Úgy tűnik, hogy a globalizáció mellékhatásaként már nem csak a márványpoloskák és más egzotikus rovarfajok, de akár egész politikai struktúrák is megjelennek nálunk. Így juthatott el európai földre a politikusok egy Latin-Amerikában őshonos válfaja, a populista. Őshazájában a populista politikus nem áll a tápláléklánc tetején, természetes ellenségei más populista politikusok, gyártulajdonosok, a Nemzetközi Valutaalap, vagy maga az Amerikai Egyesült Államok hadserege. Európában azonban a populizmus békésen fejlődhetett ki minden jó érzésű, felelős polgár őszinte megdöbbenésére. Mivel a táplálékláncban eleinte kakukktojás volt, senki sem tudta, mikor áll majd meg a populizmus terjedése. Egészen nagyjából mostanáig.

Nyár eleje óta a populista politikusok nagy hullását figyelhetjük meg, kiderült ugyanis, hogy egy nagy ellenfelük mégiscsak van: ez pedig a valóság és az ígéreteik között feszülő áthidalhatatlan szakadék. Van ugyanis egy óriási probléma velük: hiába a magabiztos, erőt és biztonságot sugárzó fellépés, hiába a nagy szavak, hiába a hivatkozás a nemzetre és az emberekre, előbb vagy utóbb mindig kiderül, hogy semelyik ígéretüket sem tudják megvalósítani, ám még mielőtt észre vennénk, a pénzt nagyon gyorsan el tudják tenni.

Különös modern hóbort manapság a jobboldali populizmusról beszélni. Heinz-Christian Strache, Matteo Salvini, vagy éppen Orbán Viktor nevét szokás itt emlegetni. Csakhogy aki jobboldali populizmusról beszél, az nagyobbat nem is tévedhetne. A populizmus ugyanis nem tud semmilyen oldali lenni, már ha a politikusi zsebeket képviselő oldalt nem számítjuk. Lényege ugyanis éppen az, hogy egy felelőtlen politikus mindenkinek mindent megígér, amihez persze a lehető legtöbb hatalmat kéri, majd amikor égni kezd lába alatt a talaj, akkor mosolyogva arrébb áll. Nem éppen jobboldali viselkedés.

A populizmus úgy aránylik bármiféle felelős politizáláshoz, mint a nagy zenekar koncertjéhez a mulatóban hozzánk lépő prímás. A zenekar egy előre megtervezett, kigyakorolt koncertet ad, ahol tudjuk, hogy mit várhatunk és azt is kapjuk, az élményt pedig még sokáig meséljük. A mulatóban mellénk lépő zenész ezzel ellentétben akármilyen nótát elhúz bárkinek, persze csak amíg fizetünk, amikor pedig másnaposan nézegetjük majd üres tárcánkat, ő már messze jár. Ezt az élményt is sokáig fogjuk mesélni persze...

Ez történt Ausztriában, ahol a magát nemzethű jobboldalinak beállító Strache vigyorogva lépett le, amikor kiderült, hogy a hatalomért simán eladná az országát az oroszoknak. És ez történt Olaszországban is, ahol a másik nagy „hazafi”, Salvini csak addig tartotta fontosnak a stabilitást, amíg nem derült ki, hogy pártja választást is nyerhetne. Akkor aztán azonnal felborította a kormányt, mert a saját hatalma ezerszer fontosabb volt neki bárminél, majd úgy járt, ahogy az ilyen nagyszájú alakok szoktak. Hoppon maradt. Milyen meglepő, hogy mindketten, Strache is és Salvini is Orbán Viktor cimborái.

Strache és Salvini kihullott, de gyengülőben van Bolsonaro elnök is, aki a természetet akarta pénzre válthatóan megrendszabályozni és úgy tűnik, beletörik a bicskája a kormányzásba Boris Johnsonnak is, aki egyszerű Brexitet ígért, csakhogy olyan nincs.

Orbán Viktor persze alaposan bebetonozta hatalmát, ám barátai vészesen fogynak, a gazdasági válság pedig közeleg. Ám a populista politikus „halála” közel sem olyan heroikus, mint a 20. század milicistájáé Robert Capa legendás fotóján. A populista politikus halála az, amikor elveszik előle a mikrofont és vállvonogatva elsomfordál. Mi nem fogjuk őt sajnálni, ám a kezét mindig figyeljük, mert csal az utolsó pillanatig.

Október 13-én pedig a Fidesz felelőtlen, populista hőzöngése helyett válasszuk a megfontolt, felelős politikát: támogassuk az ellenzéki jelölteket.