált: a rómaiaktól a görögökön át a móroktól a sumérokig, Babilóniától Polinéziáig, a civilizáltabb és primitívebb társadalmakat egyaránt.

Unwin alapvető mércét alkalmazott, nem a kereszténységhez vagy a Nyugathoz viszonyította egy nép sikerességét és energikusságát, tisztelettel és értékítélettől mentesen helyezte a különböző fajokat, korokat, népeket a górcső alá: sőt, kimondottan hangsúlyozta annak a gyakorlatnak az „egocentrikus” jellegét. Unwin alapvetően négyféle kultúra mentén osztályozta a vizsgált népeket: a zoisztikus kultúra állatorientált: a szexuálisan legszabadosabb; a manisztikus kultúra ősorientált, statikus, rendszertelen és időszakos önmegtartóztatás jellemzi; a deisztikus kultúra istenorientált: a szexualitás szigorúan szabályozott, és ehhez szorosan köthető a racionális kultúra. A kulturális energiák és azok megnyilvánulása, illetve szabályozása kapcsán így foglalta össze megfigyelését:

Egy társadalom, mely produktív energiával rendelkezik, egy racionális kultúra. A terjeszkedő energia sokkal jellemzőbb a deisztikus társadalmakra, vagy a racionális társadalom deisztikus rétegére; gyakran háborút vív, vagy egy gyarmatot alakít ki Isten nevében. Távol áll tőlem, hogy a terjeszkedő energiát a deisztikus kultúrával azonosítsam, ugyanakkor, bár a kettő gyakran összeér, volt sok deisztikus társadalom, melyeknek az energiája nem volt elég nagy ahhoz, hogy terjeszkedőként nyilvánuljon meg. Inkább szerényebb formában történt az. Ez ugyanakkor mindig nagyobb volt a manisztikus társadalmakénál, melyeké pedig nagyobb energia volt a zoisztikus társadalmakénál, bár ennek az energiának a produktumai nem nagyok. És ahogy az lehetetlen bármilyen társadalom számára, hogy produktív energiát mutasson mélyebb gondolat nélkül, reflexió kell megelőzze a szociális energia minden más megnyilvánulását, bármilyen formában is történjen az. [...] ennek az energiának a kifejeződése – a pszichológusok szerint – a belső vágyak kielégítésének a feláldozásán múlik, ami energiát képez abból az érzelmi konfliktusból, s mély gondolatot és kockázathozatalt gerjeszt, melyek nem nyilvánulnak meg ezen kondíciók nélkül. Más szavakkal, a pszichiátriai kutatások azt mutatják, hogy a szexuális impulzusokra helyezett kötelező korlátozás – a szexuális lehetőségek korlátozása – gondolatot, reflexiót, energiát hoz létre.

A bizonyíték azt mutatja, hogy a kulturális előrehaladást olyan tényezők okozták, melyek gondolatot, reflexiót, és szociális energiát képeznek, és melyek csak akkor fordulnak elő, ha a szexuális lehetőség korlátolt. Így azt állítom, hogy a szexuális lehetőségek korlátozása a kulturális előrehaladás kiváltó okának tekintendő. (J. D. Unwin: Sex and Culture, 1934, 316-317. o.)

Unwin szerint a szexuális korlátozottság a legbelsőbb energiák kultúrák és társadalmak számára hasznos elrendezését éri el, így ír erről ugyanott: „Amikor a gyermek egy szociális hagyományba illeszkedik, karakterét módosítja a körülmények tapasztalata. Bizonyos esetekben a szociális szokások a belső vágyak elfojtását követelik meg. [...] Ekkor a visszafogott vágyak más formában nyilvánulnak meg.” Unwin tisztában van vele, hogy a beteges szintű elfojtás és korlátozás akár beteges torzulásokhoz is vezethet, feltehetően ezért is véli a monogám házasságot az ezt a belső energiát megfelelően rendszerező intézménynek.

Értelemszerűen a szexuális szabadosság a kultúrateremtő, és az azt fenntartó „szociális energia” elterelésével jár: „a kötelező önmegtartóztatás a kulturális előrehaladás közvetlen kiváltójának tekintendő. A szexuális lehetőségek bárminemű kiterjesztése mindig a kulturális hanyatlás közvetlen kiváltója kell legyen.” (I. m., 326. o.) Továbbá: „Az emberi történelemben nincs arra példa, hogy a női emancipáció ne járt volna a szexuális lehetőségek kiterjedésével.” (344-345. o.) Míg a kulturálisan korlátolt szexualitás rendszerében alapvetően minden férfinak jutott egy feleség, a „szexuális forradalom” nem hozott a férfiak jelentős részének semmilyen szexuális „hasznot” sem, mivel a könnyűvérűbb nők alapvetően inkább a magasabb státuszú férfiak kb. 30 százaléka után mennek, így az alacsonyabb rangú férfiak gyakran egyedül maradnak a „szexuális piacon”, de a pornográfia és „webkamerás lányok” korában a „szexuális lehetőségek” valóban kiterjedtek mindenki számára egy monogám rendszerhez képest, és ezzel a belső energia is elveszti ideális rendszerét.

Unwin korokat és népeket átívelő kutatásának eredménye szerint a szexuális szabadosság és egyéb devianciák – mint a homoszexualitás – normalizálása elkerülhetetlenül az élvhajhászat felé terelte az embert, s így jelentős kreatív vagy terjeszkedő energia került elpazarlásra. Végül az energiaszint olyan mélyre csökkent, hogy vagy egy belső anarchia, vagy egy energikusabb külcsoport általi invázió vetett véget az adott kultúrának. Unwin számításai szerint a szigorú rend elhagyását követően ez három nemzedéken belül megtörténik. Unwin egyetlen ellenpéldát se volt képes találni erre. Minden egyes vizsgált nép ugyanazt a képet festette: mihelyst a szexuális korlátozás felengedett, a kultúra is hanyatlásnak indult. Minél szexuálisan deviánsabbá és szexorientáltabbá vált a társadalom, annál inkább vagy szétesett, vagy egy erősebb szállta meg – a mai Nyugat ebben a vázlatban mindenki előtt tisztán kirajzolódhat...

A folyamat azonban nem visszafordíthatatlan: ahogy lehetséges hanyatlás, úgy lehetséges a felemelkedés is – legalábbis ha van hozzá megfelelő emberanyag, mint ahogy a németeknél volt, s így a hanyatlásnak indult, degenerált weimari Németországból egy birodalmi Németország lett, miután a nemzetiszocialisták visszaállították a hagyományosabb rendet. Unwin: „minden társadalom kulturális állapota annak az energiának a mennyiségétől függ, amennyit ki tud fejteni, és annak az energiának a mennyisége a szexuális korlátozások miatti önmérséklet komolyságától függ.” (I. m., 359. o.)

Ahogy a nemzetiszocialista forradalmárok kiemelkedő energiája képes volt hatalmas változásokat hozni, úgy a történelem folyamán sokszor láthattuk, hogy egy kisebb elitréteg harcolt ki gyökeres változásokat: de ahogy egy kisebb energikus csoport képes a változtatásra, ha kiemelkedik, úgy a jelenlegi hatalmon lévő elit célját inkább az szolgálja, ha degenerálódik a tömeg. Fogyasztónak egy pornófüggő és egy prostituált is megfelelő, de magaskultúra fenntartójának már nem.

Zoom
Pitirim Szorokin a családjával


Az oroszországi finnugor, ortodox keresztény komi etnikumból származó Pitirim Alekszandrovics Szorokin (1889-1968), aki több kontinenst is megjárva végül az amerikai Harvard Egyetem szociológusa és az Amerikai Szociológiai Szövetség 55. elnöke lett, az unwini adatok és következtetések levonása mentén vélekedett maga is.

Szorokin gyerekkorát nehézségei ellenére kellemesen írja le, dicsérve a vallásos, erős erkölcsi normákat megszabó komi közösség életvitelét, amiben nevelkedett. Később, idealista fiatalemberként ellenezte a cári uralmat Oroszországban, s bár a marxizmust, azon belül is főleg a bolseviki vonalat mindig elvetette, szocialistaként támogatta a forradalmi mozgolódást, a későbbi kabinetben némi szerepet is vállalt, de nagyon hamar megundorodott az egésztől, látván, milyen mérhetetlen nyomort és szenvedést okozott az új rezsim az oroszoknak. A korábbi bolsevikellenessége aztán többször is bajba keverte, mígnem halálra ítélték, miközben két bátyja a kommunistákkal való harcban halt meg. Csak annak köszönhette végül a kegyelmet, hogy pár korábbi barátja addigra magas szerepet töltött be, és segítettek neki elkerülni a puskacsövet. Ezután engedték neki az akadémiai munkát, amennyiben felhagy a (kommunistaellenes) politizálással, de pár év után jobbnak látta Amerikába menekülni az egyre hevesebb politikai nyomás miatt – nem volt hajlandó a hatalom szekerét tolni ugyanis, egyben vissza is tért komi-keresztény gyökereihez.

Magát így mutatta be idősebb korában:

Hetvenhárom évem alatt több kulturális légkört is megjártam: a pásztor-vadász komi kultúrát; Oroszország és Európa először agrikulturális, majd városi kultúráját; és, végül, az Egyesült Államok nagyvárosi, technológiai kultúráját. Életemet egy vándorló szegény kézműves apa és paraszt anya gyerekeként kezdtem, így voltam napszámos, vándormunkás, gyári munkás, segéd, tanár, egy énekkar vezénylője, forradalmár, politikai elítélt, újságíró, tanuló, nagyvárosi lap szerkesztője, a Kerenszkij-kabinet tagja, egy száműzött, orosz, cseh és amerikai egyetemek professzora, és nemzetközi hírű szakértő... Az emberi élet örömei és bánatai, sikerei és kudarcai mellett túléltem hat bebörtönzést; és részem volt a halálra ítéltnek feledhetetlen szerepe, hogy hat héten keresztül minden nap azt várjam, mikor végez velem a kommunista kivégzőosztag. Tudom milyen kárhozottnak lenni; számkivetettnek, és elveszíteni testvéreket, barátokat a politikai harcban; de ugyanakkor, mérsékelten, megtapasztaltam a kreatív munka áldását. Ezek az élettapasztalatok többet tanítottak meg nekem, mint számtalan könyv, amit olvastam, vagy előadások, amiket hallottam. (Philip J. Allen: Pitirim A. Sorokin in Review, 1963, 7. o.)

Szorokin szociológusként az Unwin által is feltárt vonalat képviselte, és már idejekorán hevesen bírálta az úgynevezett szexuális forradalmat. Unwin kiadós tanulmánya mellett azonban saját tapasztalatai is voltak, melyekről kiemelkedő, 1956-os Az amerikai szexforradalom című könyvében így írt:

A Forradalom első stádiumában annak vezetői szándékosan próbálták a házasság és a család intézményét elpusztítani. A szabad szerelem magasztalva volt a hivatalos „egy pohár víz” teóriájával: ha az ember szomjas – szólt a párt irányelve – nem számít, milyen poharat használ, hogy szomját oltsa; hasonlóan lényegtelen, hogy miként oltja szomját. A házasság és a közönséges szexuális kapcsolat közötti különbségtétel eltörlődött. A kommunista törvény csak „érintkezésekről” beszélt férfi és nő között, hogy azok kielégítsék vágyaikat, vagy ideiglenesen, vagy meghatározatlan ideig – egy évig, egy hónapig, egy hétig, vagy csak egyetlen éjszakáig. Annyiszor lehetett megházasodni és elválni, amennyiszer az ember csak akart. Férj és feleség elválhatott anélkül, hogy a másikat értesítette volna. Nem is volt szükséges a „házasságot” regisztrálni. A kettős házasság és még a soknejűség is megengedett volt az új irányvonal alatt. Az abortuszt állami intézményekben végezték. A házasság előtti [szexuális] kapcsolatokat dicsérték, a házasságon kívüliek pedig normálisnak voltak tekintve. (Pitirim Szorokin: The American Sex Revolution, 1956, 113-114. o.)

Majd a „madarat tolláról” elve mentén rövid időn belül mindenféle szociális problémákhoz vezetett mindez, az abortuszok számának növekedésétől a családok növekvő számú széteséséig, s emiatt rövid időn belül a hivatalos álláspont szerint a korábban magasztalt irányelv immár „reakciósnak” lett tekintve, s az évszázad közepére a kommunista rendszerben a szexuális normák a demokratikusabb Nyugaténál szigorúbbak voltak.
 
Zoom
Szorokin szobra az oroszországi Sziktivkarban, a Komi Köztársaság fővárosában

Szorokin szerint a társadalmak jobban kibontakoznak és kreatívabbak, amikor a berendezkedés a kizárólagosságot, monogámiát, hűséget, felelősségtudatot, családstabilitást ösztökéli, semmint a szexuális szabadosságot, „felfedezést”, a könnyű válást, a laza családi kötelékeket. Ha a társadalom instabil és elidegenedett lesz a szoros kötelékek nélkül, azok hanyatlásnak indulnak. Amint a csökkenő születésszámok és elöregedő társadalom kapcsán írta: „Bármik is legyenek a[z idős] kornak az erényei, nem pótolhatják a fiatalság életerejét, keménységét, bátorságát, merészségét, rugalmasságát, és kreativitását. Egy nemzet, mely többnyire középkorúakból vagy öregekből áll, saját magát gyengíti fizikailag, mentálisan és szociálisan, majd saját kreatív küldetésének és vezetésének a végéhez ér.” Ehhez még hozzá tehetnénk mai fejjel, hogy ha a társadalom fiatalsága nem csak csekély, de még jelentősen faji idegenekből is áll, az végképp katasztrófába vezet.

Szorokin itt még a sokkal egészségesebb ’50-es évek Amerikájáról beszél, de már akkor felfedezte a rossz irányt, melyben – ahogy azt megintcsak mai fejjel igazolni tudjuk – igaza is volt:

Az előző fejezetekben bemutatásra került a válások, családelhagyások, különköltözések, illetve a házasság előtti és házasságon kívüli kapcsolatok számának gyors növekedése a jogszerű házasság és a jogtalan kapcsolatok közötti határvonal folyamatos halványodásával... Ennek következményeként gazdasági növekedésünk, illetve a tudománnyal és technológiával, oktatással, orvostudománnyal kapcsolatos ismereteink fejlődésének ellenére; a demokratikus rezsimünk és életvitelünk ellenére, a szociális ellátások modern módszereinek ellenére; tehát röviden, a számtalan nagyon hatásos szociális fejlődést segítő technikák és funkciók ellenére, nem tapasztaltunk csökkenést a felnőttek és fiatalkorúak bűnelkövetésében, a pszichés problémákban, sem a bizonytalanságban és frusztrációban. Sokkal inkább növekedett mindez, és már most is komoly problémája lett nemzetünknek. Ez azt jelenti, hogy a szex-házasság-család kapcsolatának mérgező gyümölcsei megfertőzik a szociális, kulturális életünket és saját jólétünket is. Már túlléptek azon a szinten, ahol mindez csak esetlegesen veszélyes, és ronda, halálos valósággá váltak, olyan stabil tényekké, amennyire a tények csak stabilak lehetnek. Tendenciánk a szexanarchia irányába még nem eredményezett katasztrofális következményeket. Mindazonáltal ezen borzasztó kór első tünetei már felbukkantak.

Ez az új szexuális szabadság persze csak egy része a szociális forradalom és politikai zűrzavar, egy nemzetközi konfliktus, a kultúránk visszafordíthatatlan hanyatlása felé történő sodródásnak. Akad még másmilyen tünetek egész konstellációja is: rendezettség, szociális mobilitás, túlfejlődött szociális különbségtételek, gyors kulturális változás, és főleg a nyugati kultúra értékrendszerének a szétesése. Bár a szexuális tényezők és a család ezzel társuló szétesése a legfontosabb részei ezeknek a patologikus jelenségeknek. (I. m., 132-133. o.)

Szorokin szerint az efféle helyzet, legyen az háború, vagy bármilyen társadalmi kór, a „polarizáció törvényét” alakítja ki, melyben az emberek egy része degenerálódik: erkölcstelenebb, önzőbb lesz, de egy másik része ellenreakcióval kiemelkedik: egy magasztosabb elvhez és szellemiséghez emeli fel magát. Szorokin a szexuális forradalmat is egy hasonló hatást kiváltó szociális felforgatásnak tartotta, melyben egyeseket elnyel az élvhajhászat (vagy az ilyen-olyan „alternatív” identitások, orientációk), mások viszont, akiket elborzaszt a társadalmi korrupció és deviancia, egy magasabb szintű lényeggel azonosulnak és utasítják el ezzel a testi élmények hajkurászását. Értelemszerűen az a réteg, amelyik képes az önmegtartóztatásra, képesebb lesz az alantasabb napi ingerek kísértésének is ellenállni – és természetesen nem a szexualitás maga itt az „alantas”, hanem a szexuális és egyéb ingeralapú élvezetek központi helyzetbe kerülése, és az azon ingerek szolgájaként való életvitel.
 
Zoom

A jelenlegi Nyugaton a fehér ember viszont már egy – többé-kevésbé – olyan helyzettel néz szembe, ahol nem csak a hanyatlásra hajlamosabbak húzzák le a nemzet egészét, de a hatalmi elit jelentős mértékben eleve olyanokból áll, akiknek ez az ideális: a kapitalista hatalmi köröknek a temékfogyasztó tömeg kell, a politikai elitnek szintén a könnyen terelhető népesség az ideális, a hatalmi elit szerves részét képező zsidóknak pedig úgyszintén csak az lehet a demográfiai érdeke, hogy a népesség engedelmes és önző, semmint együttműködő és önzetlen legyen. Már Freud és a Frankfurti Iskola ideológusai is felismerték egy évszázada, hogy a szexuális „felszabadulás” csökkenti a társadalom „autoriter” karakterét, azaz a nép kevésbé lesz „rasszista”, „antiszemita”, „kirekesztő” – elvégre egy hedonistának mit számít, ki uralkodik felette, amíg megkapja a fogyasztható terméket? Eleve egy ilyen élvhajhász kreatúrának miért is jelentene bármit a saját kényelmén kívül eső dolog, hát még olyan ókori fogalmak, mint tisztesség, becsület? Így a gerincesebb fehér embernek nem csak a terhet kell vállairól levetnie, de az ellenséges elit berendezkedését is, ami által szándékosan generálja a terhet jelentő emberanyagot, ami így útjában áll egy a hanyatlásból kitörő reneszánsznak.

Szorokin szerint azonban az emberi méltóság isteni eredetű, szellemi részünk, és így ellenezte azt az elméletet, miszerint az ember csupán biológiai ösztöneinek, szexuális vágyainak, gazdasági hatásoknak, materialista létének eredménye lenne. Szerinte ha arra neveljük az embert, hogy lényének központjában a szexuális vágy áll, azzal csak elvesszük tőle saját isteni eredetének megértését. Mindezt Korunk krízise című 1941-es könyvében fejtegette, ahol szerinte az ember efféle isteni lényegtől való megfosztása az egyént lecserélhető haszonállattá teszi, mert szinte akként is él. Az ember, elveszítvén az áldottságot, a méltóságot, minden végső szentség nélkül tengődve él, majd meghal. Az ember „felszabadítása” saját ilyetén jellegétől azzal jár, hogy megválik mindattól, ami fennköltebb értéket adna életének, és pont ezáltal értékes családfő vagy anya lehetne. (Pitirim Szorokin: Crisis of Our Age, 1941, 134-135. o.)

Szorokin szerint ideális esetben „a szexuális impulzusok jelentősen segíthetők, ha a fiatalságot megismertetjük a szüleik és barátaik közötti legteljesebb szeretettel, és egy hasonló kreativitást képviselő, megindító erkölcsi világképpel az irodalomban, amit olvasnak, a nagyszerű zenében, amit hallgatnak, a képekben, színdarabokban, filmekben, televíziós műsorokban, amit néznek, és a egész környezetükben, melyen belül élnek és tevékenykednek.” (Pitirim Szorokin: The American Sex Revolution, 1956, 160. o.)

A bölcs széplélek Szorokin receptje valóban megváltó hatású lenne, de nem Szorokin- és Unwin-kaliberű európai férfiak vannak hatalmi pozícióban, hanem egy ellenséges elit – s a fentiek helyett azok mit tesznek elénk, gyerekeink elé? Például a Cardi B nevű négert, aki tavaly beismerte, hogy férfiakat kábítószerezett be és rabolt ki korábban, de azóta zsidók felfuttatták, és degenerált förmedvényekkel bomlasztja a jobb sorsra érdemes nyugati világot: legutóbbi, a kb. „baromi nedves punci”-ként (Wet-Ass Pussy) fordítható „dala” jelenleg a slágerlisták élén van.

Nem érdemli meg ez a fertő, hogy olyan nagyságokkal egy lapon legyen lehozva, mint Unwin vagy Szorokin, de egyúttal pont ez a fertő, illetve annak népszerűsége az, ami a két férfi munkásságának fontosságát igazán megalapozza: ide jutott a Nyugat. Íme a „dal” szövege:
 
Kurvák a házban

Kurvák vannak ebben a házban
Azt mondom igazoltan szörnyszülött, a hét hét napján
Baromi nedves punci, azt a kihúzós dolgot megnehezíti

Igen, igen, igen, igen
Igen, baszol egy baromi nedves puncit
Hozz egy vödröt és felmosórongyot ennek a baromi nedves puncinak
Adj meg nekem mindent, amid van, ezért a baromi nedves punciért

Akaszd be, nigga, kapd el a töltetet
Extra nagy és extra kemény
Helyezd ezt a puncit az arcodra
Húzd le az orrod, mint egy hitelkártyát
Ugorj fel, lovagolni akarok (...)
Köpj a számba, nézz a szemembe
Ez a punci nedves, merülj el benne
Kötözz ki, mintha meg lennék lepődve (...)
Krémesítsd be, hadd sikítsak
Nem főzök, nem takarítok
De hadd meséljem el, hogy szereztem ezt a gyűrűt

Zabálj meg, nyelj le, csöpögj le az oldalamon
Ugorj hirtelen, mielőtt belém engednéd (...)
Hívj egy autót, miközben azon a faszon lovagolsz (amikor azon a faszon lovagolsz)
Úgyse baszod meg semmiért se (...)
Fizesd a tandíjamat, csak hogy megcsókolhass ezen a baromi nedves puncin

(...) Ha van pénze, akkor odamegyek
Elsőosztályú punci, akárcsak a hitele (...)
Öklendezni akarok, fuldokolni akarok
Azt akarom, hogy megérintsd azt a kis micsodát, ami hintázik a torkomban hátul
A szopós képességem tüzes (...)
Szárazon megy be, nedvesen jön ki
Lovagolok rajta, mintha a rendőrök lennének mögöttem (...)

Bíró úr, egy szörnyszülött ribanc vagyok, bilincs, nyakörv (...)

Zoom
Ez a két élőlény adja elő a fenti szerzeményt


Van tovább a hasonlóan gyomorforgató makogás, de ennyi elég szemléltetőnek. Ez uralja a slágerlistákat jelenleg. Az Egyesült Királyságban első helyen van, de még Lengyelországban is. Ez van a zsidó YouTube címlapján (több mint 90 milliós nézettséggel pár nap alatt), ez a normális, a követendő: ez a hanyatlás maga... „A női megerősödés és szexuális felszabadulás érzése hatja át a szövegeket” – írja a szöveget leközlő oldal, és egy bizonyos értelemben igazuk van: ez a logikus végeredmény. Ahogy egy másik néger írta egy bulvárcikkben: „Talán az egyetlen dolog, ami a patriarchális társadalmunkat a leginkább irritálja a szexualitásukat szégyentelenül visszaszerző nők látványánál, az amikor nem egy, hanem két fekete nő teszi azt.”

S hogy kiknek köszönhetjük a civilizációnkhoz való ilyen hozzájárulást? A dal kislemezének a kiadója a zsidó Herb Abramson által alapított Atlantic Records, mely a Warner Music Group tulajdona, aminek elnöke a zsidó Leonard Blavatnik, alelnöke pedig a szintén zsidó Michael Lynton. A Warner Music Group a Warner Bros. leányvállalata, melynek elnök-vezérigazgatója az ugyancsak zsidó Ann Sarnoff. Hiába szellőztetjük ugyanis folyton a fertő bűzét, ha nem zárjuk el a ránk ömlő szennyvizet – és nem lépünk a nyakukra azoknak, akik azt ránk engedték.

Konklúzió

A szexuális szabadosság miatti hanyatlás ugyanakkor nem csak a homo- és transzszexuális aberrációk, de a heteroszexuális devianciákra is vonatkoztatandó: a fiatal (fehér) lányok és nők köreiben döbbenetesen népszerűek az olyan platformok, melyeken szexuális képeket, videókat árulhatnak nyáladzó „neoférfiaknak”, akik két videojáték és hollywoodi termék között virtuális pénzzel jutalmazzák a webkamerákon magukat kiárusító ócska rongyokat. Ilyen például a közelmúltból az IsMyGirl nevű oldal, melynek zsidó vezérigazgatója, Evan Seinfeld, kihasználva a koronavírus miatti „bezártságot”, egyből 300 százalékos növekedést volt képes elérni olyan baráti reklámcikkek segítségével, mint amit a zsidó Nancy Dubuc által vezetett népszerű Vice is szolgáltatott nekik. Seinfeld szerint „A bevétel messze megemelkedett, és a modellek feliratkozása is zajlik. Olyan 350 új modell iratkozott fel csak tegnap, ami nagyon sok. Egy normális napon ez 100-200, így mindez majdnem egy lassabb nap háromszorosa”. Nem ő volt az egyetlen virtuális strici, aki hasznot húzott mindebből: a világ egyik legnagyobb pornós oldala, a Pornhub igyenes feliratkozást „ajándékozott” lányoknak a vírus miatti bezártság idejére, ami miatt meg is növekedett a forgalmuk. A Pornhub mellesleg nem csak fiatal nők futtatójaként és pornófüggőség előidőzőjeként bomlaszt, de például fél éven át nem volt hajlandó törölni egy 14 éves lány megerőszakolásáról készült videót (aki késsel a nyakának szorítva volt látható), illetve „hitelesített felhasználó”-ként csináltak pénzt egy annak idejént eltűntként nyilvántartott 15 éves lány 58 pornóvideójából is, mivel az oldal bemondásra hitelesít felhasználókat mint felnőtteket. Az oldal egyik fejese a zsidó David Marmorstein Tassillo.

A dominánsan zsidó pornográfia viszont már egy előrehaladott stádium: a probléma kezelése ott kezdődik, hogy a fehér ember nem hagyja lányait, asszonyait ribancként öltözni, viselkedni. Nem hagyja fiait az élvhajhászat szolgájává válni. Ez a fajta „szexuális szabadság” igazából a fertőben való dagonyázás „szabadsága”, mely nem csak az adott egyénre hat ki, de a „sok kicsi teszi ki a nagyot” elve alapján társadalmi hanyatláshoz is vezet, amit Unwin elemzésének bölcselete is bemutat.

Bár a deviánsok felvonulása most elmarad, a rendezők idei jelmondata: „vedd vissza a jövőd!”. Amint azt a fentiekben is láthattuk, minden, amit képviselnek, pontosan annak a hanyatlásnak a tünete, ami sokkal inkább elveszejti, nem csak az ők, de mindannyiunk jövőjét – beleértve a személyünkön felett állót is, mint nemzet, kultúra, hagyaték, az emelkedett szellem. Ahogy a deviancia és – Szorokin kifejezésével – „szexanarchia” minden következő lépcsőfoka kiszámítható volt, úgy a pedofília normalizálása is az volt, s előrelátható ma is, hogy mindez tovább zajlik majd. Legyünk hát tudatában annak, mi jön, hogy zajlik, és miért kell eltaposni.

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
Reklám




Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready