A Bismarck és a Hood összecsapásáról 3 hónapja volt cikk a honlapon. A cikk kommentjeiben és bennem is felmerült, hogy a britek más, modernebb csatahajóihoz képest a Bismarck vajon milyen minőséget képviselt. Ennek megvitatására az alábbi tényezőket szedtem össze.

A Bismarck fő ellenfelei a brit King George V (KGV) osztályú csatahajók voltak. A két típusnak megvoltak az előnyei egymáshoz képest, amikről az alábbi gondolataim támadtak.

A brit KGV osztályú hajóknak volt egy elég súlyos problémája, mégpedig hogy a lövegeik nem voltak egy szinten a többi korabeli hajó lövegeivel. A britek 356 mm-es ágyúinak a páncéltörő gránátjai tömegben és kezdősebességben is elmaradtak a Bismarck 38 cm-es lövegeivel szemben. Emiatt a páncélátütő képességük elmaradt a korabeli modern csatahajókétól. Ezt elég sok szakértő leírja. Ez nem jelenti azt, hogy használhatatlanok lettek volna, de attól még egy jelentős tényező volt.

Szintén probléma volt, hogy a KGV osztályú hajóknak a lövegtornyai bonyolultak voltak, ami a megbízhatóság kárára ment. Emiatt a Dánia-szorosban a csata közben meghibásodott a Prince of Wales egyik lövegtornya, ami miatt egy pillanat alatt kiesett a hajó tűzerejének a 40 százaléka. Ez nem az egyetlen eset volt, a második világháborúban a KGV osztályú csatahajók egyik német csatahajók ellen vívott csatájukban sem tudták az elméleti tűzgyorsaságukat produkálni a meghibásodások miatt.

Az viszont igaz, hogy a KGV osztályú hajók 10 nehézlöveggel rendelkeztek, míg a Bismarck 8-al. Viszont a német 38 cm-es nehézlövegek gyorsabban töltöttek újra, ami miatt 18-26 másodperecenként tudtak leadni egy sortüzet, míg az angolok fél percenként. Ez így már a németek javára jelentett percenként 26-18 kilőtt gránátot, míg az angolok esetében a percenkénti két sortűz 20-at jelentett. Emellett a brit értékből még nem vontuk le a meghibásodások miatti kieséseket, amik nagyon súlyos problémát jelentettek.

A német csatahajókon kisebb volt a lőszer robbanásának az esélye a lőszerraktárt ért találat esetén, aminek több oka is volt. Az egyik az volt, hogy a német lőpor nehezebben robbant fel a kémiai összetétele miatt. Egy másik ok az volt, hogy a német lőport nem zsákokban, hanem fém hüvelyekben tárolták, ami miatt a szétrepülő fémdarabok kisebb valószínűséggel találták el a lőport. Viszont a KGV osztályú hajóknak mélyebben voltak a lőszerraktárai.

A páncél minősége mindkét oldalon nagyon jó volt. Egyes források a brit, mások a német páncélt tartják jobbnak. Akármelyik is volt a jobb, a másik sem volt gyenge, ugyanis mindkettő felülmúlta az amerikai csatahajók Class A páncélját. A források szerint 340 mm német Krupp-páncél legalább 390 mm amerikai Class A páncélnak felelt meg.

A második világháború idején számos modern csatahajó páncélzata a nagy távolságú harcra volt optimalizálva. Ezt a kérdést a németek is vizsgálták és ők arra jutottak, hogy az Északi-tengeren gyakran rossz az időjárás, ami miatt nem lehetett olyan messzire látni, hogy a nagy távolságokra optimalizált fegyverzetnek és páncélzatnak legyen értelme.

Ettől még egy előnyös tényező volt a britek számára, hogy a brit hajókon jelentősen vastagabb volt a páncélfedélzet, ami miatt jobban védettek voltak a nagy távolságról kilőtt gránátokkal szemben. Viszont a britek ’41-ben nem tudták, hogy a Bismarckot kis lőtávolságra optimalizálták, ami miatt a Dánia-szorosban ahelyett, hogy távolról lőttek volna a Bismarckra, inkább azt választották, hogy gyorsan közelítenek.

A Bismarcknak a páncélfedélzete ugyan nem volt olyan vastag, mint a KGV esetében, de felette a főfedélzet is jelentősen páncélozva volt. A főfedélzet páncélzata egyrészt beindította a rajta áthatoló gránátok gyújtóját, amitől azok a páncélfedélzet elérése előtt felrobbanhattak. Másrészt a főfedélzeten való áthaladás deformálta az áthaladó lövedékeket, ami csökkentette a páncélfedélzet átütésének esélyét.

A német csatahajók lövegei távvezérléssel emelhetőek voltak. Ez gyorsította és pontosabbá tette a német csatahajók tűzvezetését, mivel kiküszöbölte a löveg kezelői jelentette hiba lehetőségét. A britek a csatahajóikba ezt csak a háború végén integrálták. A tűzvezetés területén ezt tartják az egyik legnagyobb innovációnak.

A brit King George V osztályú csatahajók fő optikai távmérői a háború elején 4,6 méter (a későbbiek nagyobbak) bázistávolságúak voltak, míg a Bismarck fő távmérője 10,5 méteres volt. Ez önmagában jelentős különbségek okozott a pontosság tekintetében. A háború végén viszont már radaron alapult a hajók tűzvezetése.

Az említett brit hajókon az áramfejlesztő generátorok 2800 kilowatt áramot tudtak előállítani. A Bismarck osztályú csatahajókon ez az érték 7910 kilowatt volt. Ez által a német csatahajókon több energia volt a rendszerek működtetésére. Egy további előny volt, hogy a német hadihajókon váltóáramot is használtak, míg a brit hajók egyenárammal működtek. A váltóáram használata az egyik technológia volt, ami lehetővé tette a lövegek távvezérlését.

(Olvasónktól)

http://www.kbismarck.com/genedata.html
http://www.navweaps.com/Weapons/WNBR_14-45_mk7.php
http://www.navweaps.com/Weapons/WNGER_15-52_skc34.php
http://www.combinedfleet.com/b_guns.htm
http://www.kbismarck.com/proteccioni.html
http://www.navweaps.com/index_tech/tech-100.php
http://www.navweaps.com/index_tech/tech-052.php
http://www.navweaps.com/index_tech/tech-013.php
https://www.reddit.com/r/WorldOfWarships/comments/au4c0m/electrical_power_output_of_world_war_2_battleships/

- Kriegsmarine-technológia: a tengeralattjáró-háborút meghosszabbító néhány megoldás

- A német tábori csendőrség, avagy a Feldgendarmerie és más katonai rendészeti szervezetek

- Barbarossa-hadművelet: a Wehrmacht és Vörös Hadsereg összehasonlítása a szervezés területén