Ezt az orkozást jól illusztrálja az amerikai Michael J. („Sarah Ashton”) Cirillo, aki transzszexuális, elmondása szerint „a zsidó hit támogatója”, és Harkivból tudósít egy ideje. Ő így viszonyul az oroszokhoz: „Pokolra szállnak az orosz orkok? Vagy a hozzánk hasonló emberek arra vannak programozva, hogy elfelejtsük, egy ilyen alja népség valaha is létezett?” Cirillo szerint az Azovék – akiket személyesen ismer és hősként szeret – valójában antifasiszták, és szerinte a szervezet „egy liberális #Ukrajna szövetének része akar lenni”. Természetesen egy ilyen személy véleménye nem mérvadó, de mint látható, az „orosz ork” közhelye már a liberális körökben is népszerű.

A szakadár oroszok alkotmánya büntetné a transzszexuális deviáns puszta létét, itt Cirillo az ukrán katonákkal pózol

A németországi Extrémizmus Elleni Projekt feje, Alexander Ritzman így elemzi az ukránpárti nacionalistákat:


Az efféle narratíva valóban előfordul ukránpárti (avagy: NATO-párti) nacionalisták körében világszerte, és érzelmileg érthető, ha a néha felbukkanó sarló-kalapács nem vált ki rokonszenvet az orosz oldal iránt, másfelől a szovjet múlt (például emlékművek) elleni pár ukrán fellépés kimondottan szimpatikus. A konfliktus felszíni dimenziójának érzelmi szintjén túl azonban egy jelentősen más kép rajzolódik ki, mint alább látni fogjuk.

Például az orosz (sor)katonák közötti pár kaukázusi-ázsiai miatt fajilag kevert, nem fehér hadseregnek nevezni az oroszokat, akik így a fehér, kék szemű ukránokat rohanják le, mint egy mongol horda, nem túl meggyőző. Egyrészt az ukrán oldalon is akadnak nem fehérek és kaukázusiak, mint csecsenek, közel-keletiek, de az oroszokkal ellentétben őket pénzeli, fegyverzi, oktatja, segíti, jelentősen irányítja és nemzetközileg támogatja is az egész fajkevert, multikulturalista hatalom (mint később látjuk majd). Másrészt a két cseh professzor által írt Kormányellenes, nem állami fegyveres szereplők a kelet-ukrajnai konfliktusban című tanulmány (©míd és ©mídová, 2021) a következőt találta:


Muszlimok a harctéren

Szintén nehéz komolyan venni azt a kritikát, miszerint az oroszok támogatása elfogadhatatlan nacionalista részről, mert azok muszlim csecsenekkel támadják a „keresztény ukránokat”. Egyrészt a Ramzan Kadirov-féle oroszbarát csecsenek részvétele mellékes: muszlimságuknak nincs semmilyen szerepe; sőt, a Donyecki Népköztársaság és Oroszország ortodox keresztény irányítása alatt harcolnak, majd, elvégezve stratégiai feladatukat, hazamennek. Róluk a fentebb hivatkozott cseh tanulmány így ír: „a fegyveres összecsapásokban való részvételt gyakran egyfajta »katonai szafari«-ként értelmezik – egy kiképzési kirándulásként a konfliktus övezetébe –, ami inkább egyéni, pszichológiai motiváció. Azonban még az ilyen »háborús turisták« is az orosz nacionalizmus eszméi iránti szimpátiával keretezik a konfliktusban való részvételüket.” Másrészt nem csak ukrán, de az elvileg nacionalista ukrán oldalon is felbukkannak török muszlimok, vagy csecsenek, mint a csecsen-grúz-azeri-cserkesz-ingus keverék muszlim csoport, a Dzsohar Dudajev zászlóalj, vagy a csecsen Sejk Manszur zászlóalj (főleg Kijevnél, Kramatorszkban és az Azov-bázis Mariupolban). 2021-ben a Zelenszkij-kormány szankcionálta ez utóbbi csoportot, amire válaszul a nacionalista Jobb Szektor vezetője, Dimitro Jaros (orosz ügynököket okolva mindezért) így reagált: „Figyelmeztetem a hatóságokat: mi és csecsen testvéreink nem hagyjuk, hogy az ellenség eláruljon bennünket. Ha erőszakot kell alkalmazni a védelmük érdekében, megtesszük.” A Szíriában az Iszlám Állammal együttműködő dzsihadista muszlimok már 2014 óta segítik az ukránokat a „közös ellenség ellen” – idézi őket a Deutsche Welle, mely ellenség nem az izraeliek vagy a zsidók, hanem az oroszok. Mariupolban továbbá egy afgán osztag is segíti (segítette) az Azovot. Ez az al-Azovnak is gúnyolt osztag Afganisztánban Amerikával működött együtt, de a NATO kivonulásával először Amerikába, majd onnan Ukrajnába helyezték át őket, a WarGonzo orosz haditudósító szerint. Itt az Azovsztal acélmű hatalmas területe az egykori Azov-vezető Andrij Biletszkij szerint „az Azov erődítménye”. Az acélmű a milliárdos muszlim tatár Rinat Akmetov tulajdona, aki nem csak erődítménnyel szolgál Azovéknak, de dokumentumok szerint fegyvereket is szerzett már nekik.

 

 

Politikai hovatartozás a háború elején

Egy a Francia Nemzetközi Kapcsolatok Intézete számára készített A szélsőjobboldal az Oroszország és Ukrajna közötti konfliktusban című tanulmány (Likhachev, 2016) arra kíván választ adni, mennyire játszottak szerepet nacionalisták a 2014-es és az utáni eseményekben mindkét oldalon. Szerzője a Moszkvai Zsidó Egyetemen végzett, kijevi Vjacseszlav Likacsev, történész és politológus, akinek szakterülete az „oroszországi és ukrajnai jobboldali radikalizmus, valamint a gyűlölet-bűncselekmények és az idegengyűlölet”. Súlyosan elfogult az oroszokkal szemben, de összefoglal számos érdekes adatot, ha számos más fontosat ki is hagy. Az ukrán szélsőjobb mosdatásával kezdi a nem szélsőjobboldali militánsok kapcsán: „Az ő szemükben az »Azovhoz«, a Jobb Szektorhoz, vagy az Ukrán Önkéntes Testületbe való csatlakozás egyszerűen csak egy módja volt annak, hogy harcoljanak a hazájukért, és azzal a legnagyobb hatást gyakorolhassák. Még arra is van bizonyíték, hogy néhány baloldali aktivista is harcolni ment ezekbe az egységekbe.” Az oroszok esetében már nem tartja fontosnak a finomkodást:


Mint hozzáteszi: „A konfliktus kezdetén a terroristák elűzték a cigányokat a Donyeck tartományban elfoglalt városaikból”. Összegzésként ezt a képet festi: „Elmondható tehát, hogy a DPR és az LPR hivatalos ideológiája, amely az orosz szélsőjobboldali aktivisták hatására alakult ki, nagyrészt jobboldali, konzervatív és idegengyűlölő jellegű.” Véleménye szerint Ukrajnában és a szeparatista térségekben visszaszorultak a szélsőjobboldaliak a fősodratból, de ezzel egyidőben a hivatalos berendezkedés vált nacionalistává: „a DPR és az LPR rezsimek maguk is konzervatív, jobboldali színezetet öltöttek, és az idegengyűlölet különböző fajtái jelentős szerepet játszanak hivatalos ideológiájukban és retorikájukban.”

Mivel azonban Likacsev nem az elfogulatlan következtetések embere, érdemes egy alaposabb elemzést is áttekinteni, amit ezúttal a németországi Balodali Párt (Die Linke) rendelt meg a maidani és azt ellenző mozgalmakban, eseményekben az ottani baloldal által játszott szerepről, amiben egyúttal a nemzeti vonal szerepe is kidomborodik. A Volodimir Iscsenko szociológus általi 130 oldalas, részletes munka (Ishchenko, 2016) már több nézőpontot is figyelembe vesz, illetve empirikus, adatalapú áttekintést is nyújt. Mindez azért is fontos, mert NATO/EU-párti nacionalista körökben gyakori az a vád, hogy a szeparatista oroszok „kommunisták” és „anarchisták”. Iscsenko elemzése ezt távolról sem támasztja alá. Szerinte a maidani felkelést támogató baloldal képes volt a különböző dúsgazdag oligarchák közötti ellentéteket is „forradalmi” és „ellenforradalmi” köntösbe bújtatni. A liberálisoktól az anarchistákig, az ország „modernizálását” várták a folyamattól: „Radikális és antikapitalista identitásuk ellenére hallgatólagosan támogatnák az átlátható állami intézmények, a jogállamiság, a korrupció csökkenése, az etnikai helyett a polgári nemzet, a kisebbségekkel szembeni tolerancia irányába történő változásokat...”.

A szerző szerint a baloldal alapvetően nem támogatta a dominánsan orosz Antimaidant, mert ha meg is jelent ott valami számukra vonzó ok erre, a Maidan táborában ugyanazt visszhangozták, így nem volt okuk az ellenkező oldalt támogatni, továbbá: „[Az Antimaidan] mozgalomban vezető pozíciókat betöltő orosz nacionalista szélsőjobboldal, amely konzervatív programmal állt elő, annak a jele volt, hogy a baloldal nem tudta támogatni az Antimaidan mozgalmat.” Iscsenko szerint az ukrán szélsőjobb nagyobb szerepet játszott a kormány megbuktatásában (és egy zsidó-globalista bábállam létrehozásában – de ezt már én teszem hozzá), mint amit a baloldal szívesen elismer, ugyanakkor a baloldal támogatta őket is, mert felismerték, hogy egy – mint fentebb is említésre került – etnikai nemzetállamból „nyugati” liberális irányba tolódik az ország: polgári társadalom, (nem fehér) kisebbségek elfogadása stb.:


A jelentős méretű orosz kisebbség nem számíthatott a baloldal efféle empátiájára. Mint a szerző megjegyzi, az Antimaidan kapcsán annak lumpen és állítólagos bűnöző elemeit emelték ki, ami szerinte a „szociális rasszizmus” határait súrolta. Hozzáteszi: „Még a társadalmi-gazdasági sérelmeket is, amelyeket a Maidan-ellenes aktivisták a Maidan-tüntetőknél nyíltabban hoztak fel (az európai társulás és az Oroszországgal való szakítás gazdasági problémáit, az ipar, az infrastruktúra, az oktatás és az egészségügy romlását vetítve előre), a Maidan-párti baloldal általában figyelmen kívül hagyta, mint állítólag nem olyan dolgokat, amikkel szolidaritást lehetne vállalni.”

 

Iscsenko bemutatja, hogy az anarchisták gyakorlatilag egyöntetűen oroszellenesek voltak a konfliktusban, olyan szinten, hogy egyesek helyeselték az odesszai tömegmészárlást, és a „terrorizmusellenes hadműveletet” (a szakadárok bombázását) is csak azért kritizálták, mert az nem volt elég hatásos. Az Antimaidan aktivistái többször is összeverekedtek anarchistákkal utcai eseményeken. Az „Orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSB) letartóztatott egy csoportot, akiket a Jobb Szektorban való tagsággal és terrorcselekmények előkészítésével vádoltak” – egyikük egy antifa aktivista volt, mutat rá a szerző.

Az anarchisták mind Európában, mind Amerikában teljes mértékben az „ukrán”, tehát a neoliberális oldalon állnak – nem meglepő ez, hiszen minden forradalmárként való pózolásuk ellenére, a neoliberális vadkapitalista rend zömében képviseli mindazt, amit ők: szexuális aberrációk normalizálása, nemek közti különbségek eltörlése, fajkeveredés és migráció, nemzetellenesség stb. A hivatkozott legnagyobb amerikai antifa honlap, az It’s Going Down így fogalmaz a konfliktusról egyes baloldali kisebb réteg oroszbarátsága kapcsán:


A sztálinizmushoz még visszatérünk, de Iscsenko elemzésénél maradva, az áttekintett beszámolók alapján a megvizsgált 887 Antimaidan eseményből 172 (19%) rendelkezett baloldali jelenléttel, továbbá: „nem a baloldal volt a legaktívabb és legészrevehetőbb politikai csoport az Antimaidan tüntetéseken, mivel a különböző orosz nacionalista csoportok és szervezetek részvétele még mindig sokkal magasabb volt – az Antimaidan tüntetések közel felében (47%) számoltak be róluk.” Összegzésként a szerző rámutat, hogy a Maidan rendezvényeihez képest az orosz oldalon valamelyest több (orosz) baloldali jelenlét volt, azonban „a mozgalom általános fejlődésére gyakorolt hatásuk, különösen a fegyveres felkelés kezdete után, még mindig lényegében jelentéktelen volt.” Így vonja le a következtetést:

 

 

A nemzeti, semmint kommunista-anarchista-liberális dominancia nem meglepő: ez a szeparatizmus (bár oroszok mondhatnák, hogy a tőlük leválni akaró ukránok az igazi szeparatisták) alapvetően nacionalista keretek között mozog. A donbaszi oroszok beolvadás helyett oroszok akartak maradni, ellenállva az ukránosítási folyamatoknak, illetve a szláv-orosz tengelyhez akartak tartozni a nyugati liberalizmusba való integrálódás helyett, majd az oroszellenes felhangokkal átitatott államcsíny, és az azt követő odesszai mészárlás hatására (ami a legális Antimaidan tüntetéssorozatot fojtotta vérbe) fegyveres polgárháborúvá vált mindez.
 

Az orosz szakadárok kapcsán egy Eurázsiai Zsidó Kongresszus (EAJC) által írt cikket közölt le az Ukrajnai Zsidó Szervezetek és Közösségek Szövetsége 2015-ben A „Novorosszija” és a „zsidókérdés” címmel. Ebben áttekintik a donbaszi orosz berendezkedés zsidókhoz való viszonyát, és enyhén szólva nem festenek pozitív képet. „Ha elemezzük az »LDPR« [LPR és DPR] ideológiai tájképét, akkor azt a modern »nyugati«, európai civilizáció alapját képező liberális-demokratikus paradigmával szemben álló mozgalmakra jellemző »jobb-baloldali« szintézisként jellemezhetjük” – kezdi elemzését a szerző, Konstantin Szkorkin, mi pedig tartsuk szem előtt, hogy mint általában, az efféle „európai értékek” és hasonlók természetesen itt is a posztmodern, liberális „globohomo” jellegű „európaiságot” jelentik, amiről az EU vezetői minket folyton kioktatnak, és amiben a néger is „német” vagy „svéd”, a férfi „nő”, a gyerek „nemileg képlékeny” stb. A szerző így folytatja:


A nemzeti bolsevikokra még visszatérünk, de addig még a szerző rámutat az egykori táborparancsnok, Alekszej Mozgovoj esetére, aki ennek a szintézisnek a baloldalán foglalt helyet, antifasisztának tartotta magát, de „Mozgovoj nem sokkal halála előtt »jobbra fordult« az orosz nemzeti monarchizmus felé, ami szemléletesen bizonyítja a »bal« és »jobb« kategóriák feltételrendszerét a szeparatista ideológiában...” A világnézetük jobboldali részét pedig „az orosz nacionalizmus képviseli a maga különböző formáiban, hagyományos antiszemita töltettel – ott vannak a Feketeszázak monarchistái, az ortodox papok, a Szputnyik és Pogrom honlap szellemében a Fiatal Nacionalisták, a nemzetiszocialisták különböző csoportjai...”. Mint Szkorkin rámutat, a híres szeparatista parancsnok, Alekszandr Mozsajev 2014. május 21-én arra kérte Putyint, hogy nyissa meg a kapukat azon szlávok előtt, akik „a Nyugatról jövő zsidó-szabadkőműves veszedelem ellen” akarnak harcolni (a donbaszi oroszokkal). Szkorkin több példát is felhoz, melyeket itt felesleges mind bemutatni, de álljon itt még egy példa:


A szerző idézi azt is, miként vádolják még egymást is zsidósággal a rivális szeparatista vezetők (mint a fentebb említett Plotnyickijt két riválisa is), illusztrálandó, mennyire alapvető a zsidóellenesség köreikben. Mint olvashatjuk, egy a Der Spiegel 2015. február 16-i interjújában megszólaltatott DPR-beli zsidó így nyilatkozott:


Sztepan Banderáról is még esik szó alább, de itt megjegyezhetjük, hogy a „globális zsidó közösség” azóta is teljes mellszélességgel a kijevi rezsim mellett áll – avagy inkább a vezetőfülkében ül. A zsidóellenesség utcai szinten is felbukkant: „A donyecki militánsok 2014 tavaszán egy nagy visszhangot kiváltó provokációt Kolomojszkij csapatához kötöttek, amikor Donyeckben szórólapokat terjesztettek, amelyek arra szólították fel a zsidókat, hogy jelentkezzenek be a DPR parancsnokságán. A stílus a náci háborús idők parancsaira hasonlított.”

„Szolgálj, bolond, kapsz egy kitüntetést!” – aktualizált orosz propaganda Donbaszban

Miközben a Maidan utáni Ukrajnában a zsidók a hatalom körében, illetve az őket támogató nemzetközi színtéren összpontosultak, addig az orosz területeken más volt a helyzetük:


Végezetül Szkorkin Igor Csupakot, az Ukrán Holokauszt Kutatóközpont igazgatóját idézi:


Hasonló képet fest a Radikalizmus és Új Média Kutatócsoport szárnyai alatt Anton Sekotszov is, aki még 2014-ben így foglalta össze az orosz szakadárok politikai képét, rámutatva, hogy köreikben még a „szocialista” is nacionalista:

Az 1999-ben betiltott Orosz Nemzeti Egység (RNU; később Orosz Nemzetiszocialista Párt) is részt vett a 2014 utáni harcokban: alsó sor, balról harmadik Pavel Gubarev, a későbbi DPR kormányzója

Az erőszakkal megbuktatott Viktor Janukovics alá tartozó speciális rendőri osztag, a Berkut támogatói közötti oroszok kapcsán a szerző így ír:


A helyzetet viszonylag tisztán látó, de némiképp pontatlan és képzavaros orosz helyzetről árulkodó az alábbi adalék is:


Iscsenko adatai után nem lehet meglepő, hogy gyakran nacionalistákba és zsidóellenességbe botlunk az orosz szeparatisták köreiben. Sekotszov további eseteket is felsorol, például:



Azért a cigányokról se feledkeztek meg az ottani oroszok, mint megtudjuk egy razzia kapcsán: „Vjacseszlav Ponomarjov »népi polgármester«, a szlovjanszki orosz ultranacionalisták vezetője azt mondta, hogy a támadások hátterében az áll, hogy meg kellett szabadítani a várost a kábítószer-kereskedőktől (»megtisztítjuk a várost a kábítószerektől«), és az ultranacionalisták között széles körben elterjedt az a nézet, hogy a roma közösség tagjai terjesztik a kábítószert.”

 

A már említett cseh tanulmány így fogalmazza meg mindezt:


De elemzők adatai és következtetései helyett érdemesebb magát az alanyt megvizsgálnunk. Ennek a legjobb módja, ha megismerjük például a Donyecki Népköztársaság alkotmányát, amint azt a DPR Legfelsőbb Tanácsa elfogadott 2014. május 14-én. Ennek már a legelső pontja és mondata is ez:


A DPR tehát egy határozottan orosz egység. Hozzáteszik ehhez, hogy mindennek „célja az orosz világ egységes kulturális és civilizációs terének helyreállítása a hagyományos vallási, társadalmi, kulturális és erkölcsi értékek alapján, a Nagy-Oroszország részévé válás perspektívája mint az orosz világ területeinek glóriája.” A DPR egy szociális, de tradicionalista állam:


A család szentségét és a devianciák kirekesztését világosabban lefektetik később:


Szellemi-kulturális elkötelezettségüket is tovább részletezik az Orosz Ortodox Egyház és a Moszkvai Patriarchátus mint „az orosz világ rendszeralkotó pillérei” dominanciájának szentesítésével (9:2; 9:3). A magántulajdon szintén alapvető, védett jog (28. cikk), ahogy az egészségügy is államilag biztosított (34. cikk), az oktatás alapszinten kötelező, és mindez államilag biztosított egészen a középfokú szakképzésig (36. cikk). A tudományos, kutatási, irodalmi stb. szabadság törvényileg védett, de „Mindenki köteles gondoskodni a történelmi és kulturális örökség megőrzéséről, a történelmi és kulturális emlékek megőrzése érdekében” (37. cikk). Hasonlóan: „Mindenki köteles megőrizni a természetet és a környezetet, vigyázni a természeti erőforrásokra.” Illetve: „A közös Haza védelme a Donyecki Népköztársaság állampolgárának kötelessége.” A sorkatonai szolgálat kötelező, de lelkiismereti okok esetében civil szolgálat is lehetséges (51. cikk).

 

Ezek mellett az Alkotmány biztosítja az alapvető jog előtti egyenlőséget nemi, etnikai hovatartozástól függetlenül, ahogy más jogokat is biztosít, de mint látható, alapvetően mindez elhivatottan orosz, keresztény, és elutasít, sőt, büntet minden aberrációt, ösztökélve a sportot, természetvédelmet, honvédelmet, családalapítást stb., miközben a magántulajdon garantált és vállalkozások indítása támogatott. A kisebbségi jogok keretében például az ukrán nyelv is hivatalos elismerésre kerül (10. cikk). Nem egy kommunista rendszer rajzolódik ki itt, hanem sokkal inkább – még ha a nemzetiszocialista túl erős jelző is lenne – egy „sociál-nemzeti” rendszer.

 

A Néptanácsban két párt vesz részt, s mindkettő nacionalistaként van számontartva: a Donyecki Köztársaság és a Szabad Donbasz. (Ellenben a Donyecki Népköztársaság Kommunista Pártja nem kapott helyet, 2014-ben az indulástól is eltiltották őket, adminisztrációs hibákra hivatkozva.) A Luhanszki Népköztársaság Néptanácsában is két párt kapott helyet, a Béke a Luhaszki Régiónak és Luhanszki Gazdasági Unió; itt is mindkettő nacionalistaként van számontartva, és itt sincs kommunista képviselet.

 

Az Alkotmány baloldali ukrán kritikája ebben összpontosul:


Mivel az oroszok támogatói között felbukkan néhány túlbuzgó kommunista is, akik szerint most valahogy a Szovjetunió visszaállítása történik, ide kívánkozik egy a közelmúltban leközölt hír a 444-ről: A donyecki szakadárok oldalán akart harcolni egy magyar férfi a kommunizmus visszaállításáért, de csalódott bennük (még 2014-ben). Mint megjegyzik a szűkszavú cikkben: „az illegális félkatonai fegyveres erők tevékenységében csalódva önként jelentkezett az ukrán hatóságoknál”. (Lehet, hogy lezsidózták őt is?)

Fogalmak és jelentések történelmi fényben

Egy másik érv a NATO-párti nemzetiek körében, hogy Putyin „nácitlanítás”-ról beszél, így nyilván nemzetiszocialisták és nacionalisták nem támogathatják az orosz oldalt, ráadásul ez is azt bizonyítja, hogy az oroszok kommunisták – szerintük. Az orosz „nácizás” kimondottan irritáló, valóban, de két dolgot fontos szem előtt tartani: egyrészt az ukrajnai oroszokat sanyargató ukrán erők között gyakran bukkannak fel olyanok, akik nacionalista jelképek alatt teszik mindezt (például az Azov-bázis Mariupolban, ahol az amerikai videoriporter Patrick Lancaster számos helyszíni beszámolójának tanúsága szerint orosz civilek sokszor beszélnek arról, hogy „a nácik” miként ölik vagy használják élő pajzsként őket stb.), így a nekik szóló hadüzenet érthető orosz részről. Másrészt az oroszok politikai megnyilvánulásait érdemes a saját történelmük és világuk fényében értelmezni. Például egy zsidó elemző így vélekedik erről:


Mint Lipman rámutat, egy orosz felmérés szerint „76% úgy véli, hogy az ukrán náci szervezetek fenyegetést jelentenek Oroszországra és az orosz állampolgárokra nézve” – mert az oroszok más pályán jutottak el a mához, és számukra az ún. „náci” jelentése kb. „militánsan oroszellenes”. A donbaszi térségbe nincs ellenükre saját nemzetiszocialistáikat bevetni, esetleg kitüntetni (egyes szereplők által beismerten is), mert ők tetteikkel orosz érdeket szolgálnak, így ők nem „nácik”. Ezen a látszólagos ellentmondáson nevet is a nyugati propagandagépezet, de a sajátos orosz világ olvasatában nem annyira meglepő ez. (Ugyanakkor, mint látjuk majd, az ukránok, köztük az Azov is, az oroszokat fasisztázza közben...)

Ehhez kapcsolódik, amint a kiváló ír zsidókritikus történész és elemző, Andrew Joyce rámutat két esszéjében, a putyini rezsim gyakran működik együtt zsidó szervezetekkel az ún. „holokauszt” propagandáját támogatva, annyi fontos különbséggel a nyugati filoszemita-zsidó dominancia alatt álló államokkal szemben, hogy Putyin és az orosz elit igyekszik oroszpártivá tenni a holokauszt történetét, azt úgymond zsidótlanítva egy bizonyos szinten:


Ahogy az irritáló „nácizás”, úgy a hasonlóan irritáló holokausztozás is bizonyos mértékben oroszcentrikus, és orosz, semmint zsidó mártíromságról szól náluk. Hasonlóan, ezzel egyhangúan, a „szovjet” sokszor „oroszt” jelent, ezért is látható néha, bizarr módon, az alábbi ortodox Jézus-zászló egy rúdon a sarló-kalapácsossal, jellemző orosz képzavarral.

Ortodox nacionalisták Donbaszban (2022. március)

Mindez nem azt jelenti, hogy egyesek közöttük ne lennének öntudatos kommunisták, mert nyilván vannak ilyenek (ahogy vannak az ukrán katonák között öntudatos liberálisok és multikulturalizmusra vágyó baloldaliak), de mindezt történelmi-geopolitikai értelemben kell kezelni.

Nemzeti bolsevizmus

Egy ilyen történelmi elem, ami itt aktuális, az úgynevezett nemzeti bolsevizmus („nazbol”). Ez nem egy posztszovjet jelenség; a valamelyest furcsa politikai vonal már a 20. század elején kialakult, Németországban és Oroszországban egyaránt jelen volt, mindkét esetben saját nemzetükre szabva. A német Karl Otto Paetel (1906-1975) már az 1920-as évek óta hirdetett egy nemzeti kommunizmust, és ő volt az 1933-as Nemzeti Bolsevista Kiáltvány szerzője is.

Egy hivatkozási pont a Kiáltványban a francia politikus Joseph Fouché Instruction de Lyon című röplapja a francia forradalom idejéből, ami feltehetően az első kommunista anyag, de ellenben a későbbi Karl Marx nemzetellenes vonalával, Fouché még nemzeti keretek között képzelte el mindezt. Valóban, a Kiáltvány erősen kritizálja a zsidó Marxot, zsidó Trockijt és a részben zsidó Lenint, amiért azok világosan nemzetellenesek. Trockij fel is szólalt a nemzeti bolsevizmus ellen: „Trockij »A nemzeti kommunizmus ellen« című röpiratában szintén egyértelműen az »Európai Egyesült Szovjet Államok« képét emeli a magasba. Vagy ahogy Lenin fogalmaz: »A szocialista mozgalom nem győzedelmeskedhet a régi, nemzeti keretek között«...”, illetve szintén Lenintől: „A marxizmus összeegyeztethetetlen a nacionalizmussal, legyen az akár a legszebb, legtisztább, legcivilizáltabb nacionalizmus is. A marxizmus az internacionalizmust helyezi a nacionalizmus minden formája helyébe, a nemzetek összeolvadását egy magasabb rendű egységbe formálja...” (Karl Otto Paetel: Nemzeti Bolsevista Kiáltvány, 1933, 47-48. o.) Erre a nemzeti bolsevik válasz:


A Kiáltvány világossá teszi, hogy a nemzetre faji értelemben tekintenek, és hogy az alapja mindennek: „Ez a [nemzetbe vetett] hit a létünk alapja. Erről nem lehet vita” – válaszolják azon marxistáknak, akik szerint a nemzet szeretete „bálványimádás” (I.m., 44. o.). Így etnonacionalista dimenzión belüli szocializmust képviselnek: „Kommunizmus? – Igen! – De mint német rend, a nemzet keretein belül. Ez szólít minket, nem a világgazdaság.” (I.m., 51. o.) Később, a hitleri korszakban a nemzeti bolsevisták kritikája szerint a Führer nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, és saját irányelveiket az NSDAP által képviselt rendszer megreformált, szerintük hatásosabb változatának tartották. Hosszasabban elveszni a részletekben itt most nem érdemes, elég azt felismerni, hogy a nemzeti bolsevizmus tulajdonképpen egyfajta antiszemita, fajnacionalista szocializmus.

 

Mint a korábban idézett amerikai antifa állásfoglalásban is láthattuk, a szélsőbal gyakran tekint a sztálinizmusra mint „jobboldali”, sőt, nacionalista rendszerre. Ez valamelyest képzavar ismét, mert a hitleri Németország és szövetségesei (mint hazánk) elleni harccal és diadallal elképesztő károkat okozott a hagyományos európai-északi civilizációnak (melynek részei az oroszok is, lásd Marlene Laruelle Oroszország mint antiliberális európai civilizáció című esszéjét), és a fehér fajnak, melynek hatását máig nyögjük. Ugyanakkor, ha a nacionalista álláspont az, hogy a kommunizmus, avagy a bolsevizmus, egy alapvetően zsidó jelenség volt (mert az volt az első évtizedekben), akkor az azt – és annak a Frankfurti Iskola által modernizált, a faji-nemi dimenzióba átemelt vonalát – képviselő deviáns és nemzetellenes elemek értelemszerűen úgy fognak tekinteni Sztálinra, mint aki letérítette a kommunizmust a zsidóbolsevik vágányról, melynek következményeként idővel valamelyest oroszabb és antiszemitább lett a szovjet szocializmus. Magyar hazánkban is látható a különbség egy Kun- és Rákosi-féle zsidóbolsevik és Kádár-féle szocializmus között. Ezen keretek között a nemzeti bolsevikok és az úgymond „szociálnacionalisták” szimpátiával tekintenek rá, vagy a sarló-kalapácsra.

Egy a Harvard Egyetem általi kiadott könyvben David Brandenberger, a Richmond Egyetem professzora ír minderről orosz vonatkozásban. A kiadó így foglalja azt össze: „...a szovjet társadalmi identitást általában az osztálytudatot elősegítő propagandával hozzák összefüggésbe, e tanulmány azt állítja, hogy a sztálini ideológia valójában inkább orosz nacionalista volt, semmint proletár internacionalista. A nemzeti bolsevizmus nemcsak azt segít megmagyarázni, hogy a populizmusnak ez a műfaja miért élte túl Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálát, hanem azt is, hogy miért talál ma is visszhangra az oroszok körében.” A szerző szerint: „...bár Sztálin és környezete 1931 és 1956 között a párt és az állam iránti hűség hazafias érzésénél nem igazán kívánt többet előidézni, a népi mozgósításhoz való hozzáállásuk végül nem kevesebbhez járult hozzá, mint az orosz nemzeti identitás tömeges érzésének kialakulásához a szovjet társadalomban.” (David Brandenberger: National Bolshevism: Stalinist Mass Culture and the Formation of Modern Russian National Identity, 1931-1956, 2002, 9. o.)

Taras Kuzio angol-kanadai politológus, az ukrán-orosz térség szakértője új könyvében így fogalmaz erről:


Kuzio szerint a Sztálin-barát nacionalisták alapvető pontjai „különböző módon Putyin rendszerének fontos elemeivé váltak”. Például:


A szerző szerint egy „»vörös-fehér-barna« koalíció jött létre Putyin Oroszországában”, avagy a szocialista, az orosz emigráns nacionalista és a nemzetiszocialista elemek szintézise. Így illusztrálja ezt:


A szerző túloz, de jó irányban tapogat. Baloldali kritikája mindennek szerteágazó, például a trockista Szövetség a Munkásszabadságért (AWL) angliai szervezet így panaszkodik arról, hogy az ukrajnai orosz és oroszbarát baloldal, a szocialisták tulajdonképpen nacionalisták:


Egy német-kanadai látogató véleménye

A híres nemzetiszocialista, Hitlert bálványozó revizionista Ernst Zündel röviddel a Szovjetunió megszűnése után ellátogatott Oroszországba, és találkozott ottani nemzetiszocialistákkal, hazafiakkal. A jelen témához kapcsolódó észrevétele ez volt:


Zündel reménye az volt, hogy idővel – némi ráhatással – majd letisztul az orosz nemzetiszocializmus, megszabadulva a szovjet elemektől. Ez úgy tűnik még várat magára immár 30 évvel később is, de mindenesetre az fellelhető ma is, amit látogatása kapcsán mondott: hogy ennek ellenére „az orosz patriotizmus és nacionalizmus szellemisége nagyon egészséges és erős”.

Ernst Zündel egy moszkvai utcán árult nemzetiszocialista kiadványokat nézeget

Európai nacionalista szemmel a kommunizmus nem elfogadható még „nemzetiesítve” sem (a nemzetiszocializmus üti azt eleve), Sztálin pedig nem rehabilitálható, de az orosz világban a sarló-kalapács és a Szovjetunió nem feltétlenül jelent internacionalizmust és a nemzetek beolvasztását egy lenini értelemben: sokkal inkább egy birodalmi orosz hazafiasságot. Mert a Zündel által is remélt fordulat nem következett be. Egy fordulat, amit talán az Alexandr Szolzsenyicin-féle antikommunista orosz nacionalizmus képviselhetett volna, vagy képviselhet még mindig.

 

(A második részben megismerjük Szolzsenyicin egykori álláspontját az orosz-ukrán helyzetről, az ukrán szélsőjobb zsidó kapcsolatrendszerét, illetve az oroszországi nacionalisták és zsidó oligarchák helyzetét.)