„Hiszem, hogy a herero nemzetet ki kell irtani... Az erőszak és durva terrorizmus gyakorlása – kegyetlenséggel fűszerezve – a politikám volt és az is maradt. Az afrikai törzseket vér- és pénzpatakokkal pusztítom el. Csak e tisztogatás után jöhet létre valami új, ami velünk marad”.
Imigyen szólt 106 évvel ezelőtt Lothar von Trotha, II. Vilmos császár főparancsnoka, akinek az uralkodó 14 000 katonát küldött a mai Namíbia területére, amelyet egykor Dél-Nyugat Afrikának neveztek.
Ott élt egy arisztokratikus tartású nép, a szarvasmarhapásztor hererók, akiket a gyarmatosítók kiirtásra ítéltek.
Németország az 1884-1885-ös berlini konferenciát követően annektálta a területet. A német telepesek a herero törzs lakóit kegyetlenül igába hajtották, elvették földjüket, házaikat és állataikat. A hererókról a gyarmatosítók „páviánokként” beszéltek.
Ott élt egy arisztokratikus tartású nép, a szarvasmarhapásztor hererók, akiket a gyarmatosítók kiirtásra ítéltek.
Németország az 1884-1885-ös berlini konferenciát követően annektálta a területet. A német telepesek a herero törzs lakóit kegyetlenül igába hajtották, elvették földjüket, házaikat és állataikat. A hererókról a gyarmatosítók „páviánokként” beszéltek.
Ami nem akadályozta meg a katonákat abban, hogy a herero nőket szexrabszolgának tartsák.
Amíg 1904. január 12-én Okahandzsa kisvárosban ki nem tört az első összeütközés a hererók és az ottani német erődítmény katonái között.
Von Trothával a császár „jó kezekben” tudhatta az afrikai törzs leverésének és kiirtásának tervét, mert a főparancsnok már 1900-ban a kínai boxerlázadás, majd a mai Ruanda, Burundi és Tanzánia népei ellenállásának hasonlóan kegyetlen leverésével már bizonyított.
A herero nép totális kiirtásának terve egyértelműen dokumentált. Von Trotha hírhedt Megsemmisítő parancsában ez áll: „Minden hererót – akár fegyveres, akár fegyvertelen – lelövünk.”
Von Trothával a császár „jó kezekben” tudhatta az afrikai törzs leverésének és kiirtásának tervét, mert a főparancsnok már 1900-ban a kínai boxerlázadás, majd a mai Ruanda, Burundi és Tanzánia népei ellenállásának hasonlóan kegyetlen leverésével már bizonyított.
A herero nép totális kiirtásának terve egyértelműen dokumentált. Von Trotha hírhedt Megsemmisítő parancsában ez áll: „Minden hererót – akár fegyveres, akár fegyvertelen – lelövünk.”
Larissa Förster, a kölni etnológiai múzeum Namíbia-szakértője szerint „ez egyértelműen egy adott etnikai csoporthoz tartozó nép likvidálására adott parancs kizárólag azon az alapon, hogy ezen etnikai csoporthoz tartoznak.”
Ezzel szemben Samuel Maharero herero törzsfőnök a háború kitörése után népéhez írt levelében az olvasható, hogy az angolokat, búrokat, misszionáriusokat és más törzsbelieket nem szabad bántani. Mármint az őket elpusztítani kívánó német katonákat kivéve.
A történelem tanúsága szerint 1904 és 1907 között mindkét utasítást lelkiismeretesen végrehajtották.
Ez volt a múlt század első népirtása. Olyan népirtás, amikor a népirtó célja egy etnikum maradéktalan likvidálása volt.
1904 augusztusára Lothar von Trotha tábornok Waterbergnél leverte a hererókat.
A túlélőket az Omaheke sivatagba űzte, ahol a legtöbben szomjan haltak, miután a meglévő kutakat megmérgezték.
Eredeti fotók tanúskodnak arról a néhány csonttá aszott túlélőről, akiknek sikerült megmenekülniük és elkerülték a bajonetteket.
Októberben azután a nama törzs tagjai lázadtak fel, akikkel ugyanígy bántak el.
70%-os népirtási hatékonyság; genetikai kísérletezés a koncentrációs táborban
A becslések szerint mintegy 65 000 hererót mészároltak le, a teljes népesség 70 százalékát.
A nama törzs lakóinak felét, mintegy 10 000 embert.
1985-ben az ENSZ Whitaker jelentése szerint Németország azon terve, hogy likvidálja Dél-Nyugat Afrika herero és nama népét, a 20. század teljes népirtási kísérleteinek kezdete volt.
A misszionáriusok nyomására és a gyarmaton uralkodó munkaerőhiány eredményeként Berlin leállította a népirtási kampányt. A túlélő hererókat koncentrációs táborokba zárták, ahol az embertelenül kemény rabszolgamunka, az éhség és a betegség megtizedelte őket.
A háborút követően valamennyi, hét évnél idősebb hererónak fémkorongot kellett viselnie a nyakára függesztve, amelyen lajstromszámuk volt látható.
A koncentrációs táborokat Eugen Fischer doktor járta be és ott fajjavítási-genetikai kísérleteket végzett. Felügyelete és irányítása alatt az akasztással kivégzett hererók tartósított holttestét és leválasztott fejüket Németországba küldték boncolásra.
Fischer doktor később a Vilmos császárról elnevezett Antropológiai, Emberi Örökségtan és Eugenetikai Intézet igazgatója lett, majd megírta az Emberi örökség és fajhigiénia elvei című könyvet, amely révén 1933-ban a Berlini Egyetem rektorának választották.
A hererókat fogva tartó öt koncentrációs tábort egyébként 1908-ban zárták be. A róluk készült hivatalos jelentés szerint az ott fogva tartottak 45,2 százaléka nem élte túl a „vendégszeretetet”.
Ezzel szemben Samuel Maharero herero törzsfőnök a háború kitörése után népéhez írt levelében az olvasható, hogy az angolokat, búrokat, misszionáriusokat és más törzsbelieket nem szabad bántani. Mármint az őket elpusztítani kívánó német katonákat kivéve.
A történelem tanúsága szerint 1904 és 1907 között mindkét utasítást lelkiismeretesen végrehajtották.
Ez volt a múlt század első népirtása. Olyan népirtás, amikor a népirtó célja egy etnikum maradéktalan likvidálása volt.
1904 augusztusára Lothar von Trotha tábornok Waterbergnél leverte a hererókat.
A túlélőket az Omaheke sivatagba űzte, ahol a legtöbben szomjan haltak, miután a meglévő kutakat megmérgezték.
Eredeti fotók tanúskodnak arról a néhány csonttá aszott túlélőről, akiknek sikerült megmenekülniük és elkerülték a bajonetteket.
Októberben azután a nama törzs tagjai lázadtak fel, akikkel ugyanígy bántak el.
70%-os népirtási hatékonyság; genetikai kísérletezés a koncentrációs táborban
A becslések szerint mintegy 65 000 hererót mészároltak le, a teljes népesség 70 százalékát.
A nama törzs lakóinak felét, mintegy 10 000 embert.
1985-ben az ENSZ Whitaker jelentése szerint Németország azon terve, hogy likvidálja Dél-Nyugat Afrika herero és nama népét, a 20. század teljes népirtási kísérleteinek kezdete volt.
A misszionáriusok nyomására és a gyarmaton uralkodó munkaerőhiány eredményeként Berlin leállította a népirtási kampányt. A túlélő hererókat koncentrációs táborokba zárták, ahol az embertelenül kemény rabszolgamunka, az éhség és a betegség megtizedelte őket.
A háborút követően valamennyi, hét évnél idősebb hererónak fémkorongot kellett viselnie a nyakára függesztve, amelyen lajstromszámuk volt látható.
A koncentrációs táborokat Eugen Fischer doktor járta be és ott fajjavítási-genetikai kísérleteket végzett. Felügyelete és irányítása alatt az akasztással kivégzett hererók tartósított holttestét és leválasztott fejüket Németországba küldték boncolásra.
Fischer doktor később a Vilmos császárról elnevezett Antropológiai, Emberi Örökségtan és Eugenetikai Intézet igazgatója lett, majd megírta az Emberi örökség és fajhigiénia elvei című könyvet, amely révén 1933-ban a Berlini Egyetem rektorának választották.
A hererókat fogva tartó öt koncentrációs tábort egyébként 1908-ban zárták be. A róluk készült hivatalos jelentés szerint az ott fogva tartottak 45,2 százaléka nem élte túl a „vendégszeretetet”.
A szögesdróttal vagy áthatolhatatlan tüskebokor kerítéssel körbevett táborokban a hererók a számukra szokatlan nyers rizst, valamint némi vizet kaptak.
A bocsánatkérés elmaradt
1998-ban Roman Herzog német elnök namíbiai látogatásán találkozott herero vezetőkkel. Mundzsuku Nguvauva törzsfőnök nyilvános bocsánatkérést és jóvátételt követelt.
Az elnök sajnálatát fejezte ki azért, ami történt, de nem kért bocsánatot, a jóvátételt pedig elutasította.
2004. augusztus 16-án Heidemarie Wieczorek-Zeul, Németország fejlesztési segélyekért felelős minisztere elsőként hivatalosan kért bocsánatot és fejezte ki fájdalmát a németek által elkövetett népirtásért, és kijelentette: „Mi, németek elfogadjuk történelmi és erkölcsi felelősségünket azért a bűnért, amelyeket a németek követtek el ebben az időben”.
1998-ban Roman Herzog német elnök namíbiai látogatásán találkozott herero vezetőkkel. Mundzsuku Nguvauva törzsfőnök nyilvános bocsánatkérést és jóvátételt követelt.
Az elnök sajnálatát fejezte ki azért, ami történt, de nem kért bocsánatot, a jóvátételt pedig elutasította.
2004. augusztus 16-án Heidemarie Wieczorek-Zeul, Németország fejlesztési segélyekért felelős minisztere elsőként hivatalosan kért bocsánatot és fejezte ki fájdalmát a németek által elkövetett népirtásért, és kijelentette: „Mi, németek elfogadjuk történelmi és erkölcsi felelősségünket azért a bűnért, amelyeket a németek követtek el ebben az időben”.
Azt is elismerte, hogy a tömeggyilkosságok népirtással értek fel, de nem említette a koncentrációs táborok létét és a rabszolgatartás intézményesítését, noha ez német dokumentumokból igen alaposan dokumentált tény. De a miniszterasszony kizárta a kártérítés kijelentve, hogy a német kormány már „11,5 millió euró fejlesztési segélyt fizet évente Namíbiának”.
Lothar von Trotha leszármazottai 2007 októberében a királyi herero törzsfőnökök meghívására Omaruruba utaztak, ahol nyilvánosan kértek bocsánatot von Trotha tetteiért.
Lovas István - MN
