Azt gondolom, természetszerűleg adja magát, hogy sorozatomat, mely igyekszik egy pillanatnyi rátekintést engedni az elszakított területen élő magyarság autonómiatörekvéseire, nem is kezdhetném mással, mint a Felvidékkel. Ahol ugyanis nemrégiben választásokat tartottak, melynek eredményeképpen nem jutott be magyar érdekeltségű párt a szlovákiai törvényhozásba, ami nem sok jóval kecsegtet a jövőt illetően.
 |
Többek egybehangzó álláspontja szerint a leginkább apátiával sújtott határon túli magyar közösség éppen a felvidéki.
Tudvalevő, a trianoni békediktátummal hazánk északi részét úgy szakították le, és adták az akkor újonnan létrejövő Csehszlovákiának, hogy mintegy 1 millió honfitársunk rekedt határainkon túlra. Megjegyzendő, ez akkor még Kárpátalját is magában foglalta, ma ez a terület már ukrán uralom alatt áll. De mégis, a Trianonban elszakított északi országrészben a 2011-es népszámlálási adatok szerint 612 ezren vallották magukat magyarnak – 152 ezren Kárpátalján (12,7 ezer négyzetkilométer), míg 460 ezren a mai Szlovákiában (49 ezer négyzetkilométer), tehát a Felvidéken. Kárpátalja azonban egy következő rész témája lesz.
De ha apátiáról beszélünk, akkor azt is hozzá kell vennünk, hogy a megfélemlítés évtizedei a legmélyebb nyomot is e közösség lelkében hagyták, a mai napig sokszor akkor sem állnak ki magukért, amikor ennek nem feltétlenül volna súlyos következménye. Szomorú ezt kimondani.
Talán ez is közrejátszik abban, hogy vérlázító módon az 1945-ben életbe léptetett, a magyarság kollektív bűnösségét is leszögező Benes-dekrétumok mind a mai napig érvényben vannak. Amíg ez a helyzet fennáll, semmilyen tekintetben nem beszélhetünk kielégítő körülményekről. Ma Szlovákiában a magyarságot nem tekintik őshonos államalkotó nemzetnek. Ezért a magyarok jogfosztottsága részben ma is létezik.
Apró kitérőként, mintegy érdekességképpen, melyről nekem is voltak személyes tapasztalataim, a „kisantant népei” közül a szlovákok között lehet fellelni olyan politikai erőket a radikális jobboldalon, melyek már nem ellenségesen viszonyultak a magyarsághoz, és meghaladni igyekezték például a soviniszta Jan Slota által vitt irányvonalat. A magam részéről ilyesféléket elképzelhetetlennek tartok Romániában.
Gondoljunk csak a szlovák nemzeti erők legerősebb pártpolitikai formációjára, a Marian Kotleba által vezetett Mi Szlovákiánk Néppártra, mely évekkel ezelőtt meghirdette, csakúgy, mint Kotleba korábbi mozgalma, a Szlovák Testvériség, a magyarokkal való kiegyezés és megbékélés politikáját. Hogy aztán ez kinél mennyire őszinte vagy milyen mértékben taktika, természetesen innen megmondani nem lehet, illetve, hogy aztán ebből a szituációból lehetett volna, vagy lehet-e a jövőben valami előremutatót kihozni a felvidéki magyarság számára, nem tartozik szorosan véve ezen iromány feladatai közé.
De van ennél egy sokkal fontosabb jelenség. Amire viszont nekünk, magyaroknak lenne leginkább hatásunk. Nevesítve, közvélemény-kutatások igazolják a felvidéki magyarság letargikus lelki attitűdjét. A reménytelenséget a számok is visszatükrözik, 1994-ben 82%-uk kívánta az autonómiát vagy a társnemzeti státuszt, 1999-ben már csak 70% volt ez az arány. 2008-ban pedig tovább csökkent, 67 százaléka gondolta úgy a felvidéki magyarságnak, hogy szüksége volna bármilyen jellegű autonómiára. S elnézve az elmúlt választások tapasztalatait, ahol az országos részvétel 65%-os volt, de a magyar közösség csupán 30%-a ment el szavazni, azok se mind magyar pártra, elképzelhető, miképpen állnak az autonómia-törekvésekhez…
 |
Pedig abban a szerencsés helyzetben vannak, már ha lehet itt még ilyen jelzővel élni, hogy a határ mentén egy tömbben él a felvidéki magyarság, tehát olyan természetű földrajzi problémáik nem volnának, mint a székelyeknek, akik mélyen bent Románia közepén élnek. Bár 2010-ben a Magyar Közösség Pártja programszerűen felvette célkitűzései közé az autonómia ügyét, sajnos sokat nem hallhattuk az elmúlt 10 évben erről.
Pedig semmi esetre sem mondhatunk le egy olyan nemzetrészről, mely magában foglalja az ősi koronázó várost, Pozsonyt, és annyi és annyi nagy, kiemelkedő személyt adott a magyar történelemnek. Többek között Nyitra szülötte a „napba öltözött ember”, Prohászka Ottokár is, aki temérdek értékes gondolatot hagyott reánk.
Hinni akarjuk és hisszük is, a felvidéki magyarság a sok nehézség ellenére mégis az alábbi prohászkai szellemiségnek a jegyében tekint a 21. század elé:
Légy olyan, mint a madár,
Mely alól, ha kivágják a fát,
Nem zuhan le, hanem
Még magasabbra repül.
És bár nem elsősorban politikai jellegű, de lehet, éppen ezért tisztább, mély szimpátiával és tisztelettel figyelem évek óta, hogyan vált a FC DAC (Dunaszerdahely) aktuális mérkőzése és így stadionja egyfajta nemzeti összetartozást szimbolizáló „zarándokhellyé”, ahonnan tulajdonképpen elindult hódító útjára az Ismerős Arcok, Nélküled című dala is…
Lantos János – Kuruc.info
