A könyvben megszólaló egyik volt magas rangú vezető szerint a dokumentumok annyira kényesnek számítottak, hogy még a Kenedi János történész által 2007–2008-ban vezetett, a pártállami állambiztonsági iratokat kormányzati megbízásból vizsgáló szakértői bizottság elől is elrejtették.

Amikor jött Kenedi, direkt próbáltuk úgy kalauzolni, hogy ne is vegye észre azt az ajtót, ahová a dossziét elraktuk – idézi Panyi az egykori hírszerzőt. (A történészt erről már nem lehet megkérdezni, hiszen tavaly novemberben elhunyt.)

Az extiszt szerint az Információs Hivatal akkori értékítélete az volt, hogy Göncz „nem érdemelte meg, hogy borítsunk rá”, ráadásul az ügynek az elnöki ciklusa lezárulta után már politikai tétje sem volt.

Az egykori hírszerzési vezető visszaemlékezése szerint az iratok őrzése az Információs Hivatalon belül is komoly aggodalmat váltott ki.

„Féltünk Göncz dossziéjától, mert számítottunk rá, hogy a miniszterelnök bármelyik pillanatban behívhat, és számonkérhet minket, hogy ez mégis miért van nálunk” – idézi a volt hírszerzőt Panyi Szabolcs.

Amikor a kezemben tartottam a papírokat, és átadtam az irattárunk vezetőjének, ő rögtön azt mondta: »Gyújtsuk fel!« – idézte fel az egykori titkosszolga.

A dokumentumok eredete az 1956-os forradalom leverését követő megtorlásokhoz vezethet vissza. Panyi felidézi Rajnai Sándor, az eredetileg Reich Sándorként született állambiztonsági tiszt pályafutását, aki 1945 után az ÁVO, majd az ÁVH kötelékében szolgált, a forradalom leverését követően pedig részt vett a megtorlásban.

Rajnai 1957-től a Gyorskocsi utcában működő politikai nyomozó főosztály helyettes vezetőjeként dolgozott, és irányította a Gyűjtőfogház hírhedt K részlegének kihallgatásait is. Itt magyar és szovjet tisztek fenyegetéssel, alvásmegvonással és fizikai erőszakkal igyekeztek vallomásra bírni a forradalom résztvevőit. A kihallgatottak között volt Bibó István és Göncz Árpád is.

Rajnai később a hatvanas-hetvenes években a magyar hírszerzés egyik legfontosabb vezetőjévé vált, 1967 és 1976 között a területtel foglalkozó III/I-es csoportfőnökség feje volt. Ez magyarázhatja, hogyan kerülhettek ide a megtorlásokhoz kapcsolódó dokumentumok, illetve hogyan örökölhette meg ezeket a rendszerváltás után az Információs Hivatal.

Panyi szerint nem tudni, pontosan mit tartalmaztak az állítólagos dokumentumok, mennyire voltak hitelesek, illetve hol lehetnek jelenleg, vagy egyáltalán léteznek-e még.

Állítása szerint „három egykori magyar titkosszolga” is megerősítette, hogy az IH egyik titkos irattárában a kétezres években még megvoltak a Göncz Árpád 1956 utáni esetleges beszervezésével kapcsolatos iratok.

A szerző egyik forrását sem nevezi meg, ami egy titkosszolgálati történet esetében nem meglepő.

Ám az már jóval szokatlanabb, hogy az a korszakot kutató történész is névtelenségbe burkolózik, aki elmondja: saját kutatásai és forrásai alapján arra jutott, hogy a fiatal Göncz együttműködött az állambiztonsággal. A szakértőről egy lábjegyzetből pusztán annyit tudhatunk meg, hogy 2026 januárjában készült vele az interjú.

A történész ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ennek megítélésekor figyelembe kell venni a kihallgatások során alkalmazott fizikai erőszakot és halálos fenyegetéseket. Külön kérdés az is, hogy Göncz adott-e át olyan információkat, amelyek miatt bárkit hátrány ért.

Panyi könyvében az egyik magas rangú anonim volt hírszerző meglehetősen súlyos és a rendszerváltás, illetve a kilencvenes évek politikatörténetét is sajátos fénybe helyező állítást tesz: az orosz titkosszolgálatok is tudhattak a volt köztársasági elnök esetleges állambiztonsági múltjáról.

Panyi a korszakkal foglalkozó román történeti munkákra hivatkozva azt írja: Rajnai nem csak a magyar hírszerzés vezetője, de egyben a KB magas rangú titkos tisztje is volt. Sőt, egy (szintén névtelen) volt III/I-es tiszt azt is hozzáteszi: „valószínűleg előbb dolgozhatott az oroszoknak, mint a magyaroknak”. Egy másik exhírszerző szerint „ha Rajnai tudott róla, márpedig ő maga volt ott személyesen 1957-ben a kihallgatásokon, akkor az oroszoknak is tudniuk kell róla, hiszen ő nekik dolgozott”.

Göncz Árpádot 1990-es államfővé választása után számosan vádolták azzal, hogy a forradalmat követő megtorlások idején megtört, és együttműködött az állambiztonsággal. A kilencvenes években a Kapu magazin több cikkében is előfordultak ilyen utalások, a radikális jobboldali közbeszédnek pedig éveken át szerves része volt ez az állítás.

Ezt bizonyító dokumentum azonban soha nem került nyilvánosságra.

Ilkei Csaba volt MDF-es politikus Az elmaradt állambiztonsági rendszerváltás című, 2013-as munkájában azt írja, hogy 1989 decemberében megcsonkították a Bibó István, Göncz Árpád és társaik elleni per dokumentumait.

(Index)