Fennáll a szükségesség további rögtönzésre. Németország például az iskoláknál, vagy a szakképzésnél ezen idő szerint aligha ragaszkodhat a színvonalához, mondta de Maizière Berlinben. Ez nem jelenti a „színvonal tartós levitelét”, hanem egy „rögtönzött, egészséges emberi értelemmel” választott megközelítés a megoldások felé. Mit jelent ez konkrétan? Egy elemzés következik.

A rögtönzés az iskolákban megkövetelt, véli Thomas de Maizière belügyminiszter (CDU; a fotó a CDU decemberi szövetségi pártnapjáról van). Fotó: Olaf Kosinsky / Wikimedia Commons (CC BY-SA 3.0 DE)

A szövetségi belügyminiszter nem oktatásügyi politikus. Így tehát talán túlságosan nagy elvárás lett volna, ha a nagykoalíción belül a menekültkompromisszum általa való megvilágításakor már konkrét pontokat kellett volna megneveznie, hogy az mégis mit jelent: a képzésben a színvonalat levinni. Ezt nem tette meg. Ez például azt jelenti, hogy az iskolákban, melyek sportcsarnokait ezen idő szerint menekültek foglalják el, a sportoktatásnál egy pár hónapra korlátozások lesznek? Bizonyára azt jelenti – de még többet is.

Kézenfekvő a következő forgatókönyv: ripsz-ropsz aligha fognak elegendő tanerőt felhajtani, hogy a mintegy 400 000 menekültgyereket, akik bizony ebben az évben az iskolákba jönnek, azonnal illően ki tudják segíteni. Az osztályok nagyobbak lesznek. Némely szülők emiatt az iskolákat fogják felelőssé tenni. A nyomás nőni fog.

A némettanfolyamokra túlsúlyban nyugalmazott tanerőt fognak bevonni; ha azok száma nem elegendő, pedagógusi tapasztalat nélküli, becsületbeli segítőknek kell beugraniuk. Néhol abból sem lesz elegendő, így hát némely tanár a szokásos oktatásban olyan gyerekeket talál magánál, akik németül egyetlenegy szót sem beszélnek, sőt talán (habár elég idősek) iskolát belülről még soha nem láttak. És messzemenőkig rá és az iskolára fog ráhagyva maradni, hogy ezeket a gyerekeket hogyan s miként teszi integrálttá. Már most jó néhány tantestület egy csomó fizetetlen túlórát teljesít délután és este, hogy ezeknek a gyerekeknek a németet megtanítsa – és ezzel nekik egyáltalán először is esélyt adjon, hogy ebben az országban szilárd talaj legyen a talpuk alatt. Szerfelett elismerést érdemlő, hogy itt a tanerő milyen nagy elkötelezettséget mutat.

Eddig minden jó… nehéz. Az aktuális szükséghelyzetben azonban elviselhető – legalábbis egy behatárolt időszakra. Mindenesetre azután a politikának is el kell végeznie a házi feladatát. És ténylegesen gondoskodni arról, hogy – ahogyan de Maizière megígérte – a színvonal egy rövid határidejű leviteléből nehogy mégis egy hosszú határidejű legyen. Ezzel kapcsolatban van némi dolog, amit meg kell tenni. A belátható időre való 20 000 további tanári állásról szóló, a kultuszminiszteri konferencia által már elismert igény lefedését, például.

Azonban van még más is. Így számol be a Die Zeit az aktuális kiadásában arról az elképesztő és felháborító állapotról, hogy a jómódú és gazdag városrészek a menekültotthonoktól megkímélve maradnak, mert az ez idő szerint érvényes építési jogból hasznot húznak. A beépítési tervekben lévő részletekről van szó: ott, ahol a helyszínt „különösen nagy értékűként” írják le, csak lakóépületi beépítést szabad engedélyezni – és a menekültotthonok a beszámoló szerint a szokásos jogszolgáltatás alapján nem „lakóépületi beépítésnek”, hanem „egyfajta iparágnak” számítanak. Villanegyedek lakói, mondjuk a hamburgi Harvestehudéé, már tényleg eredményesen pereskedtek menekültek letelepítése ellen. A következmény: az építési jog az integrációs problémáknak a szegényebb városrészekben való koncentrációjáról gondoskodik – és méghozzá tartósan, ha ezen a leggyorsabban nem változtatnak. Különben a már amúgy is leterhelt iskolai létesítmények azok, amelyeknek a terhet egyedül kell cipelniük.

Talán nem is kéne erőltetni azt az ósdi német nyelvet Berlinben. Fotó: Reuters/Fabrizio Bensch

Most minden erőt az iskolákban lévő, hatalmas feladatra kell összefogni. És ez azt is jelenti, hogy az ideológiai iskolapolitikai csatákat, melyeket néhány héttel ezelőttig vívtak, békén kell hagyni – további intézkedésig. Kisegítő és különleges iskolákat megszűntetni? Nyáron még az inklúzióval [egymás olyannak való el- és befogadása, ki milyen – a ford.] való összefüggésben ez volt az ugyan vitatott, azonban sok szövetségi tartományban többé-kevésbé nyíltan működtetett politika. Ámde a jelenlegi beszámolók tekintetében senki nem kételkedhet komolyan, hogy a nyelvileg masszívan kisegítendő, valamint részben erősen traumatizált menekültgyerekek betagozására éppenhogy a kisegítő iskolák képességére és hozzáértésére is szükségünk van. Amúgy is le kell vinni az iskolákra (és az érintett gyerekek szüleire) nehezedő nyomást, hogy az inklúziót a szokásos ideálkép szerint előrelendítsük. Az ember nem hagyhatja az iskolarendszert teljes leterhelés alatt futni – úgy, hogy egyazon időben lerombolja.

És ha már ennél vagyunk: ha lehetséges a képzési színvonalat „rövid határidővel” levinni, akkor annak is lehetségesnek kell lennie, hogy a bürokratikus színvonalat „rövid határidővel” levigyék. Az alsó-szászországi és észak-rajna--vesztfáliai iskolavezetőségek leterheltségi helyzetére vonatkozó jelenlegi tanulmányokban megnevezik, hogy „a munkamennyiség, akárcsak az oktatási minisztérium és az iskolafelügyelet szabályai révén a legerősebben leterhelve érzik magukat, míg a tantestülettel való együttműködést mint kevéssé leterhelőt érzékelik”.

Lemondani a szokásos szabályáradatról, nos, az oktatásügyi hatóságoknak ebben csak sikerrel kellene járnia a jelenlegi kihívás tekintetében. Azután szívesen akár hosszú időtartamra is.

Először is remélem, hogy a beözönlés híveit ezek a levitt színvonalú képzésben végző menekültek fogják autószerelőként, mezőgazdászként, orvosként kiszolgálni, illetve ők fogják a nyugdíjukat kitermelni.

Másodszor, itt is bebizonyosodott, hogy akik a beözönlést támogatják, a saját lakóhelyükön belőlük egyet sem akarnak látni, azaz szeretik a csalánt a máséval verni.

Harmadszor, mit fognak tenni a menekültek akkor, amikor lejár az átmeneti idő, és nekik is ugyanazt a teljesítményt kell nyújtaniuk, mint az őslakosoknak: belátják, hogy tényleg meg kell kettőzniük az erőfeszítéseiket, vagy inkább elmennek Hartz IV-re, azaz a németországi munkanélküli és szociális segélyre, miközben rasszizmust és kirekesztést skandálnak, német állampolgárságú agitátorok és felforgatók háttértámogatását élvezve? Amikor pedig a politikusok meghallják a skandálást, mit fognak tenni: odavágják nekik, hogy fejezzék be a nyavalygást, vagy inkább a csőcselékrácia „egy ember, egy szavazat” elvét kihasználva, gerinctelen szavazatvadászként felpattannak a pódiumra és megígérik, hogy megakadályozzák a rasszizmus bújtatott formájának, azaz az egységes követelményrendszernek a bevezetését, így minden marad a régiben?

Negyedszer, emlékezzünk Zsohár Zsuzsannára, Pardavi Mártára és a többi megmondóemberre, akik szerint az 1956-os magyarok, valamint a jelenlegi harmadik világbeli menekültek azonos szellemi szinten vannak, azonos erkölcsi tartással rendelkeznek. Itt a kérdésem csupán az, hogy melyik befogadó országnak kellett a magyar menekültek miatt a képzés színvonalát levinnie? Tudomásom szerint egyiknek sem, de aki ezt másképpen tudja, szóljon.

Mindenkinek az eddigi tapasztalatára bízom, hogy ezt hogyan látja, a magam részéről viszont felidézem Milton Friedman közgazdász szavait: „Semmi sem olyan állandó, mint egy ideiglenes kormányzati program.”

(Hidra)

Wegen Flüchtlingskindern: De Maizière kündigt Senkung von Bildungsstandards an
6. November 2015
Eine Analyse von ANDREJ PRIBOSCHEK.
http://www.news4teachers.de/2015/11/wegen-fluechtlingskindern-de-maiziere-kuendigt-senkung-von-bildungsstandards-an/