A kilencvenegy éves Regina néninek beszélhetnek a tévés főzőműsorok szakácsai. Győzködhetik, hogy a csalánból készült szósz milyen finom és egészséges, a sváb asszony nem kívánja meg. Nem mintha válogatós lenne, már annyi csalánt evett, amennyi két embernek is elég lenne egész életére. Igaz, a Donyeck vidéki munkatáborban nem szószt, hanem levest főztek belőle, de az mindegy is. Aki három évig reggelire, ebédre és vacsorára is csalánt kap, az később nem keresi a lehetőséget, hogy szedhessen még egy tányérral.

Scherer Ferencnét húszéves korában, 1945. január elején vitték el kényszermunkára a Szovjetunióba 305 hajósi sváb társával együtt. Ahogy ő mondja: bevagonírozták. A ma már ágyhoz kötött nő ironikusan csak paradicsomként emlegeti a Donyeck környéki bányát, ahol többnyire az volt a dolguk, hogy a férfiak által kicsákányozott szenet térden állva kihordják a tárnákból. Előfordult, hogy hanyatt feküdtek a szűk járatban, úgy adták tovább egymásnak a nehéz kosarakat. Az asszony szerint a szenet elszállító teherautók sofőrjei velük, a magyarkákkal szerettek a legjobban dolgozni, mert ők gyorsak voltak, és a körülményekhez képest a kedvük is jó volt. Parancsba adták, hogy nem lehetnek szomorúak. Jaska, a rájuk felügyelő orosz nem engedte, hogy sírjanak. Magyar, német, orosz dalokat kellett énekelniük, hogy jobb kedvre derítsék a többieket.

A munka alól az ünnepek sem jelentettek felmentést, bár olyankor magasabb fizetést kaptak.

– Bizony, még pénz is járt a munkáért, de arra már nem emlékszem, hogy mennyi – jegyzi meg Scherer Ferencné. Ezt aztán elkölthették, főleg élelmet, meggyet, kukoricapogácsát vettek belőle a közeli piacon. A férfiak közül néhányan inkább mahorkára, azaz dohányra költötték kevéske fizetésüket.

– Ez volt a legtöbb, amit vásárolhattak belőle, az összeg ugyanis annyira alacsony volt, hogy csak több hónapos munkával kerestek meg egy pakli dohányra valót. A pénznek gyakorlatilag nem volt értéke, mert alig volt áru a boltokban, csak a kolhozpiacon, illetve a feketepiacon lehetett némi élelemhez jutni – mondja Stark Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének főmunkatársa.

A történész, aki könyvet ír a Szovjetunióba hurcolt magyarok sorsáról, elmondja: a rabok inkább cserekereskedelem útján juthattak pluszélelemhez. A foglyok részben maguk által készített használati tárgyakat csempésztek ki a táborból, amelyért leginkább élelemmel fizettek a „szabad” oroszok.

– Külön fürdőjük volt a nőknek és a férfiaknak, és csak akkor mehettünk vacsorázni, ha megmosakodtunk, és tiszta ruhát vettünk – emlékszik vissza Regina néni. A menü legtöbbször a már említett csalánleves volt, ezt időnként répapalántából vagy káposztából készült leves váltotta. Néha, főleg a keményebb bányamunka előtt kenyeret is kaptak, hús szinte soha nem került az asztalra. Legfeljebb akkor, ha az amerikaiak küldtek egy-egy konzervet. Működött egy rosszul felszerelt kis kórház is a táborban. A munkaszolgálatosok nagy része súlyos hasmenéssel került be oda, ebbe többen bele is haltak.

– A hasmenés leginkább a végelgyengülés jele, akkor jelentkezik, amikor a szervezet már nem képes feldolgozni semmit. A foglyok általában már menthetetlenek voltak, amikor bekerültek ezekbe a kórházi barakkokba. Az egészségügyi ellátás inkább csak jelképes volt, a kórházakban gyakran rabok dolgoztak, de megfelelő eszközök és gyógyszerek nem voltak. A foglyok különböző gyógymódokat találtak ki, ezek táboronként különböztek. Volt, ahol farkasvakság ellen patkánymájat ettek, gyomorbajok ellen égetett kenyeret használtak, a rühességet kénnel kevert gépzsírral kezelték. A rabok állandóan éheztek, ezért mindent felhasználtak, ami ehetőnek tűnt. Kevesen tudják, hogy a munkatáborokban mindennapos ételnek számító csalánleves magyar találmány, ők mutatták meg az oroszoknak, hogy a növény ehető. A tábori kenyér sem hasonlított ahhoz, amit mi megszokhattunk, ez csirizhez hasonló anyag volt, könnyedén szétmállott az ember kezében – mondja Stark Tamás.

Sokan próbálkoztak szökéssel, de Regina néni úgy emlékszik, csak két embernek sikerült egérutat nyernie. Akit elkaptak, azt hosszú időre pincébe zárták, ahonnan sokan nem is kerültek elő többé. A tisztek azzal riogatták őket, hogy még a környékbeli kutyák is felismerik, hogy ők nem oroszok, ezért esélyük sincs eljutni Magyarországra.

– A legtöbb helyen nem volt kegyelem a szökevényeknek. Volt, akit csak azért agyonlőttek, mert túl közel ment a tábor drótkerítéséhez. Előfordult, hogy az őr felszólította a foglyot, váljon ki a sorból. Amikor pedig távolodni kezdett, egyszerűen agyonlőtte, mert kedvét lelte benne – egészíti ki Regina néni történetét Stark Tamás. A foglyok hatalmas számához viszonyítva azonban nagyon kevesen próbálkoztak szökéssel, mivel élelmiszer nélkül nem lehetett messze jutni, és a megfélemlített helyi lakosság segítségére sem lehetett számítani.

Jaska felügyelő egyébként azzal mentegette magát a magyarok előtt, hogy parancsra cselekszik, és a saját fejére hozna bajt, ha nem engedelmeskedne. Azt is többször elmondta, emlékszik vissza Regina néni, hogy sajnálni fogja, ha egyszer hazamennek, mert az orosz nők nem dolgoznak olyan jól, mint a magyarkák, akik mindig azt csinálják, amit mondanak nekik. A jól végzett munkáért cserébe az orosz férfi nem bántotta őket, és a tiszteket is távol tartotta a brigádtól, ezért fizikai erőszaktól nem kellett tartaniuk.

Stark Tamás szerint több visszaemlékezés is megerősíti, hogy a fogva tartók Jaskához hasonlóan viszonyultak a munkaszolgálatosokhoz. A foglyoknak normát kellett teljesíteniük, és a brigádvezető is rosszul járt, ha nem valósult meg az előírt cél. Akik nem megfelelően végezték a dolgukat, kevesebb élelmiszert kaptak, így legyengültek, és tovább csökkent a teljesítményük. Hogy elkerüljék ezt az ördögi kört, a brigádvezetők gyakran meghamisították a foglyok teljesítményét. A csalás ilyenkor a túlélést jelentette.

– Természetesen rengeteg helyen történt kegyetlenkedés, és a legtöbb táborban a tisztálkodás sem volt megoldott, hetente egyszer-kétszer tudtak fürdeni a foglyok. Sok helyen a férfiaknak és a nőknek egyszerre kellett mosakodniuk, de túl gyengék voltak ahhoz, hogy nőként és férfiként tekintsenek egymásra. Nem volt általános, hogy a fogva tartók erőszakoskodtak a nőkkel. Az viszont előfordult, hogy az orosz parancsnokok élelemért vagy rövidebb munkaidőért cserébe kihasználták a női foglyokat – mondja Stark Tamás. Scherer Ferencné és társai az itthoni eseményekről, így a svábok kitelepítéséről semmit nem tudtak, amíg a táborban voltak. Néha megengedték nekik, hogy írjanak szeretteiknek, de a levél nem lehetett hosszabb 25 szónál. Regina néninek kétszer sikerült levelet küldenie, szüleitől később megtudta, hogy mindkettő megérkezett.

Három év elteltével, egy októberi napon aztán a fogva tartók összeterelték a foglyokat, és közölték velük, hogy hazamehetnek. Regina néninek még cipője sem volt, mert azt a bakancsot, amelyet az oroszoktól kapott a kényszermunka kezdetekor, visszaadta. Így tartotta tisztességesnek. Egy bajtársa segített rajta, ő megtartotta a szovjet lábbelit, a sajátját pedig felajánlotta a mezítlábas nőnek.

– Vonattal indítottak haza bennünket. Azt sem tudtuk, hol vagyunk. Hatalmas hegyek között utaztunk, tele voltak keresztekkel, arra gondoltunk, hogy ezek biztos az elesett katonák sírjai. Útközben egy társunk leszállt a vonatról, mert mosdóba kellett mennie. A szerelvény viszont a vártnál hamarabb elindult, a nő pedig az állomáson maradt. Soha többé nem került elő. Valahol Romániában járhattunk, amikor megálltunk, leszállítottak, és egy gyűjtőtáborba tereltek bennünket. Mérgesek voltunk, mert a minket kísérő orosz tisztek visszafordultak, és ott maradtunk védelem nélkül – meséli az asszony.

Itt maguknak kellett vonatot találniuk, hogy eljuthassanak Debrecenig, ahol a befogadótáborban megfürödhettek, rendbe szedhették magukat. Kaptak fejenként húsz pengőt, abból a pénzből Budapestre utaztak. Scherer Ferencné jól emlékszik az estére, amikor a fővárosba érkeztek. Az utcák Rákosi Mátyást éltető daloktól voltak hangosak. Másnap reggel a Hajóstól mindössze húsz kilométerre lévő Kalocsára vonatoztak. Oda lovas kocsikkal jöttek eléjük a környékbeli magyar parasztok, akiktől megtudták, már nincs hova hazamenniük. Regina néni arra nem tudott pontosan visszaemlékezni, hányan haltak meg hajósi bajtársai közöl. Stark Tamás magyar és szovjet forrásokból úgy tudja, mintegy hatszázezer magyarországi civilt és hadifoglyot vittek el a Szovjetunióba, akiknek közel harmada halt meg a fogságban.

– Mire hazaértünk, minden svábtól elvették az otthonát, földjét, lovát, tehenét, mindenét. Az utolsó fél kiló kenyerünket is megették. Mindenhova „rendes” magyarokat költöztettek. Pedig mi is azok voltunk, én a leveleimet is magyarul írtam. Megkapták a szőlőnket is, pedig azt sem tudták, hogy miért kell kötözni, vagy hogyan kell metszeni. Mi pedig csak azzal biztathattuk magunkat, hogy később is lesz valahogy. Megkerestem a szüleimet, akik a szomszéd faluban, Miskén találtak szolgálatot szállásért és ételért. Nem sokkal ezután azonban kitelepítették őket Németországba. Én a rokonoknál maradhattam, de nem bírtam nélkülük. Önként mentem utánuk Németország szegény részébe, Szászországba, ahonnan évek múlva térhettünk csak vissza.

Talán némi vigaszt nyújthat a meghurcolt embereknek, hogy nemrég kiderült, kárpótlást igényelhetnek a német államtól, ha német állampolgárságuk vagy nemzetiségük miatt a második világháború alatt és után kényszermunkára kötelezték őket. A német szövetségi közigazgatási hivatal honlapján jelent meg a tájékoztatás, amely szerint 2500 eurós (mintegy 775 ezer forintos) egyszeri juttatás jár azoknak, akiket 1939. szeptember 1-je és 1956. április 1-je között kényszermunkára fogtak. Regina néni családja most a papírokat intézi, de úgy tűnik, ezúttal nekik kell kitartónak lenniük. Nincs ugyanis olyan hiteles dokumentum a kezükben, amellyel igazolni tudnák, hogy Regina mama valóban járt abban a pokolban. Most olyan tanúkat keresnek, akik maguk is megjárták a kényszermunkatábort, és igazolni tudják, hogy Scherer Ferencné is velük volt. Hajóson még élnek néhányan a hadifoglyok közül. Akik a Regina néniéhez hasonló problémával küzdenek, a debreceni hadifogoly-átvevő tábor listáit a Magyar Nemzeti Levéltárban nézhetik át. Stark Tamás szerint ott nyoma maradhatott a foglyok visszatérésének és a szovjetunióbeli fogságának.

(Magyar Nemzet)