Ezzel az utolsó résszel szeretném lezárni ezt a történetet, de talán a legfontosabbal még adós maradtam: van-e felelősségem abban, hogy a Jobbik oda jutott, ahova, s miért maradtam egészen a kongresszusig a Jobbik alelnöke, ha Vonáék mindenből kihagytak, és semmilyen ráhatásom nem volt a döntésekre?

Előző rész: Toroczkai: Vona már 2016 tavaszán készen állt az árulásra

Ahogy azt már korábban írtam, egészen 2016 végéig igazán nagy fordulat nem következett be a Jobbik életében. Semmit sem tudtam például arról, hogy Vona Gábor ekkor már új tanácsadókkal vette körül magát, s a döntések a háttérben már megszülettek. 2016-ban a Jobbik migrációs kampányát is rám bízták, a népszavazásig tettem is a dolgom. Aztán derült égből villámcsapásként, Vona Gábor egy sms-ben tudatta velem, hogy éppen belép Orbán Viktor dolgozószobájába, s kért, hogy ne nyilatkozzak a sajtónak, végül este a televízióból tudtam meg, hogy Vona Gábor közölte Orbán Viktorral, hogy a Jobbik nem szavazza meg a migránsok betelepítését elutasító alaptörvény-módosítást. Mindezt úgy, hogy akkoriban még eleven élményként élt bennem a több éves invázió, amely ellen a szerb határon sokáig egyedül harcoltam, s úgy, hogy a Jobbik az én arcommal kampányolt a kvótaellenes népszavazás támogatása mellett. Hátba szúrásként értékeltem, amit Vona tett, s ekkor kezdtem azon töprengeni, hogy elképzelhető, hogy a valódi döntések nem az elnökségi üléseken fogannak, s én csupán biodíszletnek kellettem. Ezzel szinte egy időben kaptam még egy hátba szúrást, amikor Vona Gábor nyilvánosan támadta meg a burkatiltó és homoszexuális politikai propagandát megakadályozó ásotthalmi rendeletet, pedig az egy demokratikusan megválasztott képviselő-testület autonóm belügye volt. A Jobbik titokzatos háttéremberei ebben az időben kezdtek cenzúrázni, a párt kommunikációjából kitiltani, még az is előfordult, hogy bár engem hívtak az ATV-be, Vona Gábort küldték helyettem.

Ilyen körülmények között, talán érthető módon, több fórumon kifakadtam, így juthatott el a felháborodásom a Fidesz-közeli sajtóhoz 2016 novemberében. Ebből kreált aztán 2018-ban egy olyan hazug vádat ellenem a Jobbik Vona-szárnya, amely szerint én az elnökségi üléseket felvettem és hanganyag formájában rendszeresen szivárogtattam a Fidesz-közeli médiának, amely persze hazugság volt, de ezzel is próbálták 2018-ban a tisztújítást befolyásolni. 2016 év végén Vona Gábor eljött hozzám Ásotthalomra, és a nyilvánosság elé is tárt találkozónkon arról biztosított, hogy a jövőben nem biodíszletként számítanak rám. Hittem neki, hiszen például a Budaházy-ügyben is tudtam ekkor még eredményt elérni. Aztán kiderült, hogy alaposan át lettem verve.

2017-ben továbbra is rendre a hírekből értesültem a stratégiai döntésekről, miközben a kéthetente megtartott elnökségi üléseken helyi ügyekről, tagszervezeti kérdésekről szavazgattunk. 2017. március 27-én a Magyar Időknek adott interjúval üzentem is, nem maradtam csendben, de a Jobbik közösségének továbbra sem szeretettem volna ártani, még mindig hittem abban, hogy a nemzeti mozgalom pártja még menthető. 2017-ben már ostrom alatt tartott a Fidesz-közeli média, de egy-két ilyen tudatosan vállalt interjú kivételével minden médiakeresést elutasítottam. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy Vona Gábor és csapata akkora árulásra, olyan opportunista fordulatra készül, amely aztán 2017 novemberében vált nyilvánvalóvá, amikor Vona Gábor ismét az elnökséget megkerülve már a Jobbik, az LMP és a Momentum koalíciójáról beszélt egy interjúban. Azzal a Momentummal, amelyről éppen én írtam meg először itt az oldalamon, hogy a Rothschild-bankházból elrugaszkodott Emmanuel Macron által gründolt összeurópai nemzetellenes pártszövetség magyarországi leányvállalata, amely semmi jót nem fog hozni a magyar embereknek. Vannak olyan kérdések, amelyekről, ha nem az elnökség dönt egy párt élén, tolerálható, de egy koalíció nem ilyen kérdés. Ráadásul, amikor a tiltakozásom hatására összehívott elnökségi ülésen végre beszélhettünk a dologról, az ülés után rögtön Volner János hívott telefonon, és tőle tudtam meg, hogy miközben mi a lehetséges koalíciós partnerekről vitatkoztunk, már „lefőtt a kávé”. Az elnökségi üléssel egy időben ugyanis megjelent egy Magyar Nemzet-interjú Vona Gáborral, ahol megerősítette az LMP-vel és Momentummal való elvtelen „21. századi” koalíciós szándékot. Ezután december elején egy négyszemközti találkozón Vona Gábor arra kért, hogy mondjak le az alelnöki posztomról. Én hajlottam is erre, hiszen ekkor már kezdett vállalhatatlanná válni számomra mindaz, amit Vona Gábor megtestesített. Az európai parlamenti képviselőséget ajánlotta fel nekem a Jobbik elnöke, amelyben láttam is motivációt, hiszen a nemzetközi médiában többet szerepeltem, mint a hazaiban, a magyar-szerb határon a kerítéssel és a migráció elleni harcommal rengeteg külföldi kapcsolatra tettem szert, és van elképzelésem egész Európa vonatkozásában is. Addig a pontig haladt jól a beszélgetésünk, amikor Vona Gábor hirtelen azt mondta, hogy éppen ez a lelkesedésem teszi őt bizonytalanná, hogy menjek-e én az Európai Parlamentbe, mert ismer ő engem annyira, hogy ahova én megyek ott mindig alaposan felkavarom az állóvizet. Ekkor értettem meg, hogy az EP-képviselőség a maga több milliós havi fizetésével a lelépési és hallgatási pénzem lenne. Ezután ugyanúgy lemondtam róla, ahogy alelnökként lemondtam az országgyűlési képviselőségről is. Ha nincs motiváció, ha nem „kavarhatom fel az állóvizet”, akkor nem érdekel. Milliós fizetéssel együtt sem. Egyébként januárra Vona Gábor meggondolta magát, és ekkor már arra kért, hogy maradjak alelnök, mert sokat ártana a pártnak a lemondásom, hiszen ekkor már elkezdődött a kampány. Kivételesen egyetértettünk. Maradtam a kongresszusig alelnök, egyrészt, mert mindig végigcsinálok mindent, amit a fejembe vettem, különösen, ha arra sokaktól kaptam felhatalmazást, márpedig alelnöknek 2016-ban a kongresszus választott meg. Másrészt pedig ekkor már egyetlen cél lebegett a szemem előtt. Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy Vona Gáborral és az ő kaméleon-taktikájával a Jobbik sohasem nyer semmilyen választást, sohasem lesz kormánytényező, ezért én már a bukás utáni időre készültem. Úgy láttam, hogy nem maradt más a vezetőségben, aki átvenné és visszaterelné a Jobbikot az eszmei alapjaihoz, a hitelességhez, az eredeti lendületéhez. A tisztújító kongresszusra készültem, mert a Jobbik nem Vona Gáboré és csapatáé, hanem azé a sok ezer magyar emberé, akik létrehozták azt a radikális fordulatot óhajtó nemzeti mozgalmat, amely ugyan a MIÉP-ben gyökerezik, de mégis a nulláról kellett felépíteni az ezredfordulótól kezdődően, de mára évente milliárdos állami támogatással, hatalmas erőforrással rendelkezik. Nem mellesleg pedig volt egy 2010 környéki ígéretem, amikor azt mondtam, hogy nem hagyom, hogy a Jobbik letérjen az eredeti útról, s azokká váljon, akik ellen a harcot egykor elkezdte.

Leginkább azért haragszom Vona Gáborékra, mert rengeteg régi bajtársammal együtt – a tisztújítás érdekében, a küzdelem végén - még engem is arra kényszerítettek, hogy egy olyan, civilek által szervezett gigatüntetésen vegyek részt, amelyen a százezres tömegben Gyurcsányék is ott voltak néhány százan. Történt mindez azért, mert az én javaslatomat, hogy a választás után álljon a Jobbik az elégedetlen tömegek élére, az elnökség (szokásához híven) visszautasította. De ebben az időben sem maradtam csendben, elég ha arra gondolunk, hogy alelnökként 2018 március végén éppen Mirkóczki Ádám Jobbik-szóvivőtől határolódtam el, amikor azt nyilatkozta, hogy „az a retorika, ami 2010 előtt ment, az volt a nem igaz”.

Egyetlen megválaszolatlan kérdés maradt még, amelyet sokszor hallottam az elmúlt hónapokban. Mi lett volna velem, ha nyer a Jobbik, ha tényleg koalíciós kormányt alkothatott volna az LMP-vel és a Momentummal? Erre a kérdésre is megadtam a választ, jóval a választások előtt. 2017 novemberében nyilatkoztam a Hír tévének, illetve ezzel egy időben ugyanezt írtam a saját Facebook-oldalamra is: „Én egészen biztosan nem leszek egy Jobbik-LMP-Momentum által alkotott kormány tagja”.

A történet végét már mindenki ismeri. Végül a számtalan aljas eszközzel befolyásolt tisztújító kongresszuson egy hajszállal alul maradtam, de talán jobb is, így kellett ennek történnie. Bár ismét, kemény munkával a nulláról kell valamit felépítenem, de valójában az elmúlt húsz év nem múlt el nyomtalanul. Nem voltam, és nem vagyok egyedül. Ennek köszönhető, hogy a Mi Hazánk már a bejegyzése előtt kétezer tagjelölttel rendelkezett. A helyzet az, hogy nem a nulláról indultunk, csak folytattuk a régen megkezdett egyenes utunkat, mert ahogy mindig mondtam; a világ változik, mi maradunk azok, akik voltunk.