A Jobbik szervezésében 2013. június 16-án a nemzeti oldal - amint arról portálunk is beszámolt - a fővárosi Oktogontól a Hősök teréig tartó színpompás menettel, majd a jelen politikai eseményeit, teendőit is fölemlítő szónoklatokkal tisztelgett a felvidéki Borsiban született II. Rákóczi Ferenc vezette kuruc szabadságharc 310 esztendővel ezelőtti kezdetére. Gaudy-Nagy Tamás, Morvai Krisztina, ifj. Hegedűs Loránt és mások mellett a Hősök terén fölszólalt a Nagyságos Fejedelem egyik földije, jelen korunk hűséges és bátor magyarja, a magyar állampolgárság fölvételének bejelentése miatt a megszálló tótok által meghurcolt Fehér István révkomáromi tanár.

Fehér István gimnáziumi földrajztanár, a Csallóköz szülötte, szintén végigvonult a budapesti Andrássy úton, majd a Hősök terén elmondta emlékező és emlékeztető beszédét, amelynek szerkesztett változatát Révkomáromba történt hazatérése után küldte el nekünk villámpostán. Fehér István hitvallását a Kuruc.info olvasói már megismerhették a Nemzeti Jogvédő Szolgálat által a trianoni diktátum aláírásának legutóbbi évfordulóján Budapesten egybehívott konferencia résztvevőihez intézett videóüzenet ismertetéséből.

Hering J. - Kuruc.info

A mai napon olyan igazhitű magyar emberre emlékezünk, akire méltán lehetünk büszkék mi, magyarok, éljünk bár a gúnyhatárokon kívül, mint jómagam, akár itt, a Csonkahonban, mint Önök. Emlékezvén a Nagyságos Fejedelemre és tetteire azonban rá kellett döbbenjünk, hogy oly hosszú idő, egészen pontosan 310 év után nagyon sok tekintetben ma sem tartunk előbbre mi, magyarok. Még ma is tart a magyar emberek küzdelme az árral, s most nemcsak a Dunára gondolok. De kérdezem én: vajon mit és mennyit ér ez az emberfeletti küzdelem, ha a nagy víz sikeres legyőzése után azt látjuk, hogy ingóságainkat megmentettük ugyan, de az alattuk levő területet a folyó közelében, vagy attól távol, az őseink által ránk hagyott magyar földet épp most adják el Júdásként az idegeneknek – önként.

Ha ezt hagyjuk, miképpen nézünk gyerekeink, unokáink szemébe, hiszen ők majd bizonyára napszámosként, úgymond csicskaként lesznek kénytelenek leélni életüket, ha egyáltalán maradnak az országban, a szülőföldön. Mit szólna a Nagyságos Fejedelem, ha ezt látná? Hát miféle nép lettünk, hová tűnt belőlünk Atilla vére? Be kellene látnunk végre, hogy csupán a különböző megemlékezések nem oldják meg napi gondjainkat, bajainkat. Mielőtt idegenekre mutogatnók, saját portánkon belül, saját családunkban kell olyan rendet teremteni, olyan értékrendet átültetni gyerekeink fejébe, amely idővel, de magától hozza meg napi gondjainkra a megoldást. Újra össze kell tartson a nemzet, sőt, újra egyesülnie kell. De valóban, és nem csupán lélekben, mert meglátásom szerint a Kárpát-hazában sajnos már nem vagyunk 15 milliónyian.

Fejedelmünk a Felvidék szülötte. Azé a Felvidéké, amely ma is vívja elkeseredett harcát az újkori honfoglalókkal szemben, és sajnos gyakran olyan falakba ütközünk, amelyeket nem a tót atyafiak építettek, bár a régi szép időkben valóban jó kőművesek hírében álltak. Mire gondolok? A saját kishitűségünkre, tunyaságunkra. Hozzánk is átgyűrűzött a liberális métely, melynek egyetlen feladata van, elfeledtetni a magyarral mindazt, ami érték, ami a miénk évezredek óta, és amire büszkének kéne legyünk. A lassan hagyománnyá váló pénzközpontú életfelfogás, amely hozzánk is a csonka országi „retekklub, Tel-Aviv 2” és a hasonlóan ócska, kultúrszeméttel teli magántelevíziókból ömlik, sajnos megváltoztatja a felvidéki magyarok többségének gondolkodásmódját és értékrendjét.

Hogy mi lett ennek az eredménye? Például az, hogy a magyar kormány hivatalos adatai szerint is mindössze 1500 felvidéki magyar vállalta a magyar állampolgárság felvételét. Ebből mindössze heten vagyunk, akik ezt nyilvánosan, ország-világ előtt fel is vállaltuk a szlovák állammal, annak primitív és megalázó törvényével szemben, de alkotmányával összhangban. Pedig az utolsó hivatalos népszámlálási adatok alapján is még mindig 450 ezer ember vallja magát magyarnak a Felvidéken! A Felvidék jelenlegi bitorlói talán arra játszanak ezzel az ellenünk folytatott hercehurcával, azt várnák el tőlünk, hogy minél előbb csomagoljunk össze és sétáljunk át a komáromi Erzsébet hídon, vagy a néhány éve helyreállított párkányi Mária-Valéria hídon, de közülünk az utolsó lehetőleg majd oltsa el a lámpát is… Tudjátok kedves testvéreim, sajnos sokan ezt a szívességet meg is teszik nekik, magyar állampolgárság nélkül is. Mi odahaza egyre csak fogyunk, s ráadásul a sajátjainktól is néha megkapjuk: minek ez a „hősködés, cirkusz, feltűnési viszketegség?” Mert szerintük a régi magyar időkkel már úgysem kezdhetünk semmit, ez már nem is divat, mondván: egy családba, az Európai Unióba tartozunk mindannyian.

Kedves Magyar Testvéreim, hadd mondjam el itt és most: nekem nem családom az, melynek alapokmányából szándékosan kimaradtak a keresztény értékek, nem családom az, amely felett a globális pénzhatalom tartja „oltalmazó” kezeit, nekem nem családom az, melynek emberjogi bírósága beleegyezését adja, hogy nemzetiségi alapon egyesek földönfutókká válhatnak a saját szülőföldjükön, élhetnek idegenként a saját lakásukban, naponta kitéve a rendőrség és a hivatalok packázásának, zaklatásainak. Miféle Európa az, melynek úgymond családi kötelékébe minden gond nélkül be lehet kerülni nyelvtörvényekkel, kollektív bűnösséget kimondó bene±i dekrétumokkal, ahol emberek százezrei még ma is hivatalosan háborús bűnösök, fasiszták leszármazottai, élősködők, de hadd ne folytassam tovább.

Szomorú vagyok, mert a trianoni gyalázat szemrebbenés nélkül, aljas módon, hol bújtatva, hol legálisan, törvényekbe csomagolva, de folytatódik, miközben meglátásom szerint a magyar diplomácia most már sokadszor szánalmasan gyönge. Dicső Fejedelmünk nem sok szépet mondana nékünk, ha látná ezt a gyávaságot, ezt a tunyaságot, a valódi értékeknek ezt a totális fejtetőre állítását. Vajon ma mekkora sereget tudna toborozni közülünk? Petőfi Sándor hiába írta le, hogy „…kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete …”?

Egyszer egy csonka honi újságíró kérdezte tőlem: „Tanár úr, most, az állampolgársági esküje után úgy érzi, hogy önnek is van már hazája? Döbbenten hallgatta, amikor azt válaszoltam neki: nem, még mindig nincs, de talán egyszer majd az is lesz.

Tisztelt Ünneplő Közönség! A magyarság és az őshonos magyar területek megmaradásának legelső lépése a leszakított magyar területek teljes körű területi autonómiája kell legyen. Ez, és csakis ez lehet az első lépés ahhoz, hogy végre sok száz év után, sok vesztes csata és háború után helyreálljon a rend. Üzenjük a bitorlóknak: a rendet is meg lehet szokni, a rendetlenséget csak elviselni lehet – egy ideig. Szerintem ez II. Rákóczi Ferenc üzenete a mai magyarságnak. Hiszen ha „Isten velünk, vajon kicsoda ellenünk”? - fejezte be ünnepi beszédét Fehér István.