Idén Magyarországon holokauszt emlékévet rendeztettek. (Tényleg, mi lett az Orbán szabadságharcával bizonyos pénzügyi körök ellen? Leverték, vagy nem is volt?) Ennek hatására, valamint a fennmaradt kordokumentumok, eszmecserék (Perge Ottó – Karsai László) olvasása után úgy döntöttem, személyesen akarok meggyőződni az állításokról, mivel nem éreztem magamat felkészültnek ebben a témában.

Nem maradt más hátra, felkerekedtem és útnak indultam, még mielőtt bírói végzés kötelezne erre… Közel tízórányi utazás után megpillantottam a táblácskát: „Auschwitz Memorial Museum”. Teljesen tapasztalatlanul Auschwitz-Birkenauba mentem, ahelyett, hogy az első, a városban található egykori lengyel kaszárnyából kialakított munkatáborba mentem volna. Parkoló, mellékhelyiség fizetős, ebből is látszik, jó üzlet a holokauszt. Figyelmesen végignéztem mindent, nem úgy, mint a 32 fokos fülledt melegben egy kaftánosokból álló csoport tagjai, akik a vasúti kocsi megnézése után - valószínűleg letudták a kötelező programot -, egyszerűen buszra szálltak és elhajtottak. Ezek után fel kell tennem a kérdést, ha nekik nem fontos, akkor nekem mi közöm van ahhoz, hogy egy idegen nép a másikkal mit csinált… Körülbelül annyi, mint a hutuk és tuszik harcához. Azaz semmi. Már hallom óbégatásukat, hogy lehet ilyet írni, hiszen az áldozatok között magyar zsidók is voltak, gyűlöletbeszéd felsőfokon, stb… Emlékezzünk együtt Kornis Mihály szavaira: „Mi sokkal jobban gyűlölünk benneteket, mint ti minket.” Látott már valaki fából vaskarikát, szarvasünőt aganccsal, bikát tőggyel?!

Gondolatom alátámasztására a múzeum képtárát hívom segítségül. A falakon különböző emberek képei láthatóak, akiket Auschwitzban tartottak fogva. Képek alatt ismertetik velünk nemzetségét, foglakozását, születési/elhalálozási időpontját. Többek között Lajos Grünfeldét is. Mit írnak róla? Zsidó. Tehát nem magyar. (Természetesen, akik be akarnak illeszkedni a többségi társadalomba, és a művészeti életben, sportban dicsőséget szereznek, szereztek Magyarországnak, azokról a legnagyobb tisztelettel kell beszélnünk.)
A vasúti kocsinál olvasom a táblát: itt választották el a munkaképeseket a munkaképtelenektől (gyerekek, öregek, betegek). Ismerjük a beszámolókat: férfiak balra, gyerekek, betegek, öregek jobbra. Az utóbbiak a „Halál Útján” a gázkamrákba lettek küldve. Mégis a munkaképes férfibarakkok között gyermekbarakkra bukkantam. Ez hogyan lehetséges? Segíts, Karsai László!

A két táborrészt elválasztó útról kiérve, balra fordulva megpillantottam egy épület maradványait. Érdekes módon egyetlenegy gázkamra sem maradt épen vagy restaurálták volna az utókornak, így arra kell hagyatkoznom, amit írnak. Itt működött az egyik gázkamra. Azt mindannyian tudjuk a német precizitás világhírű, érthetetlen módon a menetiránnyal szemben volt a gázkamra bejárata, mintha nem is német mérnökök alkották volna. A tábori ismertetőkben minden részletet ismertetnek. Pl.: hová öntötték ki a hamvakat, hol égették a holttesteket. De az utóbbi egyben várakozóhely is volt a gázkamrákhoz. Várakoztatják a tömeget, akiket halálba küldenek, és ugyanott égetik el a holttesteket? Nem illogikus kicsit?

Mindent megnézve folytattam utamat Auschwitz I-be. Felnézek az „ARBEIT MACHT FREI” jelmondatra és megállapítom a „B” betűt fordítva rakták fel. (A hasa fent van, nem lent.) Mi jöhet még? És nem csalatkoztam. Már korábban a Kuruc.infón is megjelent képhamisítvánnyal találkozom; ismertetője szerint „tömeges kivégzések, mint ez itt Ukrajnában, a megszállt Lengyelország területén is történtek”. Egy baj van, az eredeti kép nem kivégzést ábrázol, hanem tűzpárbajt.

Ennek tudatában hogyan higgyem el azt a rémséget, amit Auschwitzról terjesztenek, tanítanak, miközben hazugsággal tömik a látogatók fejét?!

Végezetül egy személyes észrevétel: Néztem a múzeum kiállításán részt vevő emberek arcát; ennyi sétálva nevetgélő embert már rég láttam. S ha valaki megéhezett a többórás látnivaló után, a bejárattól nem messze lévő bisztróban kegyeletteljesen ehet-ihat.