Tekinve Putyin közelségét a híres szovjetellenes író Alexandr Szolzsenyicinhez, talán nem teljesen reménytelen, hogy az orosz nacionalizmus megszabadul idővel a szovjet nosztalgiától. Szolzsenyicin és Vlagyimir Putyin (egykori) kölcsönös jó viszonya egymással talán jól illusztrálja a jelenkori orosz hozzáállást: egy Szolzsenyicin-féle tradicionalista, orosz nacionalizmus szimpatikus a putyini rezsim számára, míg egy modernebb, a szkinhed szubkultúrával társított, nyugatias („horogkeresztes”) nacionalizmus sokkal kevésbé, főleg mert az ilyesmit oroszellenesnek ítélik az európai nemzetiszocialista rendszerek és mozgalmak szovjetellenessége miatt.
Putyin a kiváló írót „igaz és valódi hazafi”-nak nevezte, amikor egy neki állított szobrot avattak fel (a temetésén is részt vett). Mint hozzátette, az író „nem engedte senkinek, hogy megvetően és rondán beszéljen anyaföldjéről”, és „minden russzofóbiával szembeszállt”. Putyin személyesen is segített a zsidókritikus írónak kialakított múzeum létrejöttében.
Putyin a kiváló írót „igaz és valódi hazafi”-nak nevezte, amikor egy neki állított szobrot avattak fel (a temetésén is részt vett). Mint hozzátette, az író „nem engedte senkinek, hogy megvetően és rondán beszéljen anyaföldjéről”, és „minden russzofóbiával szembeszállt”. Putyin személyesen is segített a zsidókritikus írónak kialakított múzeum létrejöttében.
 Szolzsenyicin Putyinnal 2000-ben |
Az anyai ágon ukrán Szolzsenyicin az 1960-as években, amikor híres Gulag-szigetvilág művét írta, úgy vélte, engedni kell az ukrán szeparatizmust:
Számomra ez egy fájó téma. Oroszország és Ukrajna egyesült véremben, szívember, gondolataimban. A táborokban szerzett tapasztalataim az ukránokkal megtanította, milyen fájón érzik magukat. [...] Ukrajna rendkívül fájdalmas probléma lesz. De fel kell ismernünk, hogy az egész népnek most forronganak az érzelmei. Mivel a két népnek évszázadok óta nem sikerült harmonikusan élnie, rajtunk múlik, hogy értelmesen lépjünk. A döntést rá kell hagynunk az ukránokra magukra – hadd próbálkozzanak a federalisták és a szeparatisták a győzködéssel. Ezt nem engedni vakmerőség és kegyetlenség lenne. És minél szelídebbek, minél toleránsabbak vagyunk, s minél óvatosabban magyarázkodunk most, annál nagyobb lesz a remény az egység helyreállítására a jövőben. Hadd éljék a saját életüket, hadd lássák, hogyan működik az. Hamarosan rájönnek, hogy nem minden problémát old meg az elszakadás. (Alekszandr Szolzsenyicin: The Gulag Archipelago Volume 3: An Experiment in Literary Investigation, 2007, 3. kötet, 5. rész, 2. fejezet, 44-46. o.)
Évtizedekkel későbbi Újraépíteni Oroszországot című esszéjében már némiképp más álláspontot foglal el a fenti romantikushoz képest: „Testvérek! Nincs szükségünk erre a kegyetlen válásra. Maga a gondolat a kommunista évek okozta sötétségből származik. Együtt viseltük el a szovjet időszak szenvedéseit, együtt zuhantunk ebbe a gödörbe, és együtt fogjuk megtalálni a kiutat.” (Alexandr Szolzsenyicin: Rebuilding Russia, 1991, 18. o.) Az ukránok, fehéroroszok és oroszok egyesítését szorgalmazta, de elfogadta, ha egy nép valóban ki akar válni:
De vajon igazolja-e ez azt a törekvést, hogy Ukrajnát egy élő organizmusból kivágják (beleértve azokat a területeket, amelyek soha nem voltak a hagyományos Ukrajna részei: a nomádok „vad sztyeppéje” – a későbbi „Új-Oroszország” –, valamint a Krím, a Donbasz területe, és a majdnem a Kaszpi-tengerig keletre húzódó területek)? Ha komolyan vesszük a „népek önrendelkezését”, akkor ebből az következik, hogy egy nemzetnek magának kell meghatároznia sorsát. Ez olyan kérdés, amelyet nem lehet eldönteni nemzeti népszavazás nélkül. [...]
Ahogyan Mihail Dragomanov fogalmazott, a kultúrák „oszthatatlanok, mégis keverhetetlenek”. Meg kell nyitni egy utat – barátságosan és örömmel – az ukrán és a fehérorosz kultúra szabad megnyilvánulása előtt nemcsak e két területen, hanem a nagyoroszok között is. Nincs erőltetett ruszifikáció (de nincs erőltetett ukránosítás sem, ahogyan az 1920-as évek végén elkezdődött). Kell a párhuzamos kultúrák akadálytalan fejlődése, és az iskolai oktatás bármelyik nyelven, a szülők választása szerint. Természetesen, ha az ukrán nép valóban el akarna szakadni, senki sem merné erőszakkal visszatartani őket. De a terület valóban nagyon heterogén, és egy-egy település sorsát csakis a helyi lakosság határozhatja meg, miközben minden etnikai kisebbségnek, amely egy adott körzetben e folyamat révén jön létre, ugyanilyen türelmességre kell számítania önmagával szemben. (I.m., 17-18. o.)
Ahogyan Mihail Dragomanov fogalmazott, a kultúrák „oszthatatlanok, mégis keverhetetlenek”. Meg kell nyitni egy utat – barátságosan és örömmel – az ukrán és a fehérorosz kultúra szabad megnyilvánulása előtt nemcsak e két területen, hanem a nagyoroszok között is. Nincs erőltetett ruszifikáció (de nincs erőltetett ukránosítás sem, ahogyan az 1920-as évek végén elkezdődött). Kell a párhuzamos kultúrák akadálytalan fejlődése, és az iskolai oktatás bármelyik nyelven, a szülők választása szerint. Természetesen, ha az ukrán nép valóban el akarna szakadni, senki sem merné erőszakkal visszatartani őket. De a terület valóban nagyon heterogén, és egy-egy település sorsát csakis a helyi lakosság határozhatja meg, miközben minden etnikai kisebbségnek, amely egy adott körzetben e folyamat révén jön létre, ugyanilyen türelmességre kell számítania önmagával szemben. (I.m., 17-18. o.)
Ezzel tulajdonképpen a Novorosszija létjogosultságát, ugyanakkor az ukránok önállóságát is támogatja. Szolzsenyicin minden bizonnyal szívfájdalommal nézné, mivé fajult ez a konfliktus, és hogy milyen aljas erők használták ki mindezt nem csak egy nagy szláv egység ellehetetlenítését eredményezve, de még az orosz anyaország összeroppantására is felhasználva annak testvéreit.
Putyin neoliberalizmust és annak szent teheneit (genderelmélet, progresszivizmus stb.) illető bírálata ismert, világossá téve, hogy nem híve a korai bolsevik időszaknak: „Megtörtént mindez országunkban már korábban, amikor az 1917-es forradalom Marx és Engels dogmáit követte. Kijelentették, hogy változtatnak a hagyományos életmódon...”. Szintén ismert, hogy a korai bolsevik berendezkedés zsidóságáról is beszélt már nyilvánosan. Hogy ennyi évvel halála után a szovjetellenes hazafi hatással lesz-e Putyinra, hogy a megmaradt vörös színeket is lecserélje, nem garantált, de talán hagyatéka erre ihlet egy újabb nemzedéket majd. Szerencsére Putyin annyiban ehhez (akaratlanul is) hozzájárul, hogy ezt a hagyatékot államilag megőrzi és méltatja.
Kóser pecsét
Az ukrán oldalon harcoló csoportok esetében az egész konfliktus kapcsán is látható egyetértés látszik a nemzetellenes baloldal és a nemzeti jobboldal között, csak más szemszögből megint: az oroszbarát baloldaliak szerint a „neonácik” rendkívüli befolyással rendelkeznek, sőt, az ukrán kormányt erőszakkal való fenyegetéssel tartják sakkban, míg a nacionalisták szerint szintén erős és befolyásos a „nemzetiszocialisták” helyzete, s így tulajdonképpen az ukrán oldal – felszínes módon – velük kerül azonosításra. A helyzet zavarosságát tetézi, hogy a szélsőjobboldali ukrán csoportok, mint a Jobb Szektor és az immár sztárrá vált Azov, bár hazafiaknak tartják magukat, már a nyolc évvel ezelőtti kezdetek óta igyekeznek kiérdemelni a kóser pecsétet. A Zsidó Távirati Iroda (JTA) nemrégiben így próbálta nekik megadni ezt a pecsétet Ukrajnai zsidók ádáz oroszellenes harcra készülnek a „neonácik” mellett, akikről szerintük Putyin hazudik című cikkében:
[Konstantin] Batozskij elmondta, hogy a 2014-15-ös konfliktus idején a színfalak mögött szorosan együttműködött az Azov Zászlóaljjal politikai tanácsadóként Donyeckben. E munka, valamint a szakadárok legyőzésére irányuló ukrán erőfeszítések nyílt támogatása miatt került szerinte az oroszok célkeresztjébe – és ez az, ami miatt biztos abban is, hogy az orosz vádak az ukrajnai neonácikról nem helytállóak. „Focihuligánok voltak, figyelemfelkeltésre vágytak, szóval igen, megdöbbentem, amikor horogkereszt-tetoválásos fickókat láttam” – mondta az Azov tagjairól, akiket megismert. „De állandóan mondtam nekik, hogy zsidó vagyok, és semmi rosszat nem mondtak ennek kapcsán. Nem volt zsidóellenes ideológiájuk”.
Kitart amellett, hogy az Ukrajnáról mint az antiszemitizmus melegágyáról kialakult kép abszurd. „Nem gyakorlom a hitet, de mégis mindenki tudja, hogy zsidó vagyok – olyan zsidó arcom van! És soha nem tapasztaltam antiszemitizmust az ukránok részéről” – hangsúlyozta. „A katonák, akikkel most együtt dolgozom, tényleg nem törődnek azzal, hogy zsidó vagyok”.
Kitart amellett, hogy az Ukrajnáról mint az antiszemitizmus melegágyáról kialakult kép abszurd. „Nem gyakorlom a hitet, de mégis mindenki tudja, hogy zsidó vagyok – olyan zsidó arcom van! És soha nem tapasztaltam antiszemitizmust az ukránok részéről” – hangsúlyozta. „A katonák, akikkel most együtt dolgozom, tényleg nem törődnek azzal, hogy zsidó vagyok”.
 Konstantin Batozskij (j) az Azov pár tagjával |
Batozskij nemcsak az Azov, de a donyecki regionális államigazgatás vezetőjének tanácsadója is volt 2014-ben, a fegyveres konfliktus elején ebben a rangjában segített az Azovnak tagokat toborozni: „Arról is tájékoztatott [Batozskij], hogy a Mariupol védelmére létrehozott főhadiszállás már egy hete működik, és minden önkéntes kezdeményezést és csoportot összevont. A főhadiszállás megalakítja a »Mariupol« területi védelmi zászlóaljat és önkénteseket toboroz a különleges erők »Azov« zászlóaljához.”
A JTA cikke így folytatódik egy Izraelben élő családdal rendelkező egykori európai integrációs miniszterhelyettes szavaival:
„Tudom, hogy a külföldi zsidók számára nehéz megérteni, de ezek az akciók [„náci jelképek” használata] oroszellenesnek, nem pedig zsidóellenesnek voltak szánva” – mondta [Szergij] Petukov. „És ha az ukrán szuverenitást és kultúrát támogatókról van szó, akkor ez tényleg egy apró elem”.
A jelenleg a nemzeti gárdához tartozó, 900-1500 tagú zászlóalj nyilvánosan azt állítja, hogy elhatárolódik minden náci ideológiától.
A jelenleg a nemzeti gárdához tartozó, 900-1500 tagú zászlóalj nyilvánosan azt állítja, hogy elhatárolódik minden náci ideológiától.
További zsidókat is megszólaltat az izraeli lap, bizonygatva Azovék kóserségét:
Daniel Kovzun, egy kijevi zsidó, aki a háború alatt Donyeckben a félkatonai egységek logisztikáját irányította, hasonló élményről számolt be. „Voltak ortodox zsidók az Azovban” – mondta. „Tudom, mert ott voltam a harcvonalban. Senkit nem érdekelt, hogy ki volt zsidó, minket az érdekelt, hogy az országunkat egyben tartsuk”.
Batozskijhoz hasonlóan Kovzun, aki Izraelben élt és tanult, mielőtt visszatért Kijevbe, csatlakozott az újonnan alakult kijevi civil hadsereghez, a Területi Védelmi Erőkhöz – amely az egész országból, sőt külföldről is vonzott zsidó harcosokat.
Batozskijhoz hasonlóan Kovzun, aki Izraelben élt és tanult, mielőtt visszatért Kijevbe, csatlakozott az újonnan alakult kijevi civil hadsereghez, a Területi Védelmi Erőkhöz – amely az egész országból, sőt külföldről is vonzott zsidó harcosokat.
Hogy az oroszellenes harcot ne akassza meg semmilyen probléma, a Rágalmazásellenes Liga (ADL) zsidó cenzor- és lobbiszervezet – mely minden kavics alatt „neonácikat” lát általában – egyetértően közli le a Zsidó Teológiai Szemináriumról a zsidó történelem professzorának, David Fishmannak az álláspontját, áldásukat adva az Azovra:
Ukrajnában ugyanúgy vannak neonácik, mint az Egyesült Államokban, vagy éppen Oroszországban. De ők egy nagyon marginális csoport, amelynek nincs politikai befolyása, és akik nem támadnak zsidókat vagy zsidó intézményeket Ukrajnában. Putyin propagandája annyira távol áll az igazságtól, hogy nem éli túl az első, akár csak egy kis ismeretséggel való érintkezést sem.
A BBC is igyekszik áldását adni az Azovra, azzal érvelve, hogy az elnök egy zsidó, aki alá a csoport tartozik, hogy szavazatok tekintetében elenyésző a támogatottságuk, és hogy valójában csak egy apró részei a fegyveres erőknek, illetve az Azovon belül is csak egy rész szélsőjobboldali. A BBC Monitoringtól Vitalij Sevcsenko így összegzi mindezt: „Az Azov Zászlóalj közösségi médiabeli tevékenységét és honlapját vizsgáltam, és minden, amiről beszélnek, az orosz erők elleni harc, nagyon kevés szélsőséges, migránsellenes vagy idegengyűlölő retorika lelhető fel”. Ugyanitt Andrij Biletszkij Azov-alapító és politikai szárnyuk feje is megszólal egy 2014-es felvételen, aki elismeri a nacionalizmust, de a logojukban egyértelműen szereplő (a Wehrmacht és SS köreiben egykoron népszerű) Wolfsangel jelet letagadja, azt úgy magyarázza, mint az „N” és „I” betűk összevonását, aminek jelentése szerinte „Nemzeti Eszme” (National Idea). A szintén szereplő, és egykoron Heinrich Himmler által kidolgozott Schwarze Sonne jeléről nem esik szó, az amúgy felszínes riport pedig nem feszegeti. Idéznek egy Azov-szóvivőt is: „Tudom, hogy Alex egy náci, de az az ő személyes világnézete. Semmi köze annak az Azov hivatalos világnézetéhez”.
Amerika állami segélyszervezetének, az USAID-nek egykori projektfelelőse, Josh Cohen a Foreign Policy számára még 2014-ben írt Miért váltak a zsidók és az ukránok valószínűtlen szövetségesekké? című cikkében a Jobb Szektorral ismerkedhetünk meg, bemutatva, hogy „ezekben a napokban a két oldal egyesíti erőit Vlagyimir Putyin ellen”. Bevezetőként megtudjuk, hogy 21 zsidó vezető írt levelet Putyinnak (még akkor), kikérve maguknak az ukránok antiszemitizmussal való vádolását, mert szerintük „a valódi fenyegetés Ukrajna zsidói számára Oroszország felől jön”. Mint a vezetők kijelentik „még a legkisebbek közülük [a nacionalista csoportok közül] sem mutatnak antiszemitizmust vagy az idegenellenesség más formáit”. Ez persze nem igaz, de sokatmondó, hogy 21 zsidó vezető védelmezi ezeket a csoportokat. Talán azért, mert mint írják „jól tudjuk, hogy a nagyon kevés nacionalistánkat megfelelően kontrollálja a polgári társadalom és az új ukrán kormány – ami nem mondható el az orosz neonácikról, akiket az ön titkosszolgálata biztat.” Láthatóan nem az ukránszeretet vezérli őket, hanem az oroszoktól való nagyobb félelem. A New York Times Az ukrajnai zsidók számára Putyin a nagyobb aggodalom, nem a pogromok című cikke is ezt állítja. A megszólaltatott Shmuel Kaminezki rabbi szerint „különbség van aközött, amit ezek az emberek [ukrán nacionalisták] a saját közönségüknek mondanak, és aközött, amit akkor tesznek, amikor legitim politikai vezetőkké válnak”.
A napjainkban az ADL által (fentebb) hivatkozott David Fishman már nyolc éve is védte az ukránokat, akit szintén az oroszoktól való tartás vezérel, amint kitűnik a Foreign Policy-nek adott megjegyzéséből:
Ha megnézzük, mi történik a helyszínen Kelet-Ukrajnában, akkor a 100 évvel ezelőtti orosz birodalmi ideológia nyelvének újjáéledését látjuk, amely egyszerre nagyon nacionalista és nagyon antiszemita, valamint ukránellenes. [...] Miután nem sikerült meggyőzni a világ közvéleményét arról, hogy az új ukrán rezsim antiszemita, a közelmúltban az orosz állami televízió hírműsoraiban azt állították, hogy az ukrán politikai élet vezető személyiségei, mint Timosenko és Jacenyuk, valójában zsidók. A kelet-ukrajnai oroszbarát szeparatisták és az orosz szélsőjobboldal Oroszországon belül gyakran mondja ezt, de az orosz kormány az, ami ilyen antiszemita szélsőségeseket küldött Ukrajnába.
Yaakov Dov Bleich, egy amerikai születésű rabbi, akit 1990 óta Ukrajna főrabbijaként ismernek el, hasonlóan vélekedik: „Az ukrán zsidó közösség határozottan jobban fél Putyintól és ezektől az oroszbarát huligánoktól, mint az ukrán antiszemitizmustól” – mondta. A hivatkozott orosz televízió jól látja a helyzetet, amint szintén megtudjuk:Majdnem úgy hangzik, mint egy tévéfilm, hogy öt ukrán zsidó, akik Izraelbe emigráltak és az Izraeli Védelmi Erőknél szolgáltak, visszatértek Ukrajnába, hogy egy 40 fős ukrán harcosokból álló csoportot vezessenek, akik a Maidant védték. Zsidók számos pozíciót töltenek be az átmeneti ukrán kormányban is. Volodimir Groysman miniszterelnök-helyettes, míg egy másik zsidó-ukránt, Igor Kolomojszkijt a dnyipropetrovszki régió kormányzójává nevezték ki.
A lényeg azonban, hogy az akkor még erősebb Jobb Szektor (akiknek helyét mára átvette az Azov) kóser:
A Jobb Szektor vezetése nyilvánosan is mindent megtett, hogy megnyugtassa az ukrán zsidókat, hogy a zsidó közösségnek biztonságos jövője van a Maidan utáni Ukrajnában.
Februárban [Dimitro] Jaros találkozott Reuven Din El, Izrael ukrajnai nagykövetével, és elmondta neki, hogy a Jobb Szektor elutasítja az antiszemitizmust és az idegengyűlöletet, amit nem fog eltűrni. A találkozót követően az izraeli nagykövetség közleményt tett közzé a honlapján, melyben megjegyezte, hogy Jaros „hangsúlyozta, hogy a Jobb Szektor minden [rasszista] jelenséggel, különösen az antiszemitizmussal szemben minden törvényes eszközzel fellép”. Majd április 8-án, miután ismeretlenek neonáci graffitivel megrongálták a holokauszt áldozatainak emlékművét Odesszában, a Jobb Szektor vezetői elítélték a vandalizmust, és kijelentették, hogy a Jobb Szektor számára most már becsületbeli ügy, hogy megtalálják és megbüntessék azokat, akik megrongálták a zsidó temetőt. Valerij Zavgorodnij, a Jobb Szektor tisztségviselője felajánlotta segítségét is Avraham Wolff odesszai rabbinak a városban lévő zsidó tulajdon védelmében, és másnap – ami Putyinnak bizonyára gyomorégést okozott – a világ látta azokat a fotókat, amelyeken Wolff és Zavgorodnij közösen festik át a graffitiket, és egy sajtótájékoztatón kezet fognak.
Februárban [Dimitro] Jaros találkozott Reuven Din El, Izrael ukrajnai nagykövetével, és elmondta neki, hogy a Jobb Szektor elutasítja az antiszemitizmust és az idegengyűlöletet, amit nem fog eltűrni. A találkozót követően az izraeli nagykövetség közleményt tett közzé a honlapján, melyben megjegyezte, hogy Jaros „hangsúlyozta, hogy a Jobb Szektor minden [rasszista] jelenséggel, különösen az antiszemitizmussal szemben minden törvényes eszközzel fellép”. Majd április 8-án, miután ismeretlenek neonáci graffitivel megrongálták a holokauszt áldozatainak emlékművét Odesszában, a Jobb Szektor vezetői elítélték a vandalizmust, és kijelentették, hogy a Jobb Szektor számára most már becsületbeli ügy, hogy megtalálják és megbüntessék azokat, akik megrongálták a zsidó temetőt. Valerij Zavgorodnij, a Jobb Szektor tisztségviselője felajánlotta segítségét is Avraham Wolff odesszai rabbinak a városban lévő zsidó tulajdon védelmében, és másnap – ami Putyinnak bizonyára gyomorégést okozott – a világ látta azokat a fotókat, amelyeken Wolff és Zavgorodnij közösen festik át a graffitiket, és egy sajtótájékoztatón kezet fognak.
Egy forródrótot is létrehoztak közösen „a provokációk megelőzése és a felmerülő kérdések koordinálása” érdekében. Egy helyszíni tudósító még 2016-ban így fogalmazott: „Nagyon kevesen voltak klasszikusan fasiszták a Jobb Szektorban, akikkel találkoztam, szemben azzal, amit általában feltételeznek róluk. Gyakran lenézően beszéltek a nácizmusról, és nyitottak voltak arra, hogy nem fehérek és külföldiek is csatlakozzanak a szervezethez.” Hasonló módon máig láthatjuk, hogy mind az ukrán párti nacionalisták és orosz párti baloldaliak szerint szélsőjobboldali Azov hasonló módon kommunikál (és, ha hihetünk a fenti zsidó társaiknak, viselkedik is). A mariupoli Azov közel félmillió követővel rendelkező, hivatalos Telegram-csatornáján például ezt olvashattuk március 24-én:
Az igazi fasiszták nem az AZOV ezred harcosai voltak, hanem az orosz vezetés és az orosz hadsereg, akiknek volt képe az ukrajnai háborút „különleges nácitlanító műveletnek” nevezni. Az igazságot Winston Churchill mondta meg: a jövő fasisztái antifasisztáknak fogják magukat nevezni. Pontosan így történt.
Ezek a barbárok hétköznapi embereket fognak el, és kényszerrel Oroszországba viszik őket, ahol elkobozzák az irataikat, és munkára küldik őket az agresszor ország északi és keleti régióiba. Nem hasonlít ez a hitleri Németország koncentrációs táboraira vagy a sztálini rezsim gulágjaira?
Ezek a barbárok hétköznapi embereket fognak el, és kényszerrel Oroszországba viszik őket, ahol elkobozzák az irataikat, és munkára küldik őket az agresszor ország északi és keleti régióiba. Nem hasonlít ez a hitleri Németország koncentrációs táboraira vagy a sztálini rezsim gulágjaira?
Március 29-i bejegyzésük már nem csak Churchillre hivatkozik pozitívan, de Anne Frank mártíromsága is felelevenedik, és ismét aláhúzásra kerül, hogy az oroszok a valódi fasiszták:
A „Z” betű a 21. századi neofasizmus jelképe lett.
A német hatóságok az orosz csapatok jelképét a horogkereszttel tették egyenlővé.
Például azokat a polgárokat, akik Putyin agresszióját támogatva a „Z” jelet mutogatják, büntetőeljárás alá vonják.
A szimbólumot a totalitárius náci vagy kommunista jelképekkel egyenlővé tevő törvényeket terveznek bevezetni Litvániában, a Cseh Köztársaságban és Észtországban.
Gratulálok, oroszok, hivatalosan is fasiszták vagytok, és a világ gyűlöl titeket!
/képünkön – művészi alkotás Milánóban. Ez egy zsidó lány, Auschwitz és Bergen-Belsen foglya, Anne Frank, aki elégeti az ork szimbólumot/
A német hatóságok az orosz csapatok jelképét a horogkereszttel tették egyenlővé.
Például azokat a polgárokat, akik Putyin agresszióját támogatva a „Z” jelet mutogatják, büntetőeljárás alá vonják.
A szimbólumot a totalitárius náci vagy kommunista jelképekkel egyenlővé tevő törvényeket terveznek bevezetni Litvániában, a Cseh Köztársaságban és Észtországban.
Gratulálok, oroszok, hivatalosan is fasiszták vagytok, és a világ gyűlöl titeket!
/képünkön – művészi alkotás Milánóban. Ez egy zsidó lány, Auschwitz és Bergen-Belsen foglya, Anne Frank, aki elégeti az ork szimbólumot/
 Anne Frank mint Azov-szent |
 |
 |
 Egyes orosz harcosok számára látszólag nem sértő a Z és a „fasizmus” közötti párhuzam |
Az angliai The Times március 30-án közölt le egy cikket, szintén a fentieket visszhangozva:
Putyin keserű retorikája a nácitlanításról – melynek legfőbb bizonyítéka az Azov fehér szupremácista eredete – visszafogott, de ismerős haragot kelt a zászlóalj parancsnokaiban. „Talán tényleg hisz benne” – töpreng Vradnik. „Egy furcsa, torz világban él. Hazafiak vagyunk, de nem vagyunk nácik”.
„Ukrajna demokratikus ország, és itt minden nemzetiségű és vallású ember egymás mellett él” – mondta Artem Hubenko [...] „Harcosaink között vannak zsidók, azerbajdzsániak, örmények, grúzok és oroszok. Mindannyian Ukrajnáért harcolunk”.
Ez a kérés sehol sem olyan sürgető, mint Mariupolban. Egy pincéből egy parancsnok videót rögzített, amelyben arra kéri a világot, hogy mentse meg a várost. „Arra kérem önöket, hogy ne keverjék össze a hazafiságot a nácizmussal” – mondta. Szerinte ők azok, akik „a 21. század igazi nácijaival” állnak szemben.
„Ukrajna demokratikus ország, és itt minden nemzetiségű és vallású ember egymás mellett él” – mondta Artem Hubenko [...] „Harcosaink között vannak zsidók, azerbajdzsániak, örmények, grúzok és oroszok. Mindannyian Ukrajnáért harcolunk”.
Ez a kérés sehol sem olyan sürgető, mint Mariupolban. Egy pincéből egy parancsnok videót rögzített, amelyben arra kéri a világot, hogy mentse meg a várost. „Arra kérem önöket, hogy ne keverjék össze a hazafiságot a nácizmussal” – mondta. Szerinte ők azok, akik „a 21. század igazi nácijaival” állnak szemben.
Egy korábban már idézett karakter is megszólal a cikkben: „Anton Sekotszov, az európai jobboldal szakértője azt állítja, hogy az Azov annyira eltávolodott az eredetétől, hogy szélsőjobboldali gyökerei értelmetlenné váltak.” Máshol a szélsőliberális Nika Melkozerova ukrán újságíró, aki éveken át utálta az Azovot, most saját érzésein csodálkozva dicsőíti őket, mert „biztosan tudom, hogy sok zsidó és orosz van köztük”, illetve: „Az a tény, hogy van egy szélsőjobbunk, amely Ukrajnáért harcol egy oldalon a zsidókkal, grúzokkal, LMBTQ-katonákkal az »orosz ubermenshen [sic!] szürke massza« ellen, azt jelenti, hogy mindenesetre valami nemes dolgot végzünk”.
A fentiekben látott megnyilvánulások nyilván többnyire csak stratégiai félrebeszélések negatív megítélésüket elkerülendő, de felvetül a kérdés: ha úgy érzik, hogy vezetőik nézeteitől el kell határolódniuk, jelképeiket és nézeteiket le kell tagadniuk, mert a zsidó-liberális Nyugat mindazt nem nézi jó szemmel, illetve a filoszemitizmus, a rasszizmus nem tűrése, vagy az ellenség „nácizása” fontos, mert azoknak ez imponál, akkor miért várnak egy esetleges ukrán győzelem esetében bármiféle mozgásteret ugyanazoktól? Elvégezve oroszellenes feladatukat, feltehetően mennének a süllyesztőbe.
Zsidó pénzek és támogatás
Egyes nacionalisták tagadják, vagy nem hiszik el, hogy a milliárdos zsidó mágnás Igor Kolomojszkij finanszírozná az Azovot. Amellett, hogy oroszellenes aktivizmusa ismert, amint a Newsweek írja:
Az Aidar Zászlóaljat nyilvánosan Igor Kolomojszkij ukrán oligarcha támogatja, aki állítólag az Azov, a Donbasz, a Dnyepro 1 és a Dnyepro 2 önkéntes zászlóaljakat is finanszírozza, amelyek Kijev parancsára működnek. Kolomojszkij tavaly tavasszal 10 000 dolláros vérdíjat ajánlott fel saját pénzéből minden egyes elfogott orosz „szabotőrért”.
Júliusban Oroszországban elfogatóparancsot adtak ki Kolomojszkij ellen „civilek megölésének megszervezése” miatt, mivel önkéntes harcosokat támogatott.
Júliusban Oroszországban elfogatóparancsot adtak ki Kolomojszkij ellen „civilek megölésének megszervezése” miatt, mivel önkéntes harcosokat támogatott.
Az Azov pénzelését bizonyító dokumentum nem ismert, de tényként közli azt többek között a zsidó Vox is: „Kolomojszkij finanszíroz és irányít egy nagy létszámú magánmilíciát, amely segíti a kijevi kormányt a kelet-ukrajnai oroszbarát szeparatisták elleni harcban. Az olyan milíciák, mint az övéi – és több tucat van belőlük – mély aggodalomra adnak okot az elemzők szerint, akik úgy vélik, hogy ezek veszélyeztethetik Ukrajna hosszútávú stabilitását.” A zsidó Tablet magazin szerint „bőkezűen finanszírozta a Jobb Szektort” és másokat, így ezzel „egy izraeli állampolgár talán az ukrajnai szélsőjobb elsőszámú támogatója”. (Egy másik cikkükből azt is megtudjuk, hogy Boriszlav Bereza, a Jobb Szektor egykori parlamenti képviselője és egyben szóvivője, egy büszke, deviánspárti zsidó.) Visszatérve Kolomojszkijhoz, a Wall Street Journal további részleteket ismertet róla:
Egy ritka interjúban Kolomojszkij úr nem volt hajlandó megmondani, hogy személyesen mennyit költ arra, hogy felépítse azt, amit segítői „Kolomojszkij-hadseregnek” neveznek, de szakértők becslése szerint ez havonta körülbelül 10 millió dollárt jelent csak a milícia és a rendőrség egységeinek fizetésére, akik közül néhányan technikailag az ukrán hadseregnek és belügyminisztériumnak tartoznak. Segítői szerint tartományának jelenleg közel 2000 harcképes katonája van a terepen. Összehasonlításképpen, az ukrán hadseregnek mindössze 6000 katonája volt az egész országban, amikor Oroszország az év elején bevette a Krím-félszigetet. Az ukrán kormány tisztviselői a maguk részéről azt mondják, hogy örülnek a segítségének. [...]
A hozzá hasonló oligarchák ukrajnai felemelkedését úgy jellemezte, mint az egyes országok demokráciába való átmenetének természetes szakaszát, hasonlóan az Egyesült Államok rablóbáróihoz az 1900-as évek elején. Ma egy maroknyi mágnás ellenőrzi Ukrajna nehéziparának és médiájának nagy részét.
A hozzá hasonló oligarchák ukrajnai felemelkedését úgy jellemezte, mint az egyes országok demokráciába való átmenetének természetes szakaszát, hasonlóan az Egyesült Államok rablóbáróihoz az 1900-as évek elején. Ma egy maroknyi mágnás ellenőrzi Ukrajna nehéziparának és médiájának nagy részét.
Szintén árulkodó az alábbi rész:
Viktor Marcsenko a Szovjet Tisztviselők Szövetsége helyi szervezetének gyűléseit vezette, a szovjet határokhoz való visszatérést szorgalmazva, mígnem az egyik rendezvényen néhány ismeretlen férfi fejbe nem ütötte – mondta. A zsidó származású Kolomojszkij urat hibáztatta, és azt mondta, hogy egy napon „következményei lesznek” mindennek a zsidó közösség számára. A mágnás az interjúban nem beszélt az incidensről.
Oleg Csarev, egy helyi oroszbarát parlamenti képviselő szintén vezetett néhány gyűlést, de elhagyta Ukrajnát, miután Kijevben egy csoport megverte. Miután Moszkvába távozott, telefonhívást kapott Kolomojszkij úrtól, amelynek felvétele felkerült az internetre.
A szidalmakkal átszőtt beszélgetésben Kolomojszkij úr elmondta neki, hogy a Dnyipro zászlóalj egyik zsidó katonáját megölték a harcokban, és hogy a zsidó közösség tagjai egymillió dolláros vérdíjat tűztek ki Csarev fejére. „Mindenhol keresni fogják” – mondta Kolomojszkij úr. „Ne menjen sehova.” Kolomojszkij megerősítette, hogy a felvétel valódi.
Oleg Csarev, egy helyi oroszbarát parlamenti képviselő szintén vezetett néhány gyűlést, de elhagyta Ukrajnát, miután Kijevben egy csoport megverte. Miután Moszkvába távozott, telefonhívást kapott Kolomojszkij úrtól, amelynek felvétele felkerült az internetre.
A szidalmakkal átszőtt beszélgetésben Kolomojszkij úr elmondta neki, hogy a Dnyipro zászlóalj egyik zsidó katonáját megölték a harcokban, és hogy a zsidó közösség tagjai egymillió dolláros vérdíjat tűztek ki Csarev fejére. „Mindenhol keresni fogják” – mondta Kolomojszkij úr. „Ne menjen sehova.” Kolomojszkij megerősítette, hogy a felvétel valódi.
Olga Bajsa ukrán szakértő az ország neoliberalizmusáról és Zelenszkij ebben játszott szerepéről írt új könyvében, és egy ennek kapcsán adott interjúban így vélekedett: „[Az] alapvető érv az, hogy Zelenszkij és pártja, ami később parlamenti gépezetté alakult át, hogy neoliberális reformokat hajtson végre és hagyjon jóvá (egy »turbórendszerben«, ahogy ők nevezték) meglepő győzelmét nem lehet mással magyarázni, mint a televíziós sorozat sikerével, ami – sok megfigyelő szerint – Zelenszkij informális választási programjaként szolgált. Hivatalos programjával ellentétben, amely mindössze 1601 szót tartalmazott, és kevés politikai konkrétumot, a műsor 51 félórás epizódja részletes víziót vázolt fel az ukránoknak arról, hogy mit kellene tenni ahhoz, hogy Ukrajna fejlődhessen.” Ez azért fontos, mert a zsidó színész Kolomojszkij televíziójában lett felfuttatva. Gennadij Korban Dnyipropetrovszk zsidó kormányzóhelyettese (a kormányzó maga Kolomojszkij) a fenti Wall Street Journal-cikkben maga is elismeri, hogy egy televíziócsatorna „nagyobb befolyással bír, mint egy parlamenti párt”. Szintén sokatmondó Bajsa megjegyzése: „»A nép szolgája« című sorozat, amelyet nem hivatalos választási programként használtak, az ukrán nacionalistákat negatívan ábrázolja: azok nem másként, mint ostoba oligarchák marionettjeiként jelennek meg.”
 Gúnyolódó plakát Kolomojszkij és Zelenszkij kapcsolatáról |
A Vox mellett az al-Dzsazíra, az izraeli Mááriv napilap, és rajtuk keresztül a New York-i zsidó lap, az Algemeiner tényként számol be az Azov zsidó pénzeléséről. Ez utóbbiban nem más, mint a németországi Extrémizmus Elleni Projekt feje, a korábban már megismert Alexander Ritzman szerint: „Bár az Azov Zászlóalj társalapítója Biletszkij volt, aki korábban a Hazafias Ukrajna radikális jobboldali csoportot vezette, a csoportot az állam fegyverezte fel, és részben a kelet-ukrajnai helyi oligarchák finanszírozták. Ez a finanszírozás magába foglalta Igor Kolomojszkij zsidó mágnás pénzét is, mondta Ritzmann.” Ritzman ukrán- és Azov-barát, aki már többször is igyekezett tisztáramosni, kóserré tenni a mozgalmat. Mindebből Azovék is kiveszik részüket, amint a CNN cikkében is olvashatjuk:
2010-ben Andrij Biletszkij, aki jelenleg az Azov mozgalom politikai szárnyának, a Nemzeti Testületnek a vezetője, állítólag azt mondta, hogy célja, hogy „a világ fehér fajait egy végső keresztes hadjáratba vezesse”.
A CNN-nek adott nyilatkozatában az Azov ezred azt mondta, hogy „nagyra értékeli és tiszteli Andrij Biletszkijt mint az ezred alapítóját és első parancsnokát, de semmi közünk az ő politikai tevékenységéhez és a Nemzeti Hadtest párthoz” – hozzátéve, hogy a volt parancsnok soha nem tett ilyen megjegyzéseket.
A közlemény szerint az Azov „motivációja mindig is feldühítette Oroszországot. Ezért az AZOV ezred elleni dezinformációs támadások 2014 óta nem szűntek meg”. Hozzátették, hogy a mozgalom „ismételten tagadja a fasizmus, nácizmus és rasszizmus vádját”, és vannak köztük ukránok mindenféle háttérrel, mint „görögök, zsidók, krími tatárok, oroszok”, akik „továbbra is az AZOV-ban szolgálnak”. […]
Megjegyezte, hogy az Azov ezred „Ukrajna Nemzeti Gárdájának egyik különleges egysége, és kizárólag a legfőbb főparancsnoknak – Ukrajna elnökének van alárendelve, aki egyébként zsidó”.
„Abszurd lenne azt gondolni, hogy a fehér rasszizmus vagy a nácizmus eszméje egyesít bennünket” – tette hozzá az Azov közleménye.
A CNN-nek adott nyilatkozatában az Azov ezred azt mondta, hogy „nagyra értékeli és tiszteli Andrij Biletszkijt mint az ezred alapítóját és első parancsnokát, de semmi közünk az ő politikai tevékenységéhez és a Nemzeti Hadtest párthoz” – hozzátéve, hogy a volt parancsnok soha nem tett ilyen megjegyzéseket.
A közlemény szerint az Azov „motivációja mindig is feldühítette Oroszországot. Ezért az AZOV ezred elleni dezinformációs támadások 2014 óta nem szűntek meg”. Hozzátették, hogy a mozgalom „ismételten tagadja a fasizmus, nácizmus és rasszizmus vádját”, és vannak köztük ukránok mindenféle háttérrel, mint „görögök, zsidók, krími tatárok, oroszok”, akik „továbbra is az AZOV-ban szolgálnak”. […]
Megjegyezte, hogy az Azov ezred „Ukrajna Nemzeti Gárdájának egyik különleges egysége, és kizárólag a legfőbb főparancsnoknak – Ukrajna elnökének van alárendelve, aki egyébként zsidó”.
„Abszurd lenne azt gondolni, hogy a fehér rasszizmus vagy a nácizmus eszméje egyesít bennünket” – tette hozzá az Azov közleménye.
Az amúgy baloldali Bajsa könyvénél maradva, fontos adalék még ez is a részben nacionalisták által kiharcolt új berendezkedésről:
Ukrajna Maidan előtti történetében azonban soha nem fordult elő, hogy az ország külföldi állampolgárokat nevezett volna ki vezető miniszteri posztokra – ez csak a Maidan után vált lehetővé. [...] Mondanom sem kell, hogy mindezek a kinevezések nem az ukránok akaratából, hanem a globális neoliberális intézmények ajánlásai alapján történtek, ami nem meglepő, hiszen magát a Maidant Ukrajna lakosságának fele sem támogatta. [...] A befektetésre alkalmas eszközöket keresve az IMF, a Világbank, az EBRD és különböző lobbicsoportok támogatását vették igénybe, hogy érdekeiket előmozdítsák, és minden szükséges előkészületet megtegyenek. Mindennek természetesen semmi köze az ukránok érdekeihez.
A szerző rámutat: „Az emberek rájöttek, hogy ismét átverték őket – a reformokat nem az ukránok, hanem a globális tőke érdekében hajtották végre.”
Zsidó tanácsadó, zsidó toborzó, zsidó harci logisztika, zsidó tagok, zsidó pénzek, zsidó (globalista-amerikai) segítség és médiahátszél, Izraeli fegyverek és állítólag kiképzés is, az izraeli Háárec szerint: „A kelet-ukrajnai Dnyepropetrovszk városában katonai kiképzőiskola működik. Honlapján az áll, hogy az ottani kiképzést az IDF [Izraeli Védelmi Erők] volt tisztjei végzik, és hogy az oktatókat izraeliek képezték ki. A honlapon van egy fotó a Tavor puskával végzett lőgyakorlatokról. Megjegyzi, hogy az iskola a Nemzeti Gárda egységeit képzi, amelynek tagjai között vannak azovista milicisták is.”
Mindez nem meglepő, hiszen az ország közvéleménye alapvetően NATO-párti ebben a konfliktusban: az Izraeli Demokrácia Intézet szerint a zsidó lakosság 75,8 százaléka az oroszokat okolja a helyzetért. A Direct Polls LTD szerint az ukránok mellett 76%, az az oroszok mellett csak 10% áll.
Az ukrán nacionalizmus viszonylagos filoszemitizmusa nem újdonság: az anyai ágon zsidó Lev Rebet az 1929-es alapítású, híres Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) egyik feje és ideológusa volt. Amikor a szervezet kettészakadt Andrij Melnyik (OUN-M) és Sztepan Bandera (OUN-B) részekre, Rebet Banderához csatlakozott. Baderának jelentős kultusza van a mai napig, a mai ukrán nacionalisták tulajdonképpen banderisták (avagy „rebetisták”). Szintén fontos szerepet játszott a banderista vonalon egy másik zsidó, Richard Jarij, Bandera tanácsadója. Róla John A. Armstrong politológus professzor így írt:
Az OUN és Bandera története összetett (jóval, rosszal), de itt érdemes megemlíteni, hogy a magyar- és lengyelellenes Bandera ennek ellenére nem volt mentes a zsidóellenes kijelentésektől és megnyilvánulásoktól, viszont amikor a németekkel rosszban volt, bújtatta és különböző posztokon bevonta őket az OUN-B infrastruktúrájába. Sőt, 1943-ban „a káros külföldi befolyás megnyilvánulásainak, különösen a német rasszista koncepciók és gyakorlatok felszámolására” ösztökéltek mindenkit. (Philip Friedman: Pathways to Extinction: Essays on the Holocaust, 1980, 188-189. o.) Bandera, Rebet és Jarij (zsidó feleségével) aztán a sachsenhauseni koncentrációs táborba kerültek pár évre, amikor a német vezetés megelégelte munkásságukat. A háború után Bandera 1946-ban az Egyesült Királyság MI6 titkosszolgálatának segítségével (akik már állítólag 1930 óta segítették őket) felélesztette a mozgalmat. A szervezettel az amerikai CIA is együttműködött Stephen Dorril a témát elemző könyve szerint.
A már említett Foreign Policy-cikkben Dimitro Jaros Jobb Szektor-vezér Bandera kapcsán fontosnak tartja, hogy – állítólag – nem volt ellensége a zsidóknak: „Jaros szerint azonban Bandera ugyan szenvedélyes, de hagyományos nacionalista, és nem antiszemita” – írja a tudósító.
A nemzetellenes erők lándzsája
Elképesztő módon még mindig akadnak, akik tagadják azt, ami mindig is egyértelmű volt: Ukrajna egy proxy, egy ágyútöltelék az USA/EU/NATO hatalmi tömb számára. Egy húsdaráló, aminek a célja egy szíriai-afganisztáni helyzethez hasonló lassú leörlése a célbavett ellenségnek, ami itt Oroszország. Mindez nem csupán egyértelmű következtetés, de világosan kidolgozott stratégia (lásd az általam már bemutatott, az USA kormánya által megrendelt, fizetett RAND-tanulmányt). Joseph Biden elnök szerint Putyin „nem maradhat hatalomban”, a nemzetvédelmi miniszter Loyd Austin pedig kijelentette, hogy az USA szeretné Oroszországot meggyengülve látni. Az USA elképesztő összegekkel finanszírozza az ukrán proxyt (jelenleg 33 milliárd dorllárt különítenek el erre az eddigiek mellett), hírszerzési segítséget nyújt (beleértve orosz katonákat szállító repülő lelövéséhez is), katonai kiképzést ad, vagy éppen fegyverazenálokat küld, amiket a kölcsönbérlet keretében eddig nem látott mértékig növelnek majd. (Páncéltörő rakétáiknak már egyharmadát odaadták.)
Zsidó tanácsadó, zsidó toborzó, zsidó harci logisztika, zsidó tagok, zsidó pénzek, zsidó (globalista-amerikai) segítség és médiahátszél, Izraeli fegyverek és állítólag kiképzés is, az izraeli Háárec szerint: „A kelet-ukrajnai Dnyepropetrovszk városában katonai kiképzőiskola működik. Honlapján az áll, hogy az ottani kiképzést az IDF [Izraeli Védelmi Erők] volt tisztjei végzik, és hogy az oktatókat izraeliek képezték ki. A honlapon van egy fotó a Tavor puskával végzett lőgyakorlatokról. Megjegyzi, hogy az iskola a Nemzeti Gárda egységeit képzi, amelynek tagjai között vannak azovista milicisták is.”
Mindez nem meglepő, hiszen az ország közvéleménye alapvetően NATO-párti ebben a konfliktusban: az Izraeli Demokrácia Intézet szerint a zsidó lakosság 75,8 százaléka az oroszokat okolja a helyzetért. A Direct Polls LTD szerint az ukránok mellett 76%, az az oroszok mellett csak 10% áll.
Az ukrán nacionalizmus viszonylagos filoszemitizmusa nem újdonság: az anyai ágon zsidó Lev Rebet az 1929-es alapítású, híres Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) egyik feje és ideológusa volt. Amikor a szervezet kettészakadt Andrij Melnyik (OUN-M) és Sztepan Bandera (OUN-B) részekre, Rebet Banderához csatlakozott. Baderának jelentős kultusza van a mai napig, a mai ukrán nacionalisták tulajdonképpen banderisták (avagy „rebetisták”). Szintén fontos szerepet játszott a banderista vonalon egy másik zsidó, Richard Jarij, Bandera tanácsadója. Róla John A. Armstrong politológus professzor így írt:
Maradt még egy terület, ahol a küzdelem a hatalomért folyt. Megjegyezték egyesek, hogy a befolyásos idősebb tagok szinte mindegyike elutasította a Bandera-csoport szövetségre vonatkozó javaslatát. Egyetlen kivétel volt – [Richard] Jarij. A befogadott ukrán már egy ideje ellentétben állt [Andrij] Melnyikkel – állítólag a pénzügyi elszámolás és Melnyik ellenőrzése alóli felszabadulása iránti vágya miatt – a németekkel folytatott tárgyalások során. Az új központ kialakulásában Jarij ezek szerint lehetőséget látott arra, hogy megmeneküljön az émigré clique-nek [emigráns csoportnak] való ízléstelen alárendeltségtől, amely reménytelenül zavarodott volt valódi céljait illetően. Következésképpen teljesen szakított a régi Providdal [az OUN vezetőségi tanácsával], és átvitte értékes kapcsolatait a kraj csoporthoz, amelynek fiatalos lendületében látta az egyetlen reményt a felszabadító erő kialakítására. Ezzel a lépéssel azonban hozzájárult ahhoz, hogy számos ukrán elemet az új mozgalom ellen fordítson, mert furcsának tűnt, hogy a Provid tagjai közül egyedül a külföldi csatlakozott Bandera csoportjához. Úgy tűnik szinte kezdettől fogva ez a körülmény azt a gyanút keltette, hogy a külföldi hatalmak – a Szovjetunió és Németország – inspirálták a lázadást, hogy gyengítsék a nacionalista mozgalmat. (John A. Armstrong: Ukrainian Nationalism, második kiadás, 1980, 61-62. o.)
Az OUN és Bandera története összetett (jóval, rosszal), de itt érdemes megemlíteni, hogy a magyar- és lengyelellenes Bandera ennek ellenére nem volt mentes a zsidóellenes kijelentésektől és megnyilvánulásoktól, viszont amikor a németekkel rosszban volt, bújtatta és különböző posztokon bevonta őket az OUN-B infrastruktúrájába. Sőt, 1943-ban „a káros külföldi befolyás megnyilvánulásainak, különösen a német rasszista koncepciók és gyakorlatok felszámolására” ösztökéltek mindenkit. (Philip Friedman: Pathways to Extinction: Essays on the Holocaust, 1980, 188-189. o.) Bandera, Rebet és Jarij (zsidó feleségével) aztán a sachsenhauseni koncentrációs táborba kerültek pár évre, amikor a német vezetés megelégelte munkásságukat. A háború után Bandera 1946-ban az Egyesült Királyság MI6 titkosszolgálatának segítségével (akik már állítólag 1930 óta segítették őket) felélesztette a mozgalmat. A szervezettel az amerikai CIA is együttműködött Stephen Dorril a témát elemző könyve szerint.
A már említett Foreign Policy-cikkben Dimitro Jaros Jobb Szektor-vezér Bandera kapcsán fontosnak tartja, hogy – állítólag – nem volt ellensége a zsidóknak: „Jaros szerint azonban Bandera ugyan szenvedélyes, de hagyományos nacionalista, és nem antiszemita” – írja a tudósító.
A nemzetellenes erők lándzsája
Elképesztő módon még mindig akadnak, akik tagadják azt, ami mindig is egyértelmű volt: Ukrajna egy proxy, egy ágyútöltelék az USA/EU/NATO hatalmi tömb számára. Egy húsdaráló, aminek a célja egy szíriai-afganisztáni helyzethez hasonló lassú leörlése a célbavett ellenségnek, ami itt Oroszország. Mindez nem csupán egyértelmű következtetés, de világosan kidolgozott stratégia (lásd az általam már bemutatott, az USA kormánya által megrendelt, fizetett RAND-tanulmányt). Joseph Biden elnök szerint Putyin „nem maradhat hatalomban”, a nemzetvédelmi miniszter Loyd Austin pedig kijelentette, hogy az USA szeretné Oroszországot meggyengülve látni. Az USA elképesztő összegekkel finanszírozza az ukrán proxyt (jelenleg 33 milliárd dorllárt különítenek el erre az eddigiek mellett), hírszerzési segítséget nyújt (beleértve orosz katonákat szállító repülő lelövéséhez is), katonai kiképzést ad, vagy éppen fegyverazenálokat küld, amiket a kölcsönbérlet keretében eddig nem látott mértékig növelnek majd. (Páncéltörő rakétáiknak már egyharmadát odaadták.)
Amint láthattuk már korábban: „Az AQ [al-Káida] a mi oldalunkon áll Szíriában” – írta Jake Sullivan az akkori külügyminisztériumi főnökének, Hillary Clintonnak, egy a Wikileaks által leközölt 2012-es e-mailben. Sullivan ma a Biden-adminisztráció nemzetbiztonsági tanácsadója. Az akkori CIA-tiszt, most kongresszusi tanácsadó Evan McMullin is beismeri: „Az én feladatom a CIA-nál az volt, hogy kimenjek, és meggyőzzem az al-Káida ügynökeit, hogy inkább velünk dolgozzanak.” Az USA által támogatott „mérsékelt lázadók” a Bassár el-Aszad-rezsim kivéreztetését tűzték ki célul, ami orosz beavatkozás nélkül talán sikerül is nekik. Nem sikerült: most Aszad feleségével együtt gyerekek között ünnepli a húsvétot, miközben a cionista-atlantista hatalom éppen Ukrajnában tolja előre „mérsékelt neonáci” és hagyományos ukrán osztagait ugyanazon Oroszország ellen, immár itt, a mi szomszédságunkban. Ma már a fősodratú televízióadásokban is elismerik mindezt szemrebbenés nélkül. A zsidó Jeremy Bash, a CIA egykori kabinetfőnöke és az Obama-kormány honvédelmi minisztere az MSNBC április 28-i Morning Joe adásában így foglalta ezt össze: „Több fájdalmat kell okoznunk az orosz erőknek. [...] Az Egyesült Államok és nyugati szövetségeseink számára hatalmas logisztikai művelet az ukrán erők folyamatos felfegyverzése és újrafegyverzése, de én valahogy úgy vélem, ahogy Austin és Blinken miniszter urak, hogy Oroszország bukásra áll, és nem szabad elpazarolnunk a válságot, arra kell használnunk a válságot, hogy sokkal mélyebb, sokkal súlyosabb, sokkal tartósabb csapást mérjünk Oroszország ukrajnai ambícióira, és az oroszokat meg kell fizettetnünk, hosszasan véreztetnünk kell őket...” A CBS-nek adott interjújában Ben Hodges, az amerikai hadsereg egykori európai parancsnoka úgy fogalmazott, hogy „mi itt nem csak megfigyelők vagyunk, akik Ukrajnának szurkolnak”, hozzátéve: „Győzni akarunk!”. Szerinte a Krím félsziget és a Donyec-medence térségének visszaszerzése egy ilyen cél, illetve „végül megtörni Oroszország gerincét abbani képességében, hogy Oroszországon kívülre vetítse ki erejét”.
Mindezt az orosz szakadárok is értik, amint azt a Donbasz Önkéntesek Uniójának vezetője, Alekszander Borodaj is világossá tette korábban:
Hazafiak sanyargatása Oroszországban
A NATO-párti nacionalisták érvei között szerepel általában, hogy míg Ukrajnában (valamelyest eltúlozva a dolgot) virul a nacionalizmus, addig az oroszok bebörtönzik sajátjaikat, és valamiért ez számít a jelenlegi globalista-orosz harcban. Ez jogos kritika, de érdemes szem előtt tartani, egyrészt, hogy az ukrán nacionalista-soviniszta réteg erős gyanú alapján azért volt eddig viszonylag békén hagyva, mert – mint többen is kifejtették fentebb – azok elsősorban oroszellenesek, és nem veszélyeztetnek zsidó intézményeket. Hazánkban Budaházy György és társai kaptak felháborítóan hatalmas, sokéves büntetést, de korábban a Magyar Gárdát is betiltották, miközben Olaszországban a Forza Nuova vezetői lettek letartóztatva, betiltásukat fontolgatják. Finnországban az Északi Ellenállási Mozgalmat tiltották be, a görög Arany Hajnalt átlátszó vádakkal végezték ki, prominenseit börtönözték be (a zsidók ösztökélésére – ellenben az ukrán szélsőjobbal, ahol védik és segítik őket). A Felvidéken Marian Kotleba soviniszta vezér került börtönbe szintén nevetséges indokkal, Franciaországban Hervé Ryssen és Alain Soral zsidókritikus írók kerültek börtönbe, Spanyolországban nemzeti vezetők küzdenek az elsőfokú börtönítélet ellen jelenleg, míg Angliában a Patriotic Alternative nemzeti mozgalom vezetőinek bankszámláit sorra letiltják, aktivistáikat letartóztatják stb.
Másrészt Oroszországban a szélsőjobbot súlyosan érintő törvényszigorítások a 2000-es évek közepétől kb. egy évtizedig tartottak, de mára már ottani nemzetiek szerint putyini közbenjárásra ezen finomítottak. Érdemes megjegyezni, hogy a nacionalisták elleni eljárások adott esetekben más bűncselekmények miatt indultak, mint testi sértés, sírgyalázás, gyilkosság, vagy annak kísérlete stb., így nem mind gyűlöletkeltés és izgatás vádja miatt, de sajnos abból is akadt bőven. A nyugati országokkal ellentétben, ahol a nemzetalkotó etnikum és kultúra védelmezőit üldözik (tehát a svéd nacionalistákat azért, mert a svédséget tűzték zászlajukra), addig Oroszországban jellemzően nem kerül egy nacionalista azért bajba, mert az oroszságot képviseli, de a horogkereszt lobogtatását továbbra sem nézi jó szemmel a putyini hatalom, amit eleve idegennek tartanak, és azt oroszellenességgel társítják. Egy oroszországi nacionalista, Rolo Szlavszkij így vélekedik mindez kapcsán:
Valóban: a sok nyelvet beszélő ismert revizionista kutató, Jürgen Graf már több mint két évtizede él Oroszországban, ahová pont a svájci hatóságok elől menekült kutatási eredményeinek publikálása miatt, és az oroszoknál eddig még nem esett baja, pedig számos műve jelent meg azóta. Carlo Mattogno szerzőtársával szabadon kutathatták eddig a moszkvai levéltárak archívumait, több könyvet is írva ezek alapján.
Nem Szlavszkij az egyetlen ezzel a véleménnyel, Anatolij Karlin nacionalista író szintén ezt mondja. A nyugatiasabb („horogkeresztes”) orosz nemzetiszocialistáknak vannak jogos panaszai Putyin és az orosz belügyek kapcsán, örömtelibb lenne, ha több mozgásterük lenne, de a hivatkozott törvény nem egy nacionalizmusellenes törvény, sokkal inkább az oroszoktól idegennek tartott nyugati „neonáci” szubkultúra elleni intézkedés volt néhány évig, amely mára már ezek szerint legalábbis enyhült – sőt, ha a hatalom szerint orosz érdekeket szolgáltak ilyen csoportok, akár állami támogatást is kaphattak, mint a donbaszi 2015 környéki események kapcsán, ahol a Ruszics és mások az oroszok és a DPR asszistálásával harcoltak, és teszik azt ma is egyesek.
Az oroszországi „gyűlölet-bűncselekményeket” figyelő szervezet, a Sova (Információs és Analitikai Központ) a 2021-es év kapcsán leközölt elemzésében megfogalmazott panaszkodása is illusztrálja a fentieket:
Ez a nyugati liberalizmus alatt fordítva látható: ha fehér ember panaszkodik nem fehér bűnözőkre (vagy emleget esetleg cigánybűnözést), még ő kerülhet bajba „gyűlöletkeltés” miatt (a Magyar Gárdát fizikai inzultus nélkül, csupán „félelemkeltés” miatt tiltotta be a „nemzeti” kormány), erre jó példa az angliai gyerekeket és tiniket erőszakoló Európa-idegen bandák elleni panaszok kezelése a gerinctelen hatóságok által, mint emlékezetes. Az orosz szervezet a büntetések enyhe mivolta miatt (bántalmazásért felfüggesztett) is panaszkodik:
Hozzáteszik még: „Tapasztalataink és megfigyeléseink szerint a homofób indítékot ritkán veszik figyelembe a bírósági eljárások során, és a Fekete Blokk résztvevőinek fent említett ítélete, ahol az LMBT mint »társadalmi csoport« elleni gyűlölet indítékát vették figyelembe, inkább kivételnek számít.”
A szervezet a 2021-es év első felének elemzésében világosabban fogalmaz:
Oligarchák befolyás nélkül
Szintén érv a NATO-párti nacionalisták részéről, hogy Putyin zsidóbarát. Valóban jó viszonyt ápol a Chabád Lubaviccsel, és nem ellenséges más zsidó szervezetekkel sem (mint már volt róla szó: például a „holokauszt-emlékezet” oroszorientált felhasználása kapcsán), de hogy zsidók mennyi befolyással rendelkeznek a döntéshozatalban, azt talán érdemes magától egy oroszországi zsidó oligarchától megtudnunk. A háború miatti szankciók keretében több ottani kötődésű zsidó milliárdost is súlytott ilyen csapás. Egyikük Mikhail Fridman, aki a Bloomberg cikkében világossá teszi, mennyire „Jewtin” Putyin (ahogy egyesek gúnyolják a már idézett Ritzman szerint):
Mint megjegyzi a zsidó: „A hatalmi távolság Putyin úr és bárki más között olyan, mint a Föld és a kozmosz közötti távolság [...] Putyinnak bármit mondani a háború ellen, akárki is tegye azt, egyfajta öngyilkosság lenne”. A cikk szerzője így foglalja össze, miről van szó:
Következtetések
Oroszország egy sajátos világ, ahol bizonyos dolgok sajátos értelemmel és jelentéssel bírnak. Számunkra érthető a távolságtartás tőlük: nem feltétlenül barátaink, és az oroszországi központú szovjet hatalom is egy fájó időszak, de ez a jelenlegi harc nem nacionalizmus és kommunizmus között zajlik. (És nem hobbitok és orkok között: a két nép szinte ikertestvér fajilag.) Az irritáló posztszovjet nosztalgia ellenére sem Oroszország, sem a Novorosszija nem kommunista, hanem inkább szociál-nacionalista és keresztény tradicionalista, míg az „ukrán”, tehát a globalista NATO/EU/USA oldal nem nacionalista, hanem neoliberális és multikulturalista. Hogy hány nemzeti ukrán vagy kommunista orosz harcol most, ezen nem változtat, de mint láthattuk, még ezen a síkon is csal a látszat. A mostani harc nem a második világháború folytatása: a putyini Oroszország nem a kommunizmus mai helytartója – a második világháború valódi győztesei és haszonélvezői jelenleg nem az orosz oldalon sorakoznak fel, hanem pont az ukránok mögött. Egy „ukrán” győzelem nem nacionalista diadalt jelentene, hanem annak a nemzetellenes hatalomnak a megerősödését, és ez ráadásul az ukránoknak sem lehet nemzeti érdeke, mert a nyugati liberalizmusba való beolvadás nemzetvesztés.
Erről szól a jelenlegi konfliktus: ha a globalista-atlantista EU/NATO kivérezteti Oroszországot, esetleg megroppantja azt, Putyint megbuktatva, azzal a bekebelezett orosz területek ásványi kincseiből való meggazdagodás mellett jelentős stratégiai-politikai megerősödést is biztosíthat magának, amivel sokáig domináns szerepe lenne a világ porondján. Ellenben, ha az oroszok elérik a céljukat, a NATO általi körbevételt némileg felbontják, az ukrán stratégiai pufferzónát biztonságossá teszik (és közben az ottani oroszokról is gondoskodnak), azzal jelentős jobbegyenest visznek be a globalista hatalomnak. Ha a szankciókat és egyéb problémákat megfelelően kezelik, megerősítve kapcsolataikat másokkal (Kína, India, Szíria, Irán stb.), biztosítva lehetnek egy ideig, elkerülve Líbia sorsát a NATO célkeresztjében. Ez a gyakran emlegetett egypólusú-többpólusú rend: a globalista kiterjedés és hatalomszerzés helyett a többpólusú világ a kisebb nemzeteinek is kedvezőbb, főleg ha ellensúlyozni akarják a már jelenlévő globalista beszivárgást. Nem kell kedvelni az oroszokat, és lehet szimpatizálni a kétségtelenül rossz helyzetben lévő ukrán emberekkel (és azok vágyával, hogy katonailag verjék vissza az orosz tankokat), de érzéseken túl egy remélhetőleg közeli végkifejletnek ez a tétje.
Visszafelé is ugyanezt olvashatjuk ki mindebből: a határellenes, migráns- és deviánspárti antifa és liberális réteg, az „LMBTQP-emberek”, a színes kisebbségek, vagy akár a jobbliberális kóserkonzervatívok a jelenlegi hanyatlás (szerintük: progresszió) kiterjedését látják egy megbuktatott Oroszország esetében. Igazuk van. Ezért is láthatjuk, hogy a nemzetellenesek most a „Slava Ukraini!” mantrázásával, és maguk ukrán színekbe borításával töltik idejüket, mosdatva a saját mércéjükkel „szélsőséges” és „neonáci” ukrán mozgalmakat és osztagokat. Ezt lehet részükről elvtelenségnek tekinteni, de őket eddig sem az elvek irányították (a fehérellenes faji gyűlölet teljesen politikailag korrekt, akár dicsérendő is „antirasszista” létük ellenére): számukra a haszon a lényeg. Ha horogkeresztes fehér ukrán férfiak ölik a „rasszista, homofób” orosz fehér férfiakat, és esetleges győzelmüknek az eredménye a neoliberális hatalom térnyerése, akkor az a haszon szentesít mindent.
Az ukrán nacionalisták célja az Azovék politikai szárnyának titkára szerint a Krím félsziget visszaszerzése, a donbaszi oroszok önrendelkezésének megakadályozása, és a Putyin-rendszer elpusztítása (ebben társakat szeretnének, mondván, az orosz cél Európa további részeinek a bekebelezése lehet, amire nincs bizonyíték, és ami kimondottan valószínűtlen; de ilyesmi a Putyin-rendszer elpusztítása nélkül is kordában tartható). Egy kelet-közép-európai blokkot szeretnének (Intermarium), és egy ehhez alkalmazkodó EU-t, valahogy. Valójában egy megbuktatott Oroszország a neoliberális EU-s hatalom jelentős megerősödésével járna, tulajdonképpen ellehetetlenítene egy kelet-európai nemzetibb blokkot, nem beszélve arról, hogy oroszellenes feladatuk elvégzése után semmilyen befolyásuk nem lenne, olyasmit remélni téveszme. Hasonló téveszme, hogy a titkár szerint „Nyugat-Európa elég gyorsan elkezdte ellátni Ukrajnát fegyverekkel és mindenféle segítséggel, ami azt jelenti, hogy az Intermarium mint európai erőd geopolitikai kilátásai egyre nőnek.” Ezzel szemben az ország felfegyverzésének egyedüli célja az oroszok gyengítése, esetleges megbuktatása, nem holmi árja Hobbitfalva kialakítása: az orosz bukással a nyugat-európai liberalizmus nyerne további teret.
Miközben az ukrán nacionalisták talán azt hiszik, hogy az EU-ba való betagozódással majd kialakítanak egy új, nekik megfelelő EU-t valahogy, addig az okosabb egész neoliberális berendezkedés nyalogatja a szája szélét, örömmel látva, hogy azok ledarálják magukat, ezzel is kifárasztva az oroszokat. Hogy a nemzetiek számára nem okoz fejtörést, miért is állt be mögéjük az égvilágon minden fehérellenes, deviáns és nemzetromboló hatalom, szomorú, de közben azok a biztos távolból elégedetten bólogatnak...
Az egyik lehangoló tanulsága a jelenlegi konfliktusnak pont ez: ellenségeink stratégiailag sokszor okosabbak nálunk. Miközben a nemzetiek – érthető okokból – viszolyognak egy itt-ott felbukkanó vörös zászló láttán, addig Soros, Blinken, az ilyen-olyan zsidó és globalista szervezetek, intézmények, a NATO, az EU, a legvehemensebben nemzetellenes elitrétegek nem foglalkoznak azzal, hogy az ukrán fegyveresek egy része milyen tetoválásokkal, jelképek díszítve fog fegyvert, mert tudják, mit szolgál a harcuk. A nemzetiek lehetnek hősiesebbek, önfeláldozóbbak, bátrabbak és becsületesebbek, de megfelelő stratégia nélkül mindez könnyen kijátszható, és nem garantál győzelmet. A zsidó-fehér együttélés egész történelme már megtaníthatta volna ezen nemzetieknek, hogy az aljasság, álnokság, félrevezetés, manipuláció, a testvér testvér ellen való kijátszása több hatalmat és befolyást eredményez, mint a becsület. Ugyanakkor mindez az ukrán nemzetiektől és sovinisztáktól talán nem várható, tekintve, hogy milyen baráti viszonyt ápolnak a zsidókkal és ellenségeikkel, mert a megvetett testvérükkel való hadakozás a fontosabb.
A megoldás persze nem az, hogy mi is zsidóvá váljuk (a példánál maradva), hanem az, hogy mindezt kiismerjük, és elkerüljük. A félukrán Szolzsenyicin stratégiai érzékére például érdemes lett volna hallgatni, de a filoszemita nemzetiek segítettek megteremteni egy bábállamot maguknak, és most vannak a bölcs író helyett „Waltsmanok, Groysmanok”...
 „Üdvözlöm az én Mérsékelt Lázadók klubomban!” – a híres brazil Izrael- és USA-kritikus karikaturista, Carlos Latuff egy közelmúltbeli alkotása |
Mindezt az orosz szakadárok is értik, amint azt a Donbasz Önkéntesek Uniójának vezetője, Alekszander Borodaj is világossá tette korábban:
A Kijevben ülők a nyugati államok szolgái, akik nemcsak rabszolgasorban tartják az országban élő oroszokat, hanem ágyútölteléknek is használják őket az Oroszországgal vívott háborúban. Ukrajna egy olyan terület, amelyet Oroszország globális, évszázados ellenfele megszállt. Különböző korszakokban ezt az ellenséget Anglia, a császár, vagy a náci Németország, most pedig az Egyesült Államok személyesítette meg. Ma Ukrajnát nyugati báb-gauleiterek irányítják, de ők nem független uralkodók, hanem csak szolgák a nyugati urak alatt.
Hazafiak sanyargatása Oroszországban
A NATO-párti nacionalisták érvei között szerepel általában, hogy míg Ukrajnában (valamelyest eltúlozva a dolgot) virul a nacionalizmus, addig az oroszok bebörtönzik sajátjaikat, és valamiért ez számít a jelenlegi globalista-orosz harcban. Ez jogos kritika, de érdemes szem előtt tartani, egyrészt, hogy az ukrán nacionalista-soviniszta réteg erős gyanú alapján azért volt eddig viszonylag békén hagyva, mert – mint többen is kifejtették fentebb – azok elsősorban oroszellenesek, és nem veszélyeztetnek zsidó intézményeket. Hazánkban Budaházy György és társai kaptak felháborítóan hatalmas, sokéves büntetést, de korábban a Magyar Gárdát is betiltották, miközben Olaszországban a Forza Nuova vezetői lettek letartóztatva, betiltásukat fontolgatják. Finnországban az Északi Ellenállási Mozgalmat tiltották be, a görög Arany Hajnalt átlátszó vádakkal végezték ki, prominenseit börtönözték be (a zsidók ösztökélésére – ellenben az ukrán szélsőjobbal, ahol védik és segítik őket). A Felvidéken Marian Kotleba soviniszta vezér került börtönbe szintén nevetséges indokkal, Franciaországban Hervé Ryssen és Alain Soral zsidókritikus írók kerültek börtönbe, Spanyolországban nemzeti vezetők küzdenek az elsőfokú börtönítélet ellen jelenleg, míg Angliában a Patriotic Alternative nemzeti mozgalom vezetőinek bankszámláit sorra letiltják, aktivistáikat letartóztatják stb.
Másrészt Oroszországban a szélsőjobbot súlyosan érintő törvényszigorítások a 2000-es évek közepétől kb. egy évtizedig tartottak, de mára már ottani nemzetiek szerint putyini közbenjárásra ezen finomítottak. Érdemes megjegyezni, hogy a nacionalisták elleni eljárások adott esetekben más bűncselekmények miatt indultak, mint testi sértés, sírgyalázás, gyilkosság, vagy annak kísérlete stb., így nem mind gyűlöletkeltés és izgatás vádja miatt, de sajnos abból is akadt bőven. A nyugati országokkal ellentétben, ahol a nemzetalkotó etnikum és kultúra védelmezőit üldözik (tehát a svéd nacionalistákat azért, mert a svédséget tűzték zászlajukra), addig Oroszországban jellemzően nem kerül egy nacionalista azért bajba, mert az oroszságot képviseli, de a horogkereszt lobogtatását továbbra sem nézi jó szemmel a putyini hatalom, amit eleve idegennek tartanak, és azt oroszellenességgel társítják. Egy oroszországi nacionalista, Rolo Szlavszkij így vélekedik mindez kapcsán:
Ettől függetlenül az elmúlt 4-5 évben a 282[-es törvénycikk] alatt egyetlen nacionalistát sem börtönöztek be. Szinte kizárólag muszlim fundamentalisták ellen alkalmazzák. Ráadásul a törvényt drámaian átdolgozták és visszavagosták. Az orosz etnikai identitás népszerűsítése és a hivatalos holokauszt-narratíva megkérdőjelezése nem okoz gondot a kormánynak (a civil társadalom azonban más kérdés). Ami nem megengedett, az az oroszellenesség vagy a nácizmus népszerűsítése semmilyen formában.
Valóban: a sok nyelvet beszélő ismert revizionista kutató, Jürgen Graf már több mint két évtizede él Oroszországban, ahová pont a svájci hatóságok elől menekült kutatási eredményeinek publikálása miatt, és az oroszoknál eddig még nem esett baja, pedig számos műve jelent meg azóta. Carlo Mattogno szerzőtársával szabadon kutathatták eddig a moszkvai levéltárak archívumait, több könyvet is írva ezek alapján.
Nem Szlavszkij az egyetlen ezzel a véleménnyel, Anatolij Karlin nacionalista író szintén ezt mondja. A nyugatiasabb („horogkeresztes”) orosz nemzetiszocialistáknak vannak jogos panaszai Putyin és az orosz belügyek kapcsán, örömtelibb lenne, ha több mozgásterük lenne, de a hivatkozott törvény nem egy nacionalizmusellenes törvény, sokkal inkább az oroszoktól idegennek tartott nyugati „neonáci” szubkultúra elleni intézkedés volt néhány évig, amely mára már ezek szerint legalábbis enyhült – sőt, ha a hatalom szerint orosz érdekeket szolgáltak ilyen csoportok, akár állami támogatást is kaphattak, mint a donbaszi 2015 környéki események kapcsán, ahol a Ruszics és mások az oroszok és a DPR asszistálásával harcoltak, és teszik azt ma is egyesek.
 A 3. Totenkopf SS-páncéloshadosztály jelképe és a pogány nacionalista körökben népszerű Valknut díszeleg az éppen a Donyecki Népköztársaság Hőse kitüntetést átvevő Szomália Zászlóaljhoz tartozó harcos, Timur Kurilkin egyenruháján (2022. április 3.) |
Az oroszországi „gyűlölet-bűncselekményeket” figyelő szervezet, a Sova (Információs és Analitikai Központ) a 2021-es év kapcsán leközölt elemzésében megfogalmazott panaszkodása is illusztrálja a fentieket:
És ismét be kell ismernünk, hogy az általunk közölt adatok nem tükrözik az erőszak valódi mértékét, és jelentős mértékben hiányosak. Az ilyen bűncselekményekről szóló információk oroszlánrészét a tömegmédia szolgáltatja, de az utóbbi években gyakorlatilag semmit sem közöltek a gyűlölet-bűncselekményekről, vagy olyan módon írták le azokat, hogy az indíték megítélése nehézzé vált.
Maguk az áldozatok szinte soha nem jelentik a támadásokat az emberi jogi szervezeteknek, kivéve a jogi, orvosi, oktatási vagy pénzügyi segítség reményében. Az áldozatok a rendőrséghez sem fordulnak, mivel nem igazán számítanak arra, hogy segítséget kapnak a rendőröktől, hanem inkább tartanak az esetleges problémáktól.
Maguk az áldozatok szinte soha nem jelentik a támadásokat az emberi jogi szervezeteknek, kivéve a jogi, orvosi, oktatási vagy pénzügyi segítség reményében. Az áldozatok a rendőrséghez sem fordulnak, mivel nem igazán számítanak arra, hogy segítséget kapnak a rendőröktől, hanem inkább tartanak az esetleges problémáktól.
Ez a nyugati liberalizmus alatt fordítva látható: ha fehér ember panaszkodik nem fehér bűnözőkre (vagy emleget esetleg cigánybűnözést), még ő kerülhet bajba „gyűlöletkeltés” miatt (a Magyar Gárdát fizikai inzultus nélkül, csupán „félelemkeltés” miatt tiltotta be a „nemzeti” kormány), erre jó példa az angliai gyerekeket és tiniket erőszakoló Európa-idegen bandák elleni panaszok kezelése a gerinctelen hatóságok által, mint emlékezetes. Az orosz szervezet a büntetések enyhe mivolta miatt (bántalmazásért felfüggesztett) is panaszkodik:
Mindezek az ítéletek, különösen az olyan ultrajobboldali bandák esetében, mint [Andrej] Linoké, kétségeket ébresztenek a büntetések megfelelőségét illetően. Amint az Linok példájából nyilvánvaló, az ilyen ítéletek gyakorlatilag semmit sem tesznek annak érdekében, hogy az ideológiai szélsőjobboldaliak a jövőben ne kövessenek el hasonló cselekményeket.
Hozzáteszik még: „Tapasztalataink és megfigyeléseink szerint a homofób indítékot ritkán veszik figyelembe a bírósági eljárások során, és a Fekete Blokk résztvevőinek fent említett ítélete, ahol az LMBT mint »társadalmi csoport« elleni gyűlölet indítékát vették figyelembe, inkább kivételnek számít.”
A szervezet a 2021-es év első felének elemzésében világosabban fogalmaz:
A nyilvános kijelentésekkel kapcsolatos büntetőeljárások mértékének csökkenése azonban nyilvánvaló – a „szélsőséges kijelentések” (gyűlöletre uszítás, szélsőséges vagy terrorista akciókra való felhívás stb.) miatt elítélt személyek száma jelentősen csökkent az öt évvel ezelőttihez képest, elsősorban a Büntető Törvénykönyv egykor népszerű 282. cikkének részleges dekriminalizálása miatt. Ugyanakkor nőtt azoknak a száma, akiket a büntető törvénykönyvnek a szélsőségességre és terrorizmusra való nyilvános felhívásra vonatkozó cikkei alapján ítéltek el. A „csak szavakért”, egyértelműen súlyosbító körülmények (próbaidő, egyéb vádak stb.) nélkül szabadságvesztésre ítéltek aránya szintén nőtt. Érdemes megjegyezni azt is, hogy a vizsgálóbizottságok által adott leírások szerint a „szavakért” szabadságvesztésre ítéltek többsége nem idegengyűlölő támadásokra, hanem a rendfenntartó erők tagjai elleni támadásokra szólított fel. [...]
A bűnüldözés azonban a „szélsőséges kijelentések” elleni fellépés tekintetében változik. Ehhez nem csak az ilyen kijelentések jogi minősítésének fent említett változása járult hozzá; meg kell jegyeznünk a bűnüldözés változó politikai irányvonalát is – az idegengyűlölő propaganda elleni küzdelemről a radikális vagy állítólagosan radikális kormányellenes kijelentések elleni küzdelemre való áttérést.
A bűnüldözés azonban a „szélsőséges kijelentések” elleni fellépés tekintetében változik. Ehhez nem csak az ilyen kijelentések jogi minősítésének fent említett változása járult hozzá; meg kell jegyeznünk a bűnüldözés változó politikai irányvonalát is – az idegengyűlölő propaganda elleni küzdelemről a radikális vagy állítólagosan radikális kormányellenes kijelentések elleni küzdelemre való áttérést.
Oligarchák befolyás nélkül
Szintén érv a NATO-párti nacionalisták részéről, hogy Putyin zsidóbarát. Valóban jó viszonyt ápol a Chabád Lubaviccsel, és nem ellenséges más zsidó szervezetekkel sem (mint már volt róla szó: például a „holokauszt-emlékezet” oroszorientált felhasználása kapcsán), de hogy zsidók mennyi befolyással rendelkeznek a döntéshozatalban, azt talán érdemes magától egy oroszországi zsidó oligarchától megtudnunk. A háború miatti szankciók keretében több ottani kötődésű zsidó milliárdost is súlytott ilyen csapás. Egyikük Mikhail Fridman, aki a Bloomberg cikkében világossá teszi, mennyire „Jewtin” Putyin (ahogy egyesek gúnyolják a már idézett Ritzman szerint):
„Soha nem voltam semmilyen állami vállalatnál vagy állami pozícióban” – mondja Fridman. „Ha az EU-t vezető emberek azt hiszik, hogy a szankciók miatt megkereshetem Putyin urat, és mondhatom neki, hogy hagyja abba a háborút, és ez működni fog, akkor attól tartok, hogy mindannyian nagy bajban vagyunk. Ez azt jelenti, hogy azok, akik ezt a döntést hozzák, semmit sem értenek Oroszország működéséből. És ez veszélyes a jövőre nézve.”
Mint megjegyzi a zsidó: „A hatalmi távolság Putyin úr és bárki más között olyan, mint a Föld és a kozmosz közötti távolság [...] Putyinnak bármit mondani a háború ellen, akárki is tegye azt, egyfajta öngyilkosság lenne”. A cikk szerzője így foglalja össze, miről van szó:
Fridman érvelését, miszerint nincs abban a helyzetben, hogy befolyást gyakoroljon a Kremlre, jól megvilágítja, hogy az 1990-es évek óta hogyan fordult a feje tetejére az orosz milliárdosok szerepe. Akkoriban Fridman egyike volt az eredeti hét oligarchának, akiket úgy hívtak, semibankirschina. Csoportként támogatták Borisz Jelcin elnök újraválasztási kampányát, és befolyásuk volt a Kreml felett. Amikor Putyin 2000-ben hatalomra került, saját modelljét vezette be: az új alku az volt, hogy ha kimaradnak a politikából, akkor tovább vezethetik a vállalkozásaikat. Putyin elpusztította azokat az oligarchákat, akik megszegték ezt a megállapodást.
Következtetések
Oroszország egy sajátos világ, ahol bizonyos dolgok sajátos értelemmel és jelentéssel bírnak. Számunkra érthető a távolságtartás tőlük: nem feltétlenül barátaink, és az oroszországi központú szovjet hatalom is egy fájó időszak, de ez a jelenlegi harc nem nacionalizmus és kommunizmus között zajlik. (És nem hobbitok és orkok között: a két nép szinte ikertestvér fajilag.) Az irritáló posztszovjet nosztalgia ellenére sem Oroszország, sem a Novorosszija nem kommunista, hanem inkább szociál-nacionalista és keresztény tradicionalista, míg az „ukrán”, tehát a globalista NATO/EU/USA oldal nem nacionalista, hanem neoliberális és multikulturalista. Hogy hány nemzeti ukrán vagy kommunista orosz harcol most, ezen nem változtat, de mint láthattuk, még ezen a síkon is csal a látszat. A mostani harc nem a második világháború folytatása: a putyini Oroszország nem a kommunizmus mai helytartója – a második világháború valódi győztesei és haszonélvezői jelenleg nem az orosz oldalon sorakoznak fel, hanem pont az ukránok mögött. Egy „ukrán” győzelem nem nacionalista diadalt jelentene, hanem annak a nemzetellenes hatalomnak a megerősödését, és ez ráadásul az ukránoknak sem lehet nemzeti érdeke, mert a nyugati liberalizmusba való beolvadás nemzetvesztés.
Erről szól a jelenlegi konfliktus: ha a globalista-atlantista EU/NATO kivérezteti Oroszországot, esetleg megroppantja azt, Putyint megbuktatva, azzal a bekebelezett orosz területek ásványi kincseiből való meggazdagodás mellett jelentős stratégiai-politikai megerősödést is biztosíthat magának, amivel sokáig domináns szerepe lenne a világ porondján. Ellenben, ha az oroszok elérik a céljukat, a NATO általi körbevételt némileg felbontják, az ukrán stratégiai pufferzónát biztonságossá teszik (és közben az ottani oroszokról is gondoskodnak), azzal jelentős jobbegyenest visznek be a globalista hatalomnak. Ha a szankciókat és egyéb problémákat megfelelően kezelik, megerősítve kapcsolataikat másokkal (Kína, India, Szíria, Irán stb.), biztosítva lehetnek egy ideig, elkerülve Líbia sorsát a NATO célkeresztjében. Ez a gyakran emlegetett egypólusú-többpólusú rend: a globalista kiterjedés és hatalomszerzés helyett a többpólusú világ a kisebb nemzeteinek is kedvezőbb, főleg ha ellensúlyozni akarják a már jelenlévő globalista beszivárgást. Nem kell kedvelni az oroszokat, és lehet szimpatizálni a kétségtelenül rossz helyzetben lévő ukrán emberekkel (és azok vágyával, hogy katonailag verjék vissza az orosz tankokat), de érzéseken túl egy remélhetőleg közeli végkifejletnek ez a tétje.
Visszafelé is ugyanezt olvashatjuk ki mindebből: a határellenes, migráns- és deviánspárti antifa és liberális réteg, az „LMBTQP-emberek”, a színes kisebbségek, vagy akár a jobbliberális kóserkonzervatívok a jelenlegi hanyatlás (szerintük: progresszió) kiterjedését látják egy megbuktatott Oroszország esetében. Igazuk van. Ezért is láthatjuk, hogy a nemzetellenesek most a „Slava Ukraini!” mantrázásával, és maguk ukrán színekbe borításával töltik idejüket, mosdatva a saját mércéjükkel „szélsőséges” és „neonáci” ukrán mozgalmakat és osztagokat. Ezt lehet részükről elvtelenségnek tekinteni, de őket eddig sem az elvek irányították (a fehérellenes faji gyűlölet teljesen politikailag korrekt, akár dicsérendő is „antirasszista” létük ellenére): számukra a haszon a lényeg. Ha horogkeresztes fehér ukrán férfiak ölik a „rasszista, homofób” orosz fehér férfiakat, és esetleges győzelmüknek az eredménye a neoliberális hatalom térnyerése, akkor az a haszon szentesít mindent.
Az ukrán nacionalisták célja az Azovék politikai szárnyának titkára szerint a Krím félsziget visszaszerzése, a donbaszi oroszok önrendelkezésének megakadályozása, és a Putyin-rendszer elpusztítása (ebben társakat szeretnének, mondván, az orosz cél Európa további részeinek a bekebelezése lehet, amire nincs bizonyíték, és ami kimondottan valószínűtlen; de ilyesmi a Putyin-rendszer elpusztítása nélkül is kordában tartható). Egy kelet-közép-európai blokkot szeretnének (Intermarium), és egy ehhez alkalmazkodó EU-t, valahogy. Valójában egy megbuktatott Oroszország a neoliberális EU-s hatalom jelentős megerősödésével járna, tulajdonképpen ellehetetlenítene egy kelet-európai nemzetibb blokkot, nem beszélve arról, hogy oroszellenes feladatuk elvégzése után semmilyen befolyásuk nem lenne, olyasmit remélni téveszme. Hasonló téveszme, hogy a titkár szerint „Nyugat-Európa elég gyorsan elkezdte ellátni Ukrajnát fegyverekkel és mindenféle segítséggel, ami azt jelenti, hogy az Intermarium mint európai erőd geopolitikai kilátásai egyre nőnek.” Ezzel szemben az ország felfegyverzésének egyedüli célja az oroszok gyengítése, esetleges megbuktatása, nem holmi árja Hobbitfalva kialakítása: az orosz bukással a nyugat-európai liberalizmus nyerne további teret.
Miközben az ukrán nacionalisták talán azt hiszik, hogy az EU-ba való betagozódással majd kialakítanak egy új, nekik megfelelő EU-t valahogy, addig az okosabb egész neoliberális berendezkedés nyalogatja a szája szélét, örömmel látva, hogy azok ledarálják magukat, ezzel is kifárasztva az oroszokat. Hogy a nemzetiek számára nem okoz fejtörést, miért is állt be mögéjük az égvilágon minden fehérellenes, deviáns és nemzetromboló hatalom, szomorú, de közben azok a biztos távolból elégedetten bólogatnak...
Az egyik lehangoló tanulsága a jelenlegi konfliktusnak pont ez: ellenségeink stratégiailag sokszor okosabbak nálunk. Miközben a nemzetiek – érthető okokból – viszolyognak egy itt-ott felbukkanó vörös zászló láttán, addig Soros, Blinken, az ilyen-olyan zsidó és globalista szervezetek, intézmények, a NATO, az EU, a legvehemensebben nemzetellenes elitrétegek nem foglalkoznak azzal, hogy az ukrán fegyveresek egy része milyen tetoválásokkal, jelképek díszítve fog fegyvert, mert tudják, mit szolgál a harcuk. A nemzetiek lehetnek hősiesebbek, önfeláldozóbbak, bátrabbak és becsületesebbek, de megfelelő stratégia nélkül mindez könnyen kijátszható, és nem garantál győzelmet. A zsidó-fehér együttélés egész történelme már megtaníthatta volna ezen nemzetieknek, hogy az aljasság, álnokság, félrevezetés, manipuláció, a testvér testvér ellen való kijátszása több hatalmat és befolyást eredményez, mint a becsület. Ugyanakkor mindez az ukrán nemzetiektől és sovinisztáktól talán nem várható, tekintve, hogy milyen baráti viszonyt ápolnak a zsidókkal és ellenségeikkel, mert a megvetett testvérükkel való hadakozás a fontosabb.
A megoldás persze nem az, hogy mi is zsidóvá váljuk (a példánál maradva), hanem az, hogy mindezt kiismerjük, és elkerüljük. A félukrán Szolzsenyicin stratégiai érzékére például érdemes lett volna hallgatni, de a filoszemita nemzetiek segítettek megteremteni egy bábállamot maguknak, és most vannak a bölcs író helyett „Waltsmanok, Groysmanok”...
Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
