A családon belüli erőszak témáját tárgyalva a fideszes Varga István úgy fogalmazott, a Büntető törvénykönyv nem mindenható, a rossz házasságokon belüli bűncselekményeket külön tényállással nem akadályozhatjuk meg, „talán az anyáknak vissza kellene térni elsősorban a gyermeknevelés mellé", elsősorban azzal kellene foglalkozni, hogy "ebben a társadalomban ne egy vagy két gyermek szülessen, hanem három, négy vagy öt gyermek. És akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak". Mint mondta, a nők az emancipáció és az önmegvalósítás mellett elfelejtettek szülni, és emiatt fogy a magyar. Szerinte, ha minden nő megszülte a maga két-három gyerekét, akkor lehet önmegvalósítani. Nos, ezen sommás, s meglehetősen egyszerű világképről tanúskodó probléma-megközelítés külön elemzés tárgya lehetne, ám most ehelyett, egyfajta ellenpéldázatért utazzunk vissza kétezer évet egy normális világba, a Római Birodalomba, amikor még nem veszett ki az európai civilizáció véleményformálóiból a humánum, egyszersmind a humorra és az ironikus megközelítésre való hajlam sem.

Augustus császár korában, az egyetemes latin kultúra és művészet aranykorában vagyunk, amikor Horatius, Vergilius és más szellemi óriások mellett alkotott a derék poéta, Ovidius is. Ovidius afféle világfiként és igazi nagyvárosi ember lévén nem kedvelte a köztársaság korának rusztikus hagyományait, az ostoba előítéleteket és a műveletlenséget, nem szerette a sokat hangoztatott dicső erényeket, melyeket követendő példaként állítottak az ifjú nemzedék elé. Nos, Publius Ovidius Naso ifjoncként módfelett jól érezte magát az akkori világ fővárosában, Rómában, azonban lassan ráébredt, hogy a városi civilizáció, bár egészen fiatal, mégis olyasmit szül, amit még jobban utál, mint a köztársaság korának hagyományait és előítéletes gondolkodásmódját: az érdek vezette mentalitást, a kupeckedő-üzletelő és számító életfelfogást, lenézését mindannak, amit nem lehet pénzre váltani és tárgyiasítani. Egyszóval a jeles Naso poéta nem érezte jól magát a bőrében, ezért hátat fordított a közéletnek, politikának, s a szerelmi-szexuális kicsapongásokban keresett gyógyírt beteg lelkének fájdalmára. Háromszor nősült, de házasságon kívüli kapcsolatainak se szeri, se száma nem volt. Valószínűleg holmi szexuális botrány, pontosabban botránysorozat okán küldte halálig tartó száműzetésbe az e tekintetben kérlelhetetlen szigorú Augustus császár Kr. u. 8-ban az Urbsszból Ovidiust a világ végére, a Fekete-tenger parti Tomiba, azaz a mai romániai Konstancába.

Igaz – miként azt a költő egyik monográfusa, a lengyel Jacek Bochenski kiváló elemzésében részletezi –, a pontos ok ismeretlen, hiszen az uralkodói rendelet a zord ítélet indokait és körülményeit nem részletezi. Témánk szempontjából azonban az a lényeges számunkra, hogy Ovidius a szerzője a világirodalom egyik legérdekesebb és legpikánsabb szerelmi tankölteményének, az Ars amatoriának, azaz A szerelem mesterségének. Ovidius műve ellen, noha két évezreddel ezelőtt íródott, napjaink polkorrekt elmebajosainak sem lehet kifogása. Ironikus távolságtartással közelít a témához, lerántva a leplet mindkét nem emberi gyarlóságairól. Nem mér kettős mércével. Tegyük hozzá még: nagyon helyesen.

A tanköltemény férfiak számára íródott első részének alapgondolata az, miszerint minden nő kapható. Ovidius szerint a kicsapongás vágya éppúgy megvan a nőben, mint a férfiban, csak jobban leplezi. Másfelől azonban a nőket erotikus ösztönük hajlamosabbá teszi a perverzitásra és mindenféle őrültségre. A hódítás, illetve a támadás pillanatát nagy műértéssel kell megválasztani. Ugyanis, ha a férfi szeretkezni akar, a nő semmiképpen sem fog az égből a lábai közé pottyanni. A horgot tehát ott kell kivetni, ahol bőségesen terem a hal. Éppen ezért ajánlja Ovidius a színházakat, a lóversenyeket, ahol akad mindenféle fajta zsákmányjelölt: szerelemre, kalandra, egy éjszakára és hosszabb időre való is. De a vadászösztön kielégítésére nem megvetendő hely a Forum sem, ahol ugyan elsősorban jogtudósok és politikusok sétálgatnak-tekeregnek, ám sokuknak már rég elpárolgott a fejéből az egész római jog, annyi szép leány láttán utáni epekedés következtében.

Naso mester arra a korántsem mellékes körülményre is figyelmezteti ifjú tanítványait, hogy az ismerkedés bizony sok pénzükbe kerülhet. Éppen ezért olyan napot kell választaniuk, amikor csekély a kereskedelmi forgalom. Ovidius kiemelten ajánlja a szombatot, tekintettel arra, hogy ilyenkor ünnepelnek a zsidók. A szerelmi hódítás reménye makacs kitartást igényel a férfi részéről, azonban az idő meglágyítja még Pénelopét is. Sok alkalommal – Bacchus isten oltárán áldozva – ihletforrást jelenthet és hathatós segítséget nyújt a bor. Ovidius adekvát mitológiai példaként megemlíti, hogy miután a Minotaurusz nevű fenevadat legyőző Theseus athéni királyfi, a mínoszi labirintusból Ariadné fonala mentén kijutó szépséges adományozót alávaló módon elhagyta Naxos szigetén és tovább hajózott onnan, a boldogtalan Ariadnét csakhamar a bor istene tette magáévá. Szinte el sem csitult zokogása és kétségbeesett kiáltozása, máris megjelentek a bacchánsnők pajzán kedvű szatírok gyűrűjében, majd az általános őrjöngés tetőpontján behajtott tigrisfogatán maga Bacchus. Amikor mindez megtörtént, Ariadné elveszítette hangját, önkívületbe esett, s elfelejtette Theseust, átadván magát mindannak, aminek be kellett következnie.

Amennyiben a férfi által kiszemelt áldozat férjezett nő, Ovidius szerint elkerülhetetlen retorikai kellék a hazugság is. Etikája szerint az általános erkölcsi alapelveket mindig be kell tartanunk, a csábítás mesterségének űzésekor azonban a nőket a férfiak büntetlenül vezethetik az orruknál fogva, hiszen ők is ezt teszik velük, s mi sem jogosabb – a szerelmi tanköltemény szerzőjének álláspontja szerint –, mint saját gonosztette eszközével büntetni a gonosztevőt. Azt is megfogalmazza egyfajta intelemként Ovidius, hogy amikor a férfi már révben érzi magát, tűnjön el a leány szeme elöl egy időre. Viszont mellékes kalandokkal semmiképpen nem szabad magára vonnia kedvese vagy szeretője neheztelését. Ugyanakkor nagyon jól kell lepleznie hűtlenkedéseit. Mindenesetre a mester személyes erotikus tapasztalatai bőséges tárházából is szemelgetve arra a konklúzióra jut, hogy a tragédiák, veszekedések és könnyzáporos sírások után a szerelem mindig eksztatikus és kölcsönös beteljesedést hoz az ifjú párnak.

Ovidius a sikeres hódítást követően arról elmélkedik, mi a teendő akkor, ha az ember meg is akarja tartani a leányt. Mindenekelőtt az ifjúnak, kedvesnek és elbűvölőnek kell lennie, a veszekedést a házaspároknak kell meghagynia, s legfőképpen óvakodnia kell a durvaságtól. A szerző mintegy vezeklésképpen töredelmesen bevallja, hogy régebben, feldühödött lelkiállapotban egyszer megtépte egy szépség haját, s tetézve a bűncselekményt, még annak ruháját is elszakította. Igaz, a ruhatépésről csak a leánynak volt tudomása, mindenesetre a gáláns poéta vett neki egy drága, vadonatúj divatos kelmét. (Kínai divatházakról az antik auktorok leírásai nem tesznek még említést.)

Miként a címben is utaltam rá, az ókorban élt Naso poéta – a mai mértékadó felfogás szerint is – roppant modern gondolkodású ember volt, s a világért sem hangzott volna el a szájából olyan otromba és a nőkre nézve sértő kijelentés a szenátusban, mint a bevezetésben idézett magyar honatya minapi megjegyzése. Ovidius tehát, az egyenlőség kedvéért külön útmutatásokkal látja el a nőket is a szerelmi fortélyokat és praktikákat illetően. Megállapítja, hogy korántsem olyan rosszak ők, mint amilyeneknek a korabeli, előítéletes közvélekedés hajlamos volt őket elkönyvelni, sőt a férfiak gyakrabban vezetik a nőket az orruknál fogva, mint a szebbik nemhez tartozók a teremtés koronáit. A leányoknak adott tanácsa az, hogy élvezzék fiatalságukat – a Horatius által megfogalmazott carpe diem életfilozófia szellemében –, ameddig nem késő. Ne fukarkodjanak a gyönyörrel, ne vonják meg a kéjt sem maguktól, sem a férfiaktól, akik ugyan szédítik őket, de voltaképpen ezzel nem veszítenek semmit. Ovidius kiemelten ajánlja a leányok és asszonyok számára a dekorativitást és az ezerféle divatos ruha, ékszer és frizura viselését, hiszen ezek is hasznos segédeszközöknek bizonyulnak a csábítás és a szerelem mesterségének napi gyakorlata során. A lényeg: mindenféle esetleges fogyatékosságaikat leleményesen takargassák, s bájaikat módfelett hangsúlyozzák. Tanuljanak meg vágykeltően és kacéran járni, dekoltázsokat mutogatni, táncolni és mandolinon játszani. Feltétlenül szükséges a művészetben és a költészetben való jártasság is.

Az Ars amatoria írója elmondja, hogy a nőknek is vadászniuk kell a férfiakra, a közélet minden lehetséges színpadán, a színházakban, a kocsiversenyeken, sőt még a temetéseken is. Óvja a hölgyeket a minden hájjal megkent szélhámosoktól, s javasolja, a hazugokat ebrudalják ki lakásuk ajtaja elől. Ugyanakkor egyidejűleg keltsenek a megszerezni óhajtott férfiban kétségbeesést és reményt. Legyenek tudatában, hogy különbséget kell tenniük a fiatal szerető és a vén kujon között. A heves vérmérsékletű ifjoncot, aki őrjöngve szeret, kalitkában kell tartaniuk, hogy ne halássza el a konkurencia. Másfelől a vén kujon sohasem őrjöng. Bölcs önmérséklettel uralkodik magán, türelmes és okosan viseli el a vénuszi szeszélyből eredő megpróbáltatásokat. Őt lassú tűzön kell égetni… A nő által kellőképpen behálózott szeretőnek – épp a siker végett – a megfelelő pillanatban éreznie kell a vetélytárs jelenlétét. Csak hadd gyanakodjék a boldogtalan, de ne is veszítse el végleg a reményét, miszerint csak optikai csalódás, tévedés áldozata. A nők mindenkor a siker és bizonytalanság, boldogság és félelem keverékével áltassák a férfiakat. Ám állandóan tartsanak a szemük előtt két evidenciát.

Az egyik, miszerint a szerelem kis adag gyönyör és nagy adag gyötrelem. A másik, hogy két dolog van a világon, amelyet lehetetlen megosztani: a hatalmat és a szerelmet. Mindezek után következhetnek a révbe érkezés euforikus aktusának pillanatai. Ovidius erotikus példázata – Bochenski remek interpretációjában – mindezt a következőképpen jeleníti meg. Már csak kettesben van a férfi és a nő. A múzsa nem lépi át a küszöböt, de a ritmus behatol. Suttogás, lihegés, szavak, félszavak, sóhajok, hangtöredékek. Éber kémlelőutak, kutató tapogatózás, kéjes felfedezések. Keresd a legérzékenyebb helyeket! Ha megtalálod: könnyedén simogasd. Villanó fények a szemben, felkiáltások, vallomások, „ne menj el” kérések, édes jajongás, kiáltozás, idegek, lüktetés és érverés… Legyen a ritmus lassú, ne siessetek, hajósok. Két hajó úszik a vízen, egyszerre érjenek a kikötőbe…

Természetesen Ovidius egy más kor gyermeke volt. Egy normális koré. Amelyben az emberek még tudtak örülni az élet nyújtotta apró semmiségeknek, képesek voltak a világot, a másik embert, s önmagukat is kellő iróniával szemlélni. S nem ugrasztották össze mondvacsinált agymenéseikkel a férfiakat és a nőket egymással „értelmes” megélhetési „aggódók” és „mértékadó” személyiségek… Persze, Ovidius nemzedéke cselekedett-mondott sok ostobaságot is. No, távolról sem annyit, mint mai közéleti örökösei.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info