Akkor is így köszöntött a tavasz és a március. A budai hegyek felől hideg, még a télre emlékeztető szél söpört végig a pesti utcákon. A járókelők szeméből még nem múlt el a háború és az ostrom okozta félelem, máris új félések ültek a lelkekre. A győztes hatalom katonái még ott cirkáltak az utcákon, és a „felszabadítottak” valami utálatos, dörgölőző örömmel köszöntötték őket.
 67 évvel ezelőtt, 1946. március 12-én gyilkolták meg Szálasi Ferencet |
A házakról gyorsan összeeszkábált vörös rongyok lógtak, és a Markó utcai fogház előtt minden reggel ideges, nyugtalan tömeg várta, hogy kinyissák a fogház udvarára vezető kaput. Bent, a vöröstéglával burkolt falak által határolt udvaron három bitófa állt. Kissé távolabb az egyik sarokban egyetlen kivégzőoszlop várta a következő áldozatot. A frissen gyalult oszlopon rozsdavörös vérfoltok tanúskodtak az eseményekről. Imitt-amott fehér forgácsfoszlányok mutatták a bevágódó golyók helyét. A márciusi ég kéksége eltűnt a magas falak vágta négyszögben, és alulról nézve ólomszürke volt az ég. Az udvarra néző emeleti ablakokban fürtökben lógtak az emberek, mint Munkácsy Mihály „Ecce homo” című képén. A vérfoltos kivégzőoszlopot minden héten ki kellett cserélni, mert már forgácsos volt a közepén. Körülötte a földet mindennap friss homokkal kellett beszórni, hogy eltüntessék a kiömlött vér bántó pirosságát. Bárdossy László vérét. Imrédy Béla vérét. Rajniss Ferenc vérét. Kolosváry-Borcsa Mihály vérét. Szász Lajos vérét. Sztójay Döme vérét. És a többiek vérét. Rövid pár hónap alatt ötször cserélték ki az oszlopot, és három kocsira való homokot szórtak köréje.
1946. március 12-én működésbe léptek a bitófák is. Az ablakokban ujjongó emberfürtök lógtak. Többen, mint máskor. Akik korán hajnalban jöttek, közvetlenül a bitók mellett állhattak. Páholyból nézhették az istentelen színjátékot. Ujjongtak, őrjöngtek és köpködtek, mint egykor a római arénákban, amikor vadállatok elé lökték Krisztus követőit. Akik ott voltak, öregkorukban kényelmes karosszékben ülve mesélhetik majd unokáiknak a nagy népi cirkusz felejthetetlen eseményeit. Büszkén mondhatják majd: én is ott voltam, amikor hozták Szálasi Ferencet. És hozták Hubayt, Budinszkyt. És hozták Csia Sándort és Gera Józsefet. És hozták Kassai Ferencet és báró Kemény Gábort. És hozták Kovarcz Emilt és gróf Pálffy Fidélt. És hozták Szöllősi Jenőt és Vajna Gábort. És hozták Beregffy Károlyt és Omelka Ferencet.
És hozták a többieket, rendre egymásután hónapokon, éveken keresztül. S mind az ötezerháromszázat hozták, akiket a magyar nép nevében lődöztünk kivégző oszlopokon és aggattuk őket a Markó utcai fogház piszkos és komor udvarán.
Akkor, 1946 tavaszának vérző idején.
A halottak sírján akkor zöldell ki a fű, ha elfelejtik őket…
Kapcsolódó: Purim-ünnep 1946-ban - így folytatódott
