Egy fickó. Szeret. Vágyai vannak. Aztán van valami, ami körülveszi. Pártnak hívják. Együtt kezdték. Egy jobb világot akartak, akkor talán még őszintén. Hittek igazukban. Hatalom kellett, hogy megcsinálják. És a nép akarata.
Aztán mentek a nép akaratával, akkor is, ha a nép -bármit is jelentsen ez - legalantasabb ösztönei bugyogtak fel. Már csak a népszerűség számított.
Ember. Mint mi. A férfias társaság, - hívjuk Fidesznek - fontosabb volt neki, mint saját élete. Hazudott. Mindenkinek. Feleségének (talán), gyerekének, párttársainak, nekünk, önmagának. Mert fontosabb volt az a valami (párt, hatalom, eszme?), a látszat, a lojalitás, mint saját élete.
Nem mentem. De nem tagadom: védeni szeretném. Eltévedt ember. És sokan kószálnak hozzá hasonlóan.
Ne bántsátok! Rossz kompromisszumot kötött. Mint sokan.
Nem vele van a baj. Hanem a rendszerrel. Ami ezt csinálja az övéivel is. Ahol elvárás, hogy évtizedeken át hazudj, és akkor maradhatsz köztünk. És mi van, ha megdől a hazugság?
Tegnap megszólalt Orbán és ezt mondta: "amit Szájer József képviselőtársunk tett, az a mi politikai közösségünk értékrendjébe nem fér bele"
Értitek? Nem fér bele. Az értékrendjükbe. A hazugság az simán. Mert Orbán is tudta, hogy embere hazudik. Hogy becsapja önmagát es mindenkit. Az belefért. Hazudni lehet, lebukni nem.
És hol van most a miniszterelnök harcias kiállása az övéiért, sehol egy háborús hasonlat, sehol egy "Józsi a régi bajtársam" kiállás?
Átkozottak. A rendszerükkel együtt. Nem ilyen Magyarországot szeretnék.
Engedjük egymást szeretni!