Miként az már kezdetektől fogva köztudott, a biológiai zsákutcások vonaglása arról szól, hogy provokálják a normális társadalmi többséget, bemocskolják a keresztény és nemzeti értékeinket, illetve jeles történelmi személyiségeinket. Ezúttal Fadrusz János Hunyadi Mátyásról 1902-ben alkotott híres kolozsvári szobrát tüntették fel Jössz vagy jössz című, buzulást propagáló filmjükben.

Ha már ez a beteg grémium felvetette, röviden tekintsük át, miként viszonyult a középkori magyar joggyakorlat a természet elleni fajtalanság eme változatához. A neves orvostörténész, Magyary-Kossa Gyula szerint Magyarországon először egy XIV. századi tiszti esküminta utalt a szodómia néven említett homoszexualitásra. (A kifejezést alkalmazták egyébként az állattal létesített nemi kapcsolatra is. Érdekességképpen emlékeztetjük olvasóinkat, hogy a tavalyi vonulósok egyike egy kutyával való közösülést imitált). Az esküminta szövege szerint „Lajos királnak és szent koronájának való hívség-tartásodra minden orvot, tolvajt, gyilkost, katzért, emberétetőket (értsd: gyilkosokat – L.Zs.), bűnösöket, bájosokat, házégetőket, szentegyháztörőket, fél hiten valót… igazán megmondod, megnevezed és kiadod.” Magyary-Kossa szerint a magyar nyelvben a katzer vagy ketzer a természet ellen fajtalankodók, a szodomiták megnevezése volt, de tágabb értelemben paráznát, buját is jelentett. Mint írja, a középkorban alig említették a szodómiát. Idézi Bodó Mátyás jogtudós munkáját (Jurisprudentia riminalis, 1751), amelyben az áll, hogy a magyar ember erkölcsi tisztasága miatt volt ritka ez a bűn, s a magyarok közötti elterjedése a külföldieknek tulajdonítható. A szodómia három típusát különbözteti meg: az onániát, a férfiakkal való közösülést per anum és a nővel való anális közösülést.

Vagyis a szexuális aberráció ezen válfaja oly ritka és elenyésző volt a középkori Magyarországon, hogy még annak kriminalizálására sem volt szükség a jogalkotó részéről, minthogy a magyar nép annyira elsajátította az erényesség és szűziesség erényét és egyébként is olyan szemérmes, hogy tulajdonképpen nem volt értelme külön ilyen törvényt alkotni, azaz még a büntetés által sem utalnak forrásaink arra a lehetőségre, hogy ilyesmit egyáltalán el lehet követni.

Amennyiben azonban valaki a szodómia bűntettét elkövette, az halálbüntetéssel lakolt szexuális eltévelyedéséért. A kivégzés módja változatos formákban történhetett meg. Mivel a középkori erkölcsi és jogi felfogás égbekiáltó bűntettként ítélte meg a szodómiát – erre az 1566. évi Kassai jogkönyv egyértelműen utal –, általában a legrettenetesebb ítélet-végrehajtási módozatokat alkalmazták: a tűzhalált, a kerékbetörést és a karóba húzást.

A fentiek figyelembevételével ajánljuk ezeknek a szerencsétleneknek, hogy a jövőben alaposabban nézzenek utána forrásaiknak, s az adekvát és valóban arra méltó személlyel reklámozzák undorító homogruppenszex-imitácíós vonaglásukat. S erősítsék a reményt egymásban, hogy a „sötét középkori” ítélkezési gyakorlat örökre a múlt marad.

Kapcsolódó: Esti horror mazochistáknak: Lang Györgyi a buzifelvonuláson való részvételre buzdít