Az alábbi Népszabadság-cikkből pár jellemző részlet:
„Háromnaponta éri rendőri beavatkozással végződő inzultus munkavégzés közben az orvosokat, nővéreket. Ahol futja, ott a kockázatosabb műszakokra már biztonsági őröket alkalmaznak. A Magyar Kórházszövetség egységes és szervezett fellépést sürget az elharapódzott erőszak ellen.” - indul az anyag. Amihez nem kell különösebb kommentár. Hacsak az nem, hogy a 18%-os MSZP-tulajdonban levő Népszabadság volt az egyike azoknak, aki az elmúlt 1-2 évben azt a kormánypropagandát harsogta, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, csökkenőben a bűnözés, soha ilyen biztonságos nem volt az ország, mint manapság, sokkal éhetőbb ma Magyarország, mint bármelyik (!) másik európai állam stb...
Tegyük hozzá azt is, hogy ez az átlag háromnaponként történő támadások között gyilkolás (lincselés) is van (vastagon), amelyről, természetesen, mélyen kussol a magyarországi sajtó. Emlékszünk például Földessy Máriára?
„Az olyan mondatokra, hogy „megveszlek kilóra, te köcsög” vagy „parasztgyerek, mit ugatsz”, már az arcizmom se rándul – meséli egy gyerekosztályon dolgozó orvos.” - talán mondanunk sem kell, ilyeneket azok mondanak, akik az életükben egy fillér adót nem fizettek, a pénzüket pedig a többek között az ő gyerekeiket gyógyító, az ő terrorjukat elviselő orvosok által fizetett segílyekből és, rosszabb esetben, bűnözésből szerezték. Ingyenélő, analfabéta bűnöző, és még van pofája olyanoknál magasabbrendűnek képzelni magát, aki nemcsak hogy véres verejtékkel kijárt egy egyetemet, de ráadásul éjt nappallá téve azon dolgozik, hogy – végső soron – a saját, legalábbis áttételes, jövendőbeli gyilkosait (a mostani deviánscigány-gyerekekt) ápolja, gyógyítsa? Mert mi lesz a mai deviánsork-családokban felnőtt purgyékból? „Hála” a „példás nevelésnek”, 99%-os valószínűséggel soha nem dolgozó, így adót nem fizető, ámde élősködő segílyes – rosszabb esetben ráadásul bűnöző is. Kifordult a világ a helyéből, na.
„Az érintett családok viszont nem értették, miért is van szükség a rendőrség és a gyámügy bevonására, így az orvosra támadtak” - igen, ez cigányéknál a nézeteltérések rendezési módja. Nem ám a verbális megoldás (gyk. leülni és civilizált módon megbeszélni a dolgokat)...
Az eredeti cikk:
„Háromnaponta éri rendőri beavatkozással végződő inzultus munkavégzés közben az orvosokat, nővéreket. Ahol futja, ott a kockázatosabb műszakokra már biztonsági őröket alkalmaznak. A Magyar Kórházszövetség egységes és szervezett fellépést sürget az elharapódzott erőszak ellen.” - indul az anyag. Amihez nem kell különösebb kommentár. Hacsak az nem, hogy a 18%-os MSZP-tulajdonban levő Népszabadság volt az egyike azoknak, aki az elmúlt 1-2 évben azt a kormánypropagandát harsogta, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, csökkenőben a bűnözés, soha ilyen biztonságos nem volt az ország, mint manapság, sokkal éhetőbb ma Magyarország, mint bármelyik (!) másik európai állam stb...
Tegyük hozzá azt is, hogy ez az átlag háromnaponként történő támadások között gyilkolás (lincselés) is van (vastagon), amelyről, természetesen, mélyen kussol a magyarországi sajtó. Emlékszünk például Földessy Máriára?
„Az olyan mondatokra, hogy „megveszlek kilóra, te köcsög” vagy „parasztgyerek, mit ugatsz”, már az arcizmom se rándul – meséli egy gyerekosztályon dolgozó orvos.” - talán mondanunk sem kell, ilyeneket azok mondanak, akik az életükben egy fillér adót nem fizettek, a pénzüket pedig a többek között az ő gyerekeiket gyógyító, az ő terrorjukat elviselő orvosok által fizetett segílyekből és, rosszabb esetben, bűnözésből szerezték. Ingyenélő, analfabéta bűnöző, és még van pofája olyanoknál magasabbrendűnek képzelni magát, aki nemcsak hogy véres verejtékkel kijárt egy egyetemet, de ráadásul éjt nappallá téve azon dolgozik, hogy – végső soron – a saját, legalábbis áttételes, jövendőbeli gyilkosait (a mostani deviánscigány-gyerekekt) ápolja, gyógyítsa? Mert mi lesz a mai deviánsork-családokban felnőtt purgyékból? „Hála” a „példás nevelésnek”, 99%-os valószínűséggel soha nem dolgozó, így adót nem fizető, ámde élősködő segílyes – rosszabb esetben ráadásul bűnöző is. Kifordult a világ a helyéből, na.
„Az érintett családok viszont nem értették, miért is van szükség a rendőrség és a gyámügy bevonására, így az orvosra támadtak” - igen, ez cigányéknál a nézeteltérések rendezési módja. Nem ám a verbális megoldás (gyk. leülni és civilizált módon megbeszélni a dolgokat)...
Az eredeti cikk:
Veréssel fenyegetett orvosok, ápolónők
A Magyar Kórházszövetség nagyobb védelmet igényel
Háromnaponta éri rendőri beavatkozással végződő inzultus munkavégzés közben az orvosokat, nővéreket. Ahol futja, ott a kockázatosabb műszakokra már biztonsági őröket alkalmaznak. A Magyar Kórházszövetség egységes és szervezett fellépést sürget az elharapódzott erőszak ellen.
A minap a miskolci megyei kórház CT-laborjába belépett egy férfi. Valamit kérdezett az ott lévő szakdolgozótól, mire az csak annyit válaszolt: „Tessék innen kifáradni”. A civilek számára tiltott helyre tévedőt terelgető fehér köpenyes a következő pillanatban már csak azt látta, hogy a kérdező kést ránt. Ijedtében a kezét az arca elé emelte, s ez volt a szerencséje: a penge csak az asszony tenyerét szántotta végig.
A nő segélykiáltására öszszeszaladó munkatársak fogták le végül a kontrollját elveszítő embert – meséli Csiba Gábor, a miskolci megyei kórház főigazgatója, aki szerint csak az elmúlt két hónapban négy hasonló eset történt intézményükben. A CT-laborban megtámadott asszony azóta is betegállományban van. A főigazgató azt mondja: az utóbbi hónapokban egyre sűrűbben fordulnak elő hasonló események.
Az Európai Munkakörülmények Szervezet felmérései szerint az egyes szakmák közül az egészségügy a legveszélyeztetettebb a fizikai, valamint a pszichikai erőszak szempontjából.
– Nagyon sok egészségügyi dolgozó szenved az erőszakos cselekmények által okozott poszttraumás stresszben – állítja Harmat György, a Heim Pál Kórház főigazgatója. És hogy mennyire komoly ez a probléma, jelzi az is, hogy a Magyar Kórházszövetség úgy érezte, hogy foglalkozniuk kell vele: Harmat Györgyöt kérte föl a helyzet „menedzselésére”. Szervezete azt szeretné elérni, hogy a közfeladatokat ellátók a jelenleginél jóval nagyobb védelmet kapjanak a társadalomtól, például a kórházi dolgozók bántalmazóinak legalább akkora legyen a büntetési tételük, mint a rendőrverőknek. A kórházszövetség ezen túl tréningekkel, illetve különféle „belsőépítészeti megoldásokkal” próbálja mérsékelni az orvosok és ápolók elleni agresszív viselkedést.
– Noha első hallásra talán érthetetlennek tűnik, de bőven előfordul az agresszió a szülőszoba és csecsemőosztály környékén is – meséli Csiba Gábor, aki feleleveníti, hogy a közelmúltban egy héten belül két, 13 éves gyereklányt hoztak be ugyanabból a faluból a szülészetre. A jogszabályok szerint a kórháznak jelentenie kell az esetet a hatóságoknak, mert 14 év alatt csak bűnelkövetés, illetve megrontás következménye lehet a szülés. Az érintett családok viszont nem értették, miért is van szükség a rendőrség és a gyámügy bevonására, így az orvosra támadtak, aki tájékoztatni akarta őket a problémáról. Végül a biztonságiak és a rendőrök vetettek véget a konfliktusnak. A statisztikák szerint az év első negyedében 35 alkalommal, vagyis durván háromnaponta ért valamilyen támadás – garázdaság vagy testi sértés – orvost vagy ápolónőt. A pszichiátriai, a sürgősségi, a geriátriai, a gyermekosztályokon és a szakrendeléseken dolgozókat éri a legygyakrabban inzultus. Nincsenek biztonságban az orvosi várókban, illetve a folyosókon sem a fehér köpenyesek.
– Megütne egy orvost? –kérdezem egy férfitól, akivel már több mint húsz perce üldögélünk egymás mellett az egyik fővárosi kórház sürgősségi ügyeletén. Bal karját láthatóan saját maga rögzítette. Eddig egy szót sem szólt. Időnként ránézett az órájára, aztán az ajtón lévő „Kérjük, ne kopogjon!” feliratra. A folyóson egy lelket sem látni, csak a bicegő, kötözött végtagú kezeltek jönnek sorra az ajtó elé. A kérdésre sokáig nem felel, végül csöndesen megjegyzi: „Mit válaszolhatnék erre? Elég béketűrő vagyok, de most iszonyúan fáj a karom, ráestem, mozdítani se bírom. A portás előbb megpróbált elküldeni, én nem hagytam magam, de egy vérző fejű bácsit sikeresen hárított. Hiába jutottam be, mert itt meg jó ideje nincs senki, és az van kiírva, hogy tilos kopogni. Azt se tudom, hogy egyáltalán jó ajtó előtt ülök-e. Aki meg ezek után kicsit ideges, netán elragadtatja magát, az nem tesz egyebet, mint megpróbál túlélni…”
Nem véletlen talán, hogy az Országos Mentőszolgálat egy korábbi, regionális kutatása azt igazolta: a sürgősségi ellátás alatt „támadók” a várakozást viselték a legrosszabbul. A balesetek után a fájdalommal, szorongással küzdő embernél könnyen fölborulhat a tanult viselkedési forma. Szakemberek szerint a saját magukért vagy rokonukért aggódók az ellátás elé gördülő valamennyi akadályt személyes támadásnak érzékelik. Sőt, a rettegett betegségek, ilyen a rák például, a tehetetlenség és a félelem miatt agresszívvá tehetik a legszelídebbeket is. Az orvosi tudás ráadásul egy ilyen helyzetben akár véges is lehet. És nehéz szembesülni azzal, hogy az orvos sem mindenható.
E felismerés miatt vertek meg a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Bogácson egy gyerek életéért küzdő szakembert a fi ú rokonai. A hír az Észak-Magyarország című napilapban jelent meg, a főszereplő pedig épp Csiba Gábor volt. „Haldokló gyereket hoztak hozzám, akit háromszor élesztettem újra, sokan odasereglettek, nagy volt a riadalom. Megérkezett a mentő, infúziót kellett bekötni. Az egyik rokon feltépte a mentő ajtaját, ordított, ütni-verni kezdett, úgy kellett lefogni.”
A mentősöknek gyakran vannak hasonló élményeik. Íme, egy mentőtiszt története: „Hoszszú percek óta tartott a mentőautóban a küzdelem, de az idős férfi szíve nem akart újraindulni. A fi atal rezidens mentőorvos, s jómagam a kocsi belsejében a beteggel voltunk elfoglalva, amikor valaki feltépte az ajtót. A kocsiba beugró férfi nekiesett az orvosnak, ütlegelni kezdte, eltépte az ingét. Végül a dulakodásra jött két másik férfi, leszedték a támadót az orvosról, aki bordatörést szenvedett, de az eset lelkileg is megviselte. Az öregúr, aki miatt a mentőt kihívták, meghalt. De ezt ott, a helyszínen nem mertük a rokonokkal közölni, szirénázva vittük a kisöreget még néhány kilométerrel távolabbra.”
Előfordult, hogy a segítséget kérő mindössze a vesegörcsének enyhítését akarta elérni az ügyeleten, de az orvos alapos kivizsgálást javasolt. Erre a beteg megütötte, és a fájdalomcsillapító dózis növelését követelte.
– Az olyan mondatokra, hogy „megveszlek kilóra, te köcsög” vagy „parasztgyerek, mit ugatsz”, már az arcizmom se rándul – meséli egy gyerekosztályon dolgozó orvos.
A berúgott ajtók, a folyosón ugrásra kész biztonságiak látványa egyre gyakoribb a gyermekellátó helyeken. A szülő gyakran nem érti, miért kell a vérző, ám apró sérüléssel várakoznia, ha éppen egy nem lélegző gyerekbe próbálnak életet verni. De nem ritka, hogy bár az orvosok készségesek, a szülő rosszul értelmezett féltésből egyszerűen akadályozza az ellátást. Kassai Tamás, a Péterfy Baleseti Központ gyermektraumájának főorvosa példaként említi annak az apának a történetét, aki egy súlyos, több gépkocsi összetörésével járó balesete után – az orvos tanácsa ellenére – elvitte a kórházból néhány éves gyerekét. Az apa azt mondta: azt még csak meg tudja otthon magyarázni, hogy ripityára törte a BMW-jét, de azt már nem, hogy miért hagyta a kórházban a gyereket. A vezető főorvos szerint vannak olyan szülők, akik nem engedik megszúrni a gyereket, mert úgy vélik, az fájdalmat okoz a kicsinek. Ezért sokszor óriási erőfeszítésbe és még több időbe telik, amíg sikerül meggyőzni őket arról, hogy a szúrás kellemetlen ugyan, de nem jár elviselhetetlen fájdalommal.
Szakemberek szerint az ilyen helyzetek kezelését az ellátóknak és az ellátottaknak is tanulniuk kell. A tapasztalatok szerint a támadások nagy többségének nincs is konkrét kiváltó oka: a konfliktus váratlanul következik be. Nem véletlen, hogy az ellátóhelyeken szinte szabályként rögzítik: a figyelem nem lankadhat, nem álljuk el a bejáratot, ami menekülési út lehet.
A betegek jogaival foglalkozó Szószóló Alapítvány vezetője, Matkó Ida szerint a betegek agresszív viselkedése már reakció. Ugyanakkor – állítja – a helyzet sokkal árnyaltabb annál, mintsem azt hihetnénk, hogy a „gonosz, rossz ellátórendszer dühíti a betegeket”. Matkó Ida szerint a legfőbb probléma, hogy Magyarországon nincs bejáratott hálózata az információszerzésnek. Szerinte az orvosok ugyanúgy a rosszul működő rendszer kiszolgáltatottjai, mint a betegek. Az alacsony fizetések mellett az információhiány, a nehéz szakmai előrejutás, a feudális kötöttségek jellemzik az egészségügyet. „Azt adják tovább a betegeknek, amit ők is kapnak.” Matkó Ida szerint a gazdasági kérdések megoldásán túl kulturált, demokratikus kapcsolatrendszer kialakításával lehetne változtatni a helyzeten.
Az agresszió elkerülésének a hazai kórházakban még korántsem tipikus eszközét – a nyitottságot és a közvetlen kommunikációt – vezették be a Fővárosi Szent Imre Kórház sürgősségi fogadóhelyén. Verbális inzultus még így is naponta előfordul, viszont sokkal kevesebb, mint amikor még nem alkalmazták a módszert. HorváthKároly ápolási egységvezető elmondja: ő a sürgősségi ellátás legfontosabb részét, a betegek ellátásának sorolását Izraelben tanulta. Az ottani és saját tapasztalataiból építkezve jutott el ahhoz a felismeréshez: ha a beteg rendezett környezetben van, és tudja, mi fog vele történni, másként viselkedik. Itt egyetlen ajtón sincs „ne kopogj” tábla, a nyitott pult mögött mindig van valaki, aki, ha szükséges, megmondja, hogy még mennyit és mire kell várakozni. A személyzet alapos képzést kapott arról, hogyan kell „jó szóval” leszerelni a türelmetlenkedő beteget. A „tétlen percek” elütését segíti a váróban fölszerelt televízió, de van büféautomata, aprópénzváltó is. Sőt – egy adományozónak köszönhetően – ásványvizet vagy szörpöt is ingyen kaphatnak a várakozni kényszerülők. A feszültség enyhítésének egy másik eszköze a hangosbemondó, amely időről időre jelzi: most éppen mi történik, mi is az a probléma, ami miatt esetleg lelassult az ellátás. A betegek tájékoztatását színes kártyák is segítik. Ezekről egyértelműen leolvasható az is, mennyire súlyos a helyzet, mennyi ideig tart az ellátás. Horváth Károly szerint a kártyákra azért is szükség van, mert a várólisták miatt egyre több beteg jön a sürgősségire. Akinek nincs türelme például a hasi ultrahangvizsgálatra heteket várni, idejön. Beteget ugyanis a sürgősségi osztályról nem lehet elküldeni. Általában ők kapják a leghosszabb várakozási időt, az egy-két órán belüli ellátással biztató kártyákat.
A Magyar Kórházszövetség nagyobb védelmet igényel
Háromnaponta éri rendőri beavatkozással végződő inzultus munkavégzés közben az orvosokat, nővéreket. Ahol futja, ott a kockázatosabb műszakokra már biztonsági őröket alkalmaznak. A Magyar Kórházszövetség egységes és szervezett fellépést sürget az elharapódzott erőszak ellen.
A minap a miskolci megyei kórház CT-laborjába belépett egy férfi. Valamit kérdezett az ott lévő szakdolgozótól, mire az csak annyit válaszolt: „Tessék innen kifáradni”. A civilek számára tiltott helyre tévedőt terelgető fehér köpenyes a következő pillanatban már csak azt látta, hogy a kérdező kést ránt. Ijedtében a kezét az arca elé emelte, s ez volt a szerencséje: a penge csak az asszony tenyerét szántotta végig.
A nő segélykiáltására öszszeszaladó munkatársak fogták le végül a kontrollját elveszítő embert – meséli Csiba Gábor, a miskolci megyei kórház főigazgatója, aki szerint csak az elmúlt két hónapban négy hasonló eset történt intézményükben. A CT-laborban megtámadott asszony azóta is betegállományban van. A főigazgató azt mondja: az utóbbi hónapokban egyre sűrűbben fordulnak elő hasonló események.
Az Európai Munkakörülmények Szervezet felmérései szerint az egyes szakmák közül az egészségügy a legveszélyeztetettebb a fizikai, valamint a pszichikai erőszak szempontjából.
– Nagyon sok egészségügyi dolgozó szenved az erőszakos cselekmények által okozott poszttraumás stresszben – állítja Harmat György, a Heim Pál Kórház főigazgatója. És hogy mennyire komoly ez a probléma, jelzi az is, hogy a Magyar Kórházszövetség úgy érezte, hogy foglalkozniuk kell vele: Harmat Györgyöt kérte föl a helyzet „menedzselésére”. Szervezete azt szeretné elérni, hogy a közfeladatokat ellátók a jelenleginél jóval nagyobb védelmet kapjanak a társadalomtól, például a kórházi dolgozók bántalmazóinak legalább akkora legyen a büntetési tételük, mint a rendőrverőknek. A kórházszövetség ezen túl tréningekkel, illetve különféle „belsőépítészeti megoldásokkal” próbálja mérsékelni az orvosok és ápolók elleni agresszív viselkedést.
– Noha első hallásra talán érthetetlennek tűnik, de bőven előfordul az agresszió a szülőszoba és csecsemőosztály környékén is – meséli Csiba Gábor, aki feleleveníti, hogy a közelmúltban egy héten belül két, 13 éves gyereklányt hoztak be ugyanabból a faluból a szülészetre. A jogszabályok szerint a kórháznak jelentenie kell az esetet a hatóságoknak, mert 14 év alatt csak bűnelkövetés, illetve megrontás következménye lehet a szülés. Az érintett családok viszont nem értették, miért is van szükség a rendőrség és a gyámügy bevonására, így az orvosra támadtak, aki tájékoztatni akarta őket a problémáról. Végül a biztonságiak és a rendőrök vetettek véget a konfliktusnak. A statisztikák szerint az év első negyedében 35 alkalommal, vagyis durván háromnaponta ért valamilyen támadás – garázdaság vagy testi sértés – orvost vagy ápolónőt. A pszichiátriai, a sürgősségi, a geriátriai, a gyermekosztályokon és a szakrendeléseken dolgozókat éri a legygyakrabban inzultus. Nincsenek biztonságban az orvosi várókban, illetve a folyosókon sem a fehér köpenyesek.
– Megütne egy orvost? –kérdezem egy férfitól, akivel már több mint húsz perce üldögélünk egymás mellett az egyik fővárosi kórház sürgősségi ügyeletén. Bal karját láthatóan saját maga rögzítette. Eddig egy szót sem szólt. Időnként ránézett az órájára, aztán az ajtón lévő „Kérjük, ne kopogjon!” feliratra. A folyóson egy lelket sem látni, csak a bicegő, kötözött végtagú kezeltek jönnek sorra az ajtó elé. A kérdésre sokáig nem felel, végül csöndesen megjegyzi: „Mit válaszolhatnék erre? Elég béketűrő vagyok, de most iszonyúan fáj a karom, ráestem, mozdítani se bírom. A portás előbb megpróbált elküldeni, én nem hagytam magam, de egy vérző fejű bácsit sikeresen hárított. Hiába jutottam be, mert itt meg jó ideje nincs senki, és az van kiírva, hogy tilos kopogni. Azt se tudom, hogy egyáltalán jó ajtó előtt ülök-e. Aki meg ezek után kicsit ideges, netán elragadtatja magát, az nem tesz egyebet, mint megpróbál túlélni…”
Nem véletlen talán, hogy az Országos Mentőszolgálat egy korábbi, regionális kutatása azt igazolta: a sürgősségi ellátás alatt „támadók” a várakozást viselték a legrosszabbul. A balesetek után a fájdalommal, szorongással küzdő embernél könnyen fölborulhat a tanult viselkedési forma. Szakemberek szerint a saját magukért vagy rokonukért aggódók az ellátás elé gördülő valamennyi akadályt személyes támadásnak érzékelik. Sőt, a rettegett betegségek, ilyen a rák például, a tehetetlenség és a félelem miatt agresszívvá tehetik a legszelídebbeket is. Az orvosi tudás ráadásul egy ilyen helyzetben akár véges is lehet. És nehéz szembesülni azzal, hogy az orvos sem mindenható.
E felismerés miatt vertek meg a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Bogácson egy gyerek életéért küzdő szakembert a fi ú rokonai. A hír az Észak-Magyarország című napilapban jelent meg, a főszereplő pedig épp Csiba Gábor volt. „Haldokló gyereket hoztak hozzám, akit háromszor élesztettem újra, sokan odasereglettek, nagy volt a riadalom. Megérkezett a mentő, infúziót kellett bekötni. Az egyik rokon feltépte a mentő ajtaját, ordított, ütni-verni kezdett, úgy kellett lefogni.”
A mentősöknek gyakran vannak hasonló élményeik. Íme, egy mentőtiszt története: „Hoszszú percek óta tartott a mentőautóban a küzdelem, de az idős férfi szíve nem akart újraindulni. A fi atal rezidens mentőorvos, s jómagam a kocsi belsejében a beteggel voltunk elfoglalva, amikor valaki feltépte az ajtót. A kocsiba beugró férfi nekiesett az orvosnak, ütlegelni kezdte, eltépte az ingét. Végül a dulakodásra jött két másik férfi, leszedték a támadót az orvosról, aki bordatörést szenvedett, de az eset lelkileg is megviselte. Az öregúr, aki miatt a mentőt kihívták, meghalt. De ezt ott, a helyszínen nem mertük a rokonokkal közölni, szirénázva vittük a kisöreget még néhány kilométerrel távolabbra.”
Előfordult, hogy a segítséget kérő mindössze a vesegörcsének enyhítését akarta elérni az ügyeleten, de az orvos alapos kivizsgálást javasolt. Erre a beteg megütötte, és a fájdalomcsillapító dózis növelését követelte.
– Az olyan mondatokra, hogy „megveszlek kilóra, te köcsög” vagy „parasztgyerek, mit ugatsz”, már az arcizmom se rándul – meséli egy gyerekosztályon dolgozó orvos.
A berúgott ajtók, a folyosón ugrásra kész biztonságiak látványa egyre gyakoribb a gyermekellátó helyeken. A szülő gyakran nem érti, miért kell a vérző, ám apró sérüléssel várakoznia, ha éppen egy nem lélegző gyerekbe próbálnak életet verni. De nem ritka, hogy bár az orvosok készségesek, a szülő rosszul értelmezett féltésből egyszerűen akadályozza az ellátást. Kassai Tamás, a Péterfy Baleseti Központ gyermektraumájának főorvosa példaként említi annak az apának a történetét, aki egy súlyos, több gépkocsi összetörésével járó balesete után – az orvos tanácsa ellenére – elvitte a kórházból néhány éves gyerekét. Az apa azt mondta: azt még csak meg tudja otthon magyarázni, hogy ripityára törte a BMW-jét, de azt már nem, hogy miért hagyta a kórházban a gyereket. A vezető főorvos szerint vannak olyan szülők, akik nem engedik megszúrni a gyereket, mert úgy vélik, az fájdalmat okoz a kicsinek. Ezért sokszor óriási erőfeszítésbe és még több időbe telik, amíg sikerül meggyőzni őket arról, hogy a szúrás kellemetlen ugyan, de nem jár elviselhetetlen fájdalommal.
Szakemberek szerint az ilyen helyzetek kezelését az ellátóknak és az ellátottaknak is tanulniuk kell. A tapasztalatok szerint a támadások nagy többségének nincs is konkrét kiváltó oka: a konfliktus váratlanul következik be. Nem véletlen, hogy az ellátóhelyeken szinte szabályként rögzítik: a figyelem nem lankadhat, nem álljuk el a bejáratot, ami menekülési út lehet.
A betegek jogaival foglalkozó Szószóló Alapítvány vezetője, Matkó Ida szerint a betegek agresszív viselkedése már reakció. Ugyanakkor – állítja – a helyzet sokkal árnyaltabb annál, mintsem azt hihetnénk, hogy a „gonosz, rossz ellátórendszer dühíti a betegeket”. Matkó Ida szerint a legfőbb probléma, hogy Magyarországon nincs bejáratott hálózata az információszerzésnek. Szerinte az orvosok ugyanúgy a rosszul működő rendszer kiszolgáltatottjai, mint a betegek. Az alacsony fizetések mellett az információhiány, a nehéz szakmai előrejutás, a feudális kötöttségek jellemzik az egészségügyet. „Azt adják tovább a betegeknek, amit ők is kapnak.” Matkó Ida szerint a gazdasági kérdések megoldásán túl kulturált, demokratikus kapcsolatrendszer kialakításával lehetne változtatni a helyzeten.
Az agresszió elkerülésének a hazai kórházakban még korántsem tipikus eszközét – a nyitottságot és a közvetlen kommunikációt – vezették be a Fővárosi Szent Imre Kórház sürgősségi fogadóhelyén. Verbális inzultus még így is naponta előfordul, viszont sokkal kevesebb, mint amikor még nem alkalmazták a módszert. HorváthKároly ápolási egységvezető elmondja: ő a sürgősségi ellátás legfontosabb részét, a betegek ellátásának sorolását Izraelben tanulta. Az ottani és saját tapasztalataiból építkezve jutott el ahhoz a felismeréshez: ha a beteg rendezett környezetben van, és tudja, mi fog vele történni, másként viselkedik. Itt egyetlen ajtón sincs „ne kopogj” tábla, a nyitott pult mögött mindig van valaki, aki, ha szükséges, megmondja, hogy még mennyit és mire kell várakozni. A személyzet alapos képzést kapott arról, hogyan kell „jó szóval” leszerelni a türelmetlenkedő beteget. A „tétlen percek” elütését segíti a váróban fölszerelt televízió, de van büféautomata, aprópénzváltó is. Sőt – egy adományozónak köszönhetően – ásványvizet vagy szörpöt is ingyen kaphatnak a várakozni kényszerülők. A feszültség enyhítésének egy másik eszköze a hangosbemondó, amely időről időre jelzi: most éppen mi történik, mi is az a probléma, ami miatt esetleg lelassult az ellátás. A betegek tájékoztatását színes kártyák is segítik. Ezekről egyértelműen leolvasható az is, mennyire súlyos a helyzet, mennyi ideig tart az ellátás. Horváth Károly szerint a kártyákra azért is szükség van, mert a várólisták miatt egyre több beteg jön a sürgősségire. Akinek nincs türelme például a hasi ultrahangvizsgálatra heteket várni, idejön. Beteget ugyanis a sürgősségi osztályról nem lehet elküldeni. Általában ők kapják a leghosszabb várakozási időt, az egy-két órán belüli ellátással biztató kártyákat.
