Maradona halála – itthon is – sokakat valóságos sokként ért, noha az életmódjára való tekintettel ez a korai halál egyáltalán nem volt meglepő. Ha milliós rajongótábora van valakinek, az adott sztár elhalálozása után valahogy "minden megszépül" és csak a kellemes pillanatokra emlékeznek az emberek. S, ha valaki – az igazság által vezérelve – "bele mer piszkítani" ebbe a kritikátlanul pozitív képbe, kommunista nyugdíjasokat megszégyenítő módon esnek neki a szerencsétlennek. Halottról vagy jót vagy semmit, legalábbis így tartja a mondás, noha a halottról vagy igazat vagy semmit változat azért mégiscsak közelebb áll a szívünkhöz. Mindenesetre érdemes eljátszani a gondolattal, akkor is ilyen ünnepelt hős lenne-e Maradona, ha a karján a Che Guevarás tetkó helyett egy szvasztika, esetleg egy Adolf Hitler-arckép díszelegne? A választ persze a kedves olvasó és én is jól tudjuk.
 Maradona és az ő Che Guevara-tetkója (kép: Pinterest) |
Diego Maradona világklasszis volt, a szó szoros értelmében. Ezt felesleges elvitatni tőle és értelme sem lenne. De vajon az említett tetoválás, vagy a Fidel Castróhoz fűződő baráti (már-már atyai) viszonya törvényszerű volt a dél-amerikai folyamatokat ismerve, vagy nem? Gyakorta halljuk azt az érvet, hogy a dél-amerikai országokban a kommunizmus "nem olyan volt" mint Kelet-Európában, vagy éppen Nyugat-Európában. Ez kétségkívül igaz is, hiszen merőben más politikai viszonyokról beszélünk, ám ezt a kvázi felmentésként hangoztatott érvet mégsem tudjuk elfogadni. A más (geo)politikai viszonyok dacára a szocializmus, kommunizmus természete mindenhol ugyanarra épül, csak az ellenségkép, esetleg a végső cél felé vezető út más. A nyomornegyedek lakóinak kapitalizmusellenes lázadása, lévén a Szovjetunió számított az USA elleni harc zászlóshajójának, szükségszerűen államszocialista színezetet kapott (persze ebben bőven "segítettek" a fegyveres gerillacsapatok is), s ha úgy gondoljuk, az egyszerű ember ennél tovább nem gondolkodott, nem ismerte részletesen Marx tételeit, vagy az épp aktuális pártfőtitkár agymenéseit, akkor nem járunk messze az igazságtól.
Ha a nemzetiszocializmus győz a kommunizmus felett, ez az embertömeg vélhetően nemzetiszocialista lett volna, mert ellenállásuk szimbólumát a Harmadik Birodalom testesítette volna meg. Nem így lett, azonban a dél-amerikai politikai viszonyokat kizárólag "CIA-bérenc jobboldalra" és "népnemzeti szocialista baloldalra" felosztani olyan, mintha Che Guevarát, vagy megannyi elvtársát egyszerűen csak fel akarnánk menteni minden bűn alól. A kommunisták egyik nagy fegyvere a hazudozás és a megtévesztés, aki pedig a szegény rétegekből nem óhajtott beállni a vörösökhöz, annak előbb-utóbb megtorlás lett a jussa. Ilyetén, mivel egyrészt más példa nem volt, az agresszív kommunista brigádok pedig pestisszerűen terjesztették az eszmét, nem volt nehéz elhitetni a szerencsétlenekkel, hogy a nemzetközi szocializmus fog segíteni a bajaikon.
A felosztás, ahogy előbb már arra utaltam, mégsem ennyire kétpólusú, gondoljunk csak Perón Argentínájára, vagy Pinochet Chiléjére. Sőt, a második világháború lezárását követően rengeteg emigrálni kényszerült személy választotta valamelyik dél-amerikai országot célpontnak. Tehát az eredetileg ott élő népesség előtt is több lehetőség állt, példának okáért Maradona szülei is lelkes peronisták voltak.
 Apa-fia viszony Fidel Castróval (forrás: NemzetiFocialista Facebook-oldal) |
Vajon Maradona, aki egy nyomornegyedből küzdötte fel magát a csúcsra, "a nép egyszerű gyermekeként" nem volt tisztában azzal, hogy közvetve-közvetetten kiket támogat, vagy tudatosan volt Che Guevaráék "reklámarca"? Az ő szintjén már minden bizonnyal a második válaszlehetőség a helyes. Ezen a ponton pedig felvetődik egy kérdés. Pontosabban kettő, de az egyiket már feltettem a cikk elején.
Akkor is milliók által ünnepelt sztár lenne, ha Hitler-portré díszelgett volna a karján, vagy a jótékony feledés homályába vész, miközben tehetségét degradálják? Továbbá, érdemes-e egyáltalán "politikát belevinni" abba, ha Maradonáról beszélünk? Utóbbira a válasz: igen. A sportot és a politikát ugyanis semmilyen körülmények között nem lehet szétválasztani (a focira ez végképp igaz), gondoljunk csak arra, hogy a létező összes rendszerben mekkora megbecsülést kaptak az élsportolók, kvázi külön társadalmi rétegként kezelték őket. A baloldal pedig keresve sem találhat magának jobb ikont, mint egy Che Guevara-tetkós labdarúgósztárt, aki amúgy is tehetséges (az már más kérdés, hogy utóbb inkább a kokainfogyasztásáról volt ismert). Persze, mi, jobboldaliak, a balosokkal ellentétben elismerjük azt is, hogyha az ő soraikból tehetséges valaki valamiben, ugyanakkor egyáltalán nem kell Maradonára valami "isteni példaképként" tekinteni, az itt leírtak elolvasása után pedig végképp nem. Az alapvető tehetségéért kijáró tisztelet megilleti, de hogy miért magasztalja az egekig számtalan jobboldali ismerősöm is, afölött már nem igazán tudok napirendre térni. Elvégre vannak nekünk saját hőseink is...
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
