Néhány héttel ezelőtt kaptunk meghívást olasz bajtársainktól, a Forza Nuovától (FN), hogy mi is vegyünk részt az egyik legnagyobb felvonulásukon, melynek három, a kommunisták által meggyilkolt olasz hazafi emléke előtt való tisztelgés a célja.

Egy kis személyautóval vágtunk neki az 1000 kilométeres útnak öten, de mivel "egy vármegyés megveti a kényelmet", remek hangulatban telt a fél napos nyomorgás. A reggeli órákban érkeztünk meg Milánóba, ahol rögtön a Forza Nuova "Presidio" névre keresztelt főhadiszállására mentünk kipihenni az út fáradalmait. Már indulás előtt is kaptunk híreket arról, hogy az antifasiszták támadást intéztek az FN ellen, illetve, hogy a rendőrség nem engedélyezte a felvonulást. Sajnos igaznak bizonyultak a hírek. Az antifák felgyújtottak egy hazafias értékelvű könyvesboltot, és az FN kisebbik milánói központjába egy házi készítésű gyújtóbombát dobtak, ami csak azért nem robbant fel, mert nagy mennyiségű festéket is befújtak a helyiségbe, ami miatt elázott a bomba. Mint kiderült, az anarchista csürhe nem (csak) a felvonulást akarta megtámadni, hanem az ezekben a napokban is zajló világkiállítás megzavarása miatt sereglettek össze Európa több országából.

A rendezvény történelmi háttere három olasz hazafi mártírhalálára való megemlékezés. Időrendben az első, Carlo Borsani, akit 1945-ben lincseltek meg a partizánok. A kitüntetett háborús hős vakon tért vissza a frontról. Miután meggyilkolták, testét egy szemetes autó mögé kötötték, és azzal húzták végig a városon. Sergio Ramelli 1975-ben halt meg, milánói kórházi ágyában. Őt azért támadták meg a kommunisták, mert az egyetemi újságban több alkalommal is bírálta a vörös hordát, illetve tagja volt az MSI ifjúsági szervezetének. Lakása bejárata előtt támadták meg, és csőkulcsokkal úgy összeverték, hogy kómába esett. Néhány nappal később vesztette életét. A támadással akkoriban komolyan foglalkozott az olasz közélet. Amikor a halálát bejelentették, az olasz országgyűlésben két MSI-s képviselő kivételével mindenki felállva tapsolt. A harmadik áldozat kereken egy évvel később hunyt el, 1976 április 29-én. Enrico Pedenovi területi képviselő éppen az első Ramelli-megemlékezésre tartott, amikor a kommunisták lelőtték.

A rendőrség végül idén nem engedélyezte a felvonulást, de Sergio Ramelli régi lakásától pár percre, egy templom előtti téren meg lehetett tartani a megemlékezést. A rendezvény egy emlékmisével kezdődött, melyen több ezer hazafi mondott együtt imát a három mártír lelki üdvéért. A mise után a templom előtti téren valamivel több, mint háromezren vettek részt a megemlékezésen. Az összes olasz hazafias szervezet összefog erre a napra, és spanyol, német, lengyel és magyar bajtársak is Milánóba érkeztek.

A hazai viszonyokból kiindulva az elején nem voltunk benne biztosak, hogy méltóságteljes lesz a jelenlévők viselkedése, de az egybegyűltek teljes mértékben rácáfoltak félelmeinkre. Alkoholt szinte egyáltalán nem fogyasztottak, és a szónokok minden szavát a lehető legnagyobb tisztelettel hallgatták végig. A koncertekkel tarkított megemlékezés végén több ezer fáklya fénye ragyogta be a teret. A főszónok a mikrofonhoz lépett, és katonás hangnemben vezényelt: "Camerati! Attenzione!" (Bajtársak! Vigyázz!). A téren sehol egy pisszenést sem lehetett hallani. Majd az első áldozat neve hangzott el a színpadról: "Camerata, Carlo Borsani." Erre a háromezer fős tömeg egy emberként, római szokás szerint tisztelegve válaszolt: "Presente!" (Jelen!). Ugyanez megismétlődött Sergio Ramelli és Enrico Pedenovi nevének felolvasásával is. Itthon "vagyunk rítusként" ismerjük az emlékezés eme felemelő, és tiszteletteljes formáját.

Miután a téren véget ért a megemlékezés, a rendőrségi tiltás ellenére a tömeg egy része átvonult Sergio Ramelli egykori lakása előtt található emlékhelyhez, ahol egy szál virág, és gyertya elhelyezésével emlékeztek meg az olasz hazafiak. A HVIM képviseletében Incze Béla alelnök, és Fodor Tamás vezetőségi tag helyezett el egy emlékszalagot. A "vagyunk rítus" természetesen itt sem maradt el.

A következő napunk városnézéssel telt, melynek keretében ellátogattunk a milánói köztemető 10-es parcellájába, ahol azon olasz harcosok lettek végső nyugalomra helyezve, akik a Saloi Köztársaság önkéntes katonáiként, a II. világháborúban áldozták fel életüket a haza, és Európa oltárán. A sírok közt járva fedeztünk fel egy magyar nevet az olasz harcosok sírkövei közt. Pásti Iván 1945. február 8. napján esett el a küzdelemben, szövetségeseink oldalán. Mielőtt távoztunk volna, egy szál virágot helyeztünk el a hősöknek állított kereszt előtt, és imára kulcsolt kézzel mondtuk el a Magyar Hiszekegy kezdő sorait.

Utunkat a belvárosban folytattuk. Érdekes látványt nyújtanak azok a bevándorlókból összeverődött csoportok, amik a XV. században épült Castello Sforzesco falai közt, vagy a világhírű dóm előtt próbálnak karkötőket, és "szelfi botokat" eladni a turistáknak. Ezeket a csodás épületeket nézve feltettük magunknak a kérdést, hogy mi történt azokkal az Európát naggyá tevő nemzetekkel, amik most öntudatlanul asszisztálnak saját tönkretételükhöz.

Az esti órákban értünk vissza szálláshelyünkre, a Presidióba, ahol már vártak minket bajtársaink, és egy többfogásos vacsorával vendégeltek meg minket.

Másnap kora délután indultunk el hazafelé. Útba ejtettük a doberdói történelmi emlékparkot Redipugliában. Itt található a legnagyobb olasz katonai mauzóleum, ahova a két világháború között mintegy százezer olasz katona maradványait gyűjtötték össze a környékbeli temetőkből. A monumentális emlékműtől nem messze található az Osztrák-Magyar Monarchia katonai temetője is. Sajnos a magyar állam nem tartja fontosnak, hogy pénzt áldozzon azon katonák sírhelyeinek rendben tartására, akik az életüket adták a hazáért, de szerencsére az osztrákok ezt máshogy gondolják, illetve az olaszok is rendkívül lovagiasan állnak a kérdéshez, így gyönyörű környezetben lettek örök nyugalomra helyezve a magyar harcosok is. A temetőben található emléktáblán többek közt magyar nyelven, az alábbi sorok olvashatóak:

A Magyar Hiszekegy kezdősorait mondtuk el itt is a harcosok lelki üdvéért, majd utunkat innen már Szlovénia irányába folytattuk, hogy először az 1000 éves, majd a gúnyhatárt is átlépve hazatérjünk.

Ezúton is köszönjük olasz bajtársainknak a meghívást, és a vendéglátást. A Magyar Szigeten viszonozni fogjuk.

A teljes képgaléria ide kattintva érhető el.