 |
Tudvalévő és közismert, hogy a polkorrekt hivatalos nyelvet beszélő hazai nyilvánosság fórumain bizonyos témákat nem szabad felvetni még az ún. jobboldalon sem, így aztán a zsidósággal kapcsolatos történelmi kérdésekben, különösen az ún. holokauszt, illetve a tiszaeszlári gyilkosság vonatkozásában mindenkinek el kell(ene) fogadnia a szent hivatalosság kőbe vésett és megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásait, hittételeit.
Az említett és a hozzájuk hasonló „bizonyított”, „vitán felül álló”,az „evidencia kétségbevonhatatlan erejével bíró” tények mindig is problematikusak voltak az idők folyamán, különösen, ha a hatalomnak és a mögötte álló „tudományosságnak” komoly morális, egzisztenciális és egyéb érdekei fűződtek ahhoz, hogy a nyilvánvaló valótlanságokat és hazugságokat fenntartsák. A „credo, quia absurdum” (hiszem, mert képtelenség) alapelv nemcsak a középkorban érvényesült, hanem bizony máig él, végigkíséri a tudomány egész történetét.
Volt olyan időszak, amikor a kor tudósai evidenciának tekintették azt, hogy bolygónk lapos, és a világegyetem mozdulatlan középpontja, aki ettől eltérő, s a fizikai valóságnak meg törvényeknek megfelelő álláspontot vallott és hirdetett, az megnézhette magát.
Volt olyan időszak, amikor a kor tudósai evidenciának tekintették azt, hogy bolygónk lapos, és a világegyetem mozdulatlan középpontja, aki ettől eltérő, s a fizikai valóságnak meg törvényeknek megfelelő álláspontot vallott és hirdetett, az megnézhette magát.
No de közelebb jőve jelenkorunkhoz, a kommunista érában egyetemi és akadémiai szinten hallhattunk tudományos maskarába öltöztetett orbitális hazugságokat arról, hogy a Szovjetunióban a hadikommunizmus, illetve a harmincas évek elejének kollektivizálása idején nem haltak éhen emberek, az 1939-es szovjet-német megnemtámadási egyezménynek nem volt titkos záradéka, a katyni tömegmészárlást a „fasiszta” németek követték el, az auschwitzi koncentrációs tábor területén pedig - természetesen szintén megdönthetetlen „tudományos” vizsgálatok eredményeképpen - 4 millióban állapították meg az ott a „fasiszták” által meggyilkolt zsidók létszámát. Ez a szám olyannyira hitelesnek bizonyult, hogy 1990-ben az áldozatok létszámát 1,1 millióra módosították, szintén tudományos vizsgálatokra hivatkozva. Érvényessége nyilván a következő korrekciós emléktábla kihelyezéséig tart.
Tiszaeszlár és a Solymosi Eszter-gyilkosság ügyében lezajlott nyíregyházi bűnper, valamint annak hazai és nemzetközi politikai, illetve sajtóvisszhangja számos mai, közéleti vonatkozású párhuzamot mutat. A törvényszék előtt gyilkossággal megvádolt zsidók ártatlanságának bizonyítására és a felmentő ítélet kikényszerítésére befolyásos hazai, illetve nemzetközi zsidó, valamint gazdaságilag-pénzügyileg tőlük függő nem zsidó érdekcsoportok és hatalmi tényezők mozdultak meg. Ennek érdekében befolyásos külföldi lapokban számos valótlanságon alapuló hazug „tudósítást” és cikket jelentettek meg az üggyel kapcsolatban, nagyjából olyan mértékű valóságtartalommal, mint napjainkban, amikor arról elmélkednek tekintélyes és mérvadó nyugat-európai sajtóorgánumok szerzői, hogy Magyarországon a cigányoknak rettegniük kell a „rasszista és fajgyűlölő” magyaroktól, e kárhozatos jelenséget pedig szükségképpen kísérik - akárcsak fény az árnyékot - a tomboló antiszemitizmus és az utcai pogromok, no meg a „szélsőjobboldali rohamosztagosok félelemkeltő randalírozásai”.
Olyannyira, hogy a pánik okán izraeli üzletemberek felvásárolják Magyarországot, valamint itthoni, élethivatásszerű megélhetési rettegőink immár húsz éve becsomagolva tartják legendás bőröndjeiket előszobáikban. Noha nemzetünk javát szolgálná, ha ezek mihamarabb útra kelnének gazdáikkal együtt… Fontos tehát ismételten hangsúlyozni, hogy az említett, közéletünket mérgező jelenségek nem 1990 táján szökkentek szárba, hanem virágoztak bizony már a dualizmus időszakában is.
Valójában mi is történt 127 esztendeje Tiszaeszláron, illetve ezt követően több mint egy éven át a nyíregyházi törvényszéken a „nagy per” során? 1882. április 2-án a Szabolcs megyei Tiszaeszláron déli 12 órakor egy tizennégy éves leány ment a községből a közigazgatásilag hozzá tartozó Újfaluba bevásárolni, hogy gazdasszonyának festéket, két szomszédjának pedig gálickövet, illetve patkószeget vegyen Kohlmayer helybéli kereskedő vegyesboltjában. Hazafelé menet szemtanúk még látták a lányt az izraelita ortodox zsinagóga előtt elhaladni, azonban ott eltűnt, többé soha senki nem találkozott vele.
A fent jelzett időpontban a helyi ortodox hitközség az állatok rituális vágását végző saktert (metszőt) választott, és erre az alkalomra több galíciai pályázó is érkezett a községbe Scharf József helybéli egyházi vezető házához.
Amikor Solymosi Eszter elhaladt a zsinagóga, illetve az egyházfi háza előtt, behívták, hogy vegye le a szombati gyertyatartókat, minthogy zsidók ezen a napon semmiféle munkát nem végezhetnek. Az eltűnt leány édesanyja, Solymosi Jánosné feljelentést tett az említett zsidók ellen, a községi bírónál, illetve a tiszalöki főszolgabírónál, mire a hatóságok elrendelték az eltűnt leány országos körözését. Április végén azonban Scharf Samu, a helybéli templomszolga Scharf József ötéves (egészen pontosan 4 év és 9 hónapos) kisfia arról kezdett beszélni, hogy Solymosi Esztert egy sakter és saját apja, illetve bátyja, Scharf Móric ölték meg oly módon, hogy nyakát elvágták, vérét pedig kifolyatták. Scharf Samu elmondása szerint mindezt a kulcslyukon keresztül látta.
Az ún. vérvádon alapuló rituális gyilkosság lehetőségét tehát Scharf Samu vallomása tartalmazza, de minden ellenkező híreszteléssel ellentétben - maguk az ügyben később eljáró nyomozó hatóságok és a bíróság - egyetlen pillanatra sem vetette fel ennek a lehetőségét a vád alá helyezett ortodox zsidókkal szemben. A nyíregyházi törvényszék minden bírája - kivétel nélkül- elképzelhetetlen középkori babonának tartotta a rituális gyilkosságot, s kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy másról nem lehet szó, mint egyes fanatikus személyek vallási fanatizmusból elkövetett bűncselekményéről, s amennyiben ilyen bűntény történt, azért csak és kizárólag az elkövetők a felelősek, a hazai zsidóság egészének mint kollektív bűnösnek egyetemes felelősségéről szó sem lehet. Sőt, a törvényszéki elnök, Korniss Ferenc az állítólagos vérvádról még kérdéseket sem engedett feltenni, hiszen egyszerűen a gyilkosokat kereste, a gyilkosság tényét kívánta megállapítani és bizonyítani.
Mindazonáltal a dolog pikantériája, hogy nem is olyan régen, 2007 tavaszán egy izraeli-olasz történészprofesszor, Ariel Toaff, az izraeli Bar-Ilian Egyetem tanára állott elő Véres húsvét (Pasqua di Sangue) című könyvében a középkori vérvád-teóriával, nem kevesebbet állítva, mint hogy a zsidók ellen a középkorban emelt vérvádnak volt racionális alapja, s a Rajna-vidéken elkövettek hitsorsosai rituális gyilkosságokat, válaszul az átvonuló keresztes hadak zsidóellenes pogromjaira.
Az így nyert vért pészachkor, közelebbről széder estén, az Egyiptomból való kivonulás ünnepén borba csepegtették, illetve maceszba sütötték. A nemzetközi botrány és tiltakozás hatására Toaff felfüggeszttette könyvének terjesztését, majd átírta a mű vonatkozó fejezeteit, ám Olaszország nemzetközi megítélésének nem ártott ez a botrány.
A tiszaeszlári gyilkossági ügyet ellenben a sötét, elmaradott, „mucsai” magyar közgondolkodás és igazságszolgáltatás megbélyegzésére, illetve nemzetközi léptékű lejáratására próbálták meg felhasználni ellenségeink, noha itt nem szellemi sötétségről, babonás hiedelmekről, vérvádról, hanem teljesen másról volt szó…
(Folytatjuk)
Lipusz Zsolt
Kapcsolódó:
