Lassan itt a karácsony, és mindenki elmélyül, készülődik, eljött a meghitt családi pillanatok ideje. Egy átlagos családnál, de nem nálunk.

Ugyanis tavaly augusztusban 10 év letöltendő fegyházbüntetést kaptam első fokon a Hunnia-ügyként elhíresült koncepciós ügyben.
Mondhatják sokan: „ilyen nem történhet meg, ez csak szöveg”, de ez a magyar valóság. És most várom, hogy mi lesz velem, idegen kezek határozzák meg hosszú évekre nem csak a saját, de családom életét is.

De hogy is jutottam ide? Íme az én személyes történetem:

Rendkívül szerencsés vagyok, mert egy szerető családot kaptam. Tisztes, józan, sportos életet éltem, van egy kiváló szakmám, szeretek olvasni, kertészkedni. Sosem volt összeütközésem a törvénnyel.

2009 nyarán kezdődött minden, mikor strandra készülve, rövidnadrágban és strandpapucsban éppen az autónkba pakoltam be. Két autó hasított elém, kommandósok ugráltak ki belőle és irányították rám fegyvereik csövét. 24 éves voltam, majdnem elájultam, úgy megijedtem.

Az eljárás ennyi volt: bilincs, be az autóba. Kissé észhez térve kérdeztem rá a mellettem ülő úrtól, hogy ez az egész mit jelentsen. A válasz tömör volt: „Tudja azt maga.” De persze nem tudtam.

A cél az Aradi utcai Nemzeti Nyomozó Iroda épülete volt. Rögtön kihallgatásra vittek, ahol egy nyomozó a következőket tárta elém:

Erre mit mondhattam? Azt sem tudtam, miről beszél, de nagyon meg voltam rettenve.

Zárkába raktak, egy 2x3 méteres sötétzárkába, csak egy falat láttam az ablakon kívül.

Itt töltöttem egyedül az elkövetkező egy hónapomat, amiből az első két hetet hideg vizes zuhannyal tettek még siralmasabbá.

Egyik napon ujjlenyomat-vételre vittek le, itt szintén jelen volt ugyanaz a nyomozó, és közölte:

És nevetett.

Aztán személyesen találkozhattam az ügyésszel, aki a következőkkel kecsegtetett:

Azt sem tudtam, miről van szó, miért hoztak be, de nem voltam hajlandó megrendelésre vádaskodni, szörnyű hetek voltak ezek.

Egy hónap eltelte után a Győr-Moson-Sopron Megyei Bv. Intézetbe szállítottak, ahol kereken 8 hónapot töltöttem. Kétszer jöttek le hozzám kihallgatásra, ami abból állt, hogy megvádoltak mindenfélével, de semmilyen valós nyomozásról nem tudtam, nem mutattak semmilyen bizonyítékot. A második kihallgatás végén a nyomozó a következő velős kérdést tette fel: „Megérte?” Azt hiszem, ez mindent elmond az ártatlanság vélelme alkotmányos alapelv gyakorlati valóságáról.

A családom az előzetes letartóztatásban töltött időben mindvégig kitartott mellettem, nagyon megviselték őket a történtek, ahogy engem is.

Rövidebb házi őrizet és lakhelyelhagyási tilalom után, végre szabadon mozoghattam, dolgozhattam.

Úgy gondoltam, az ügyészség rájött, nem jó embert gyanúsítanak.

Ez akkor vált kétségessé, amikor 2010 őszén vádat emeltek ellenem. Ekkor döbbentem rá, hogy ennek még nincs vége.

2011-ben elkezdődött a tárgyalások hosszú sorozata, amelyeken kiderült, hogy a vád lényegében egy tanú vallomására alapozta a bizonyítást. Természetesen semmiféle videofelvétel nem volt rólam, amivel az elején fenyegetőztek.

A tárgyalások során megismertem vádlott társaimat, és rádöbbentem, nem vagyok egyedül ezzel a sorssal.

Sikerült megismernem a magyar „igazságszolgáltatás” valódi arcát is. Az ügyünket tárgyaló bíróság az említett tanú kihallgatásakor egy hatóság által megzsarolt, bizonytalan, megrendelésre vádaskodó embert ismerhetett meg, aki jegyzetekből tett vallomást, kinézegetett az ügyészre, ellentmondásba került még önmagával szemben is számtalanszor. Ráadásul teljesen abszurd módon két vádlottat eltávolíttatott a tárgyalóteremből.

Úgy gondoltam, nem lehet más az ügy vége, mint felmentés, ebben bíztam én és a családom.

De csalódnunk kellett, méghozzá olyan módon, ahogy azt a legrosszabb álmaimban sem feltételeztem. 2016. augusztus 30-án 10 év letöltendő fegyházbüntetést kaptam, bűnszervezetben való elkövetéssel, és 10 év közügyektől eltiltást.

Az ítélet kihirdetésekor majdnem elájultam, meg kellett kapaszkodnom az előttem lévő padsorba. Egy világ omlott össze bennem aznap.

A családom és párom zokogtak, én nem kevésbé, nem akartuk elhinni, hogy ilyen lehetséges.

Aznap házi őrizetbe helyeztek, párommal összebújva töltöttem az éjjelt, szemhunyásnyit sem aludtam.

Azóta a nap óta nem alszom rendesen, rémálmaim vannak.

Aztán a dolgok még rosszabb fordulatot vettek. 2016. október 27-én egy rendőr kopogtatott az ajtónkon, és közölte, pakoljak össze.

Párom testét rázta a zokogás, megcsókoltam. Elköszöntem a 90 éves szomszéd nénitől is, aki a háziőrizetben töltött napokban tartotta bennem a lelket, ő szintén sírt, azt mondta, reméli, lát még. Akkor és ott ebben egyáltalán nem voltam biztos.

A Fővárosi Bv. Intézet I. számú objektumába szállítottak, ahol kereken 5 hónapot töltöttem. A leveleimet párom nem kapta meg, a havi kétszeri beszélő alkalmával tudtunk csak igazából kommunikálni.

Az, hogy hazakerülhettem, villámcsapásként ért, természetesen a szó pozitív értelmében. Nem más engedett ki, mint a 10 évet kiszabó bírónő, aki különös módon az ítélet óta nem praktizál a Fővárosi Törvényszéken. Az ítélet körüli kavarodás és az, hogy az ügyet felfüggesztették, jól mutatja a magyar bíróságokon zajló zűrzavart.

Jelenleg újra házi őrizetben várom, hogy az Ítélőtábla értesítsen, mikor kerül kitűzésre a másodfokú tárgyalás.

Nem vagyok optimista. Ezek után nem.

Az elmúlt cirka nyolc évben nem tudtam igazán jövőt építeni, folyamatos meghurcolás és lélektani nyomás alatt álltam, állok.

Rendszeresen látogatnak a rendőrök, és nem tudok dolgozni. A családomat nagyon megviseli az egész, ahogy a párkapcsolatomra is rányomja bélyegét az ügy.

Az egészségi állapotom is romlik, nem tudok sétálni, bevásárolni, postára menni, templomba járni.

Azonban ha a személyes kálváriámtól el is tekintek, és kívülállóként próbálok nézni az ügyre, akkor is azt kell mondjam, borzasztó, hogy ilyen megtörténhet.

Az egész eljárás Budaházy Györgyre volt és van kihegyezve, de tudatom: itt vagyunk mi is! Egyetemet végzett, családos vádlottak, több gyermekes családapák, vagy a jövőjüket még csak most megalapozó fiatalok, mint én.

Mi lesz velünk, ki fog nekünk igazságot szolgáltatni? Vagy ebben bíznunk már naiv dolog?

(Budaházy.org)