2020. április 6., hétfő, Vilmos, Boglárka napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
23:12 A marokkói király amnesztiával harcol a koronavírus ellen22:53 Kórházba szállították a brit miniszterelnököt22:48 Tónus IX: öld meg a bankot!22:28 Az Egyesült Államok tisztifőorvosa szerint "ez lesz a mi Pearl Harbourunk, a szeptember 11-énk"22:07 Dániel Péter antifasizmusától Donáth Anna rasszizmusáig - Heti progresszió (XXII.rész)21:26 Törökországban ismét mintegy háromezer új fertőzöttet diagnosztizáltak20:53 Egy nap alatt csaknem 11 ezren tértek haza Ukrajnába20:21 Ausztriában a 12 ezret is meghaladta a koronavírussal fertőzöttek száma20:04 Megölte egyéves kislányát egy budapesti nő19:45 Csehország francia betegeket gyógyít19:21 Kevesebb halott egy nap alatt, de ismét emelkedett a diagnosztizált fertőzöttek száma Olaszországban 18:58 Meghalt 108 éves korában "az allergia nagyapja"18:46 Toroczkai: koronavírus és a propagandaháború - fontos, hogy ne üljünk fel sem az orosz, sem a kínai, sem az amerikai propagandának17:59 Otthoni tornával bővül az M5 kulturális csatorna oktatási sávja17:37 Könyveket, folyóiratokat tett elérhetővé online a Történettudományi Intézet
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika ::

Széchenyi magyarsága

Reklám

„Széchenyi István egy kora tavaszi napon, délután öt órára palotájába kérette barátait. 1848-ban történt ez – közvetlenül a forradalom kitörése előtt – március 12-én. Az alábbi ívet köröztette:

«Miután hazánk és kivált nemzetiségünk könnyen veszélynek indulhat s előttünk azon állapot áll, hogy fajtánk vagy egy dicső aerába lépjen, vagy a legnagyobb veszedelembe keveredjék; felszólítom különösen – mert mindenkit szívesen látok – az alul feljegyzetteket: méltóztassanak barátságos tanácskozmányra lakásomon engem szerencséltetni. Széchenyi István.»
Az ív mögött a meghívottak hosszú lajstroma található, vagy hetven politikus neve. Közte Kossuthé is. Vendégei egymásután érkeztek… Elmúlt öt óra, negyed hat, fél hat. A házigazda nem mutatkozott. Türelmetlenkedni kezdtek, nem is annyira udvariatlansága, mint inkább nemtörődömsége miatt. A társaság fölállt, cihelődött. Ekkor - háromnegyed hat felé - jelent meg a szárnyas ajtóban Széchenyi István. Izgatott volt, sápadt. Ez sötétbarna bőrén is meglátszott. Halálsápadt volt. Senkivel se fogott kezet. Megállt a szárnyas ajtó közelében, melyet közben becsuktak az inasok. Tekintete végigcikázott a jelenlévőkön. Először is azt vette észre, hogy Kossuth nem jött el. Természetesen, természetesen. Már hetek óta leveleket kap mindenünnen, vidéki kúriákról, az «erdélyi hon magyar fiai»-tól, melyben figyelmeztetik, mire készül ez az izzó népvezér. Nem is várta, hogy eljöjjön. De hogy nem jött el, az szinte önkívületbe hozta. A hetven meghívott közül ebben a sorsdöntő órában körülbelül húszan jelentek meg… Az idők forradalmas árja Wesselényi Miklóst, az erdélyi mágnást is fölsodorta ide, Zsibóról. Aztán még ott állt – oldalt – két mostohafia: Zichy Félix és Zichy Henrik.
Ez a részvétlenség elcsüggesztette. Ha előbb lobogni kezdett vére Kossuth távolmaradása miatt, a többiek közönye lehűtötte. Fáradtan tartotta balkezében a papírlapot, melyre följegyezte beszéde jelszavait. A papírlap remegett ujjai között. Lefelé nézett, a földre, mereven, mint mikor beszélni készült.
– Bocsássatok meg, uraim – mondotta –, hogy megvárakoztattalak benneteket. Nem hivatalos elfoglaltság, nem, nem. Valami merőben más. Kevesebb annál, több annál. Minekelőtte beléptem ide, dolgozószobámban tépelődtem. Kebelemben iszonyú vihar dúlt – és itt elnémult, ujjait szokása szerint begombolt kabátja szárnyába akasztva. – Lassan gyülemlett bennem ez a vihar, kétség kétségre, felleg fellegre, de történetesen most robbant ki. Én pedig döntöttem – megint szünetet tartott. – Évek óta azon tűnődöm, érdemes-e még folytatni építő munkánkat? Kezdetben fölcsillanna egy-két pisla reménysugár. Azóta a láthatár teljesen elborula. A politikai helyzetet ismeritek. Szükségtelen részletezni. Vérről álmodunk, beszélünk mindannyian. Itt állunk Európa közepén, mint Európa szégyene. Népünk tunya, bárdolatlan, úrhatnám, az igazság iránt érzéketlen, kötelességre renyhe, pallérozásra nem fogékony. Talán távol keleten, termő-talajában virágozhatott is volna, de ideplántálva a nyugatra, elkorcsosult, alacsonyságba süllyedt, megvénhedett. Hiába ojtjuk be a míveltség nemesebb ágával ezt az agg törzset. Ha nyugativá válik, akkor elveszti eredendő sajátosságát és egyéniségét, idegenné lesz, ha pedig elhanyagoljuk, akkor kiszárad, elcsenevészedik. Így se nyugati, se keleti, se európai, se magyar. Mi is az értelme annak, hogy valaki magyar? – kérdezte és fölvetette ideges fejét, hetykén, majdnem kihívóan. – Mi az értelme, hogy olyan nyelvet beszélünk, melyet már egy kőhajításnyira sem értenek? Mi az értelme annak, hogy egy maroknyi népecske ilyen idea fixával él s ragaszkodik ősei őrületéhez? Nem uraim – mondotta és zilált haját homlokára csapta – nem uraim – mondotta még egyszer emelt hangon, csaknem kiabálva –, ennek semmi értelme sincsen. Semmi értelme sincs annak, hogy kirekesztessünk a mívelt népek közösségéből. Semmi értelme, hogy itt, a világmappa egy parányi pontján nemzetesdit játsszunk. Semmi értelme annak, hogy fiainknak és azok fiainak átadjuk nyelvünket, mint valami örökletes nyavalyát. El kell hát felejtenünk – szólt növekvő hévvel –, mielőbb bele kell olvadnunk a németségbe, a monarchiába. Az ausztriai örökös tartományok kifejlődése, nemzetiségünk, nyelvünk végleges megszűnte áldás és jótétemény leend nekünk is, az egész emberiségnek is. Csak az első nemzedéknek fog ez fájni. Az utána következő áldandja érte emlékünket. Meg kell semmisülnie a magyarnak, le kell tennie minden revolucióról, izgágaságról. Nekünk pedig csak egy kötelességünk van: szabad folyást engedni a világhistória könyörtelen eseményeinek. Más út nincs. A biztos megsemmisülés vár ránk. Kétféle halál között választhatunk: az egyik fájdalmas, a másik fájdalmatlan. Higgyétek el, nem csekély lelki tusák, hosszú napok, hosszú éjszakák után az utóbbit választottam szerencsétlen népem számára. Ilyeténképpen legalább nem érzi az elkorcsosulás bűntudatát, nem sejti, hogy rövidesen szemfedél borul rá és koporsó. Másíthatatlan elhatározásom tehát, hogy munkámat ezennel egyszer és mindenkorra megszakítom. Majd belepi a por. Csak az fáj, hogy az alvót felriasztottam. Majd elalszik újra – legyintett és már gyorsabban beszélt, szinte hadart. – Metternich herceggel mindezt közöltem. Ő baráti békét ajánlott. Biztosította a fájdalmatlan halált. Hogy mit míveltek ti, az kizárólag rajtatok múlik. Sajnálom, hogy idefárasztottalak. Csak ezt óhajtottam értéstekre adni. Más mondanivalóm nincs.
Még egy lépést hátrált, az ajtó felé, úgyhogy a közte és vendégei között való távolság nagyobbodott az óriási teremben. A szónok elhallgatott. Úgy állt ott, egyedül, távol mindenkitől, elszigetelve komorságába és fekete ruhájába, akár Shakespeare mélakóros alakja, a dán királyfi. Egy pontra bámult, eszelősen. Reszketett a fölindulástól. Hallgatói is reszkettek. Némán hallgatták végig, anélkül, hogy félbeszakították vagy csak egy pisszel is tiltakoztak volna. A némaság most növekedett. Ez a temetés csöndje volt. Döbbenten álltak, gyökeret vert lábbal. Az urak halk eszmecserét folytattak s közben rá-rásandítottak vendéglátójukra, aki még mindig önmagába süppedve töprengett. Egyesek - félénken - helyeselték az alapgondolatot, csak a kivitel módját kifogásolták. Ismét elnémultak. Hosszú csönd lett”.
Ezekkel a döbbenetes és tragikus hangvételű sorokkal kezdi Kosztolányi Dezső Lenni, vagy nem lenni című esszéjét 1930-ban, valós történeti eseményt megjelenítve. A jelenlévő politikusok a döbbenetből felocsúdva a „legnagyobb magyar”-ra támadtak. Az ifjúkori meghitt barát, az árvízi hajós Wesselényi Miklós egyenesen gazembernek nevezte Széchenyit és dühödt tombolásba kezdett, vaksága miatt tántorogva botorkált előre, amerre egykori barátját sejtette, hogy nekitámadjon. A többieknek kényszert alkalmazva kellett lefogniuk. Bábeli hangzavar bontakozott ki, repkedtek a házigazda felé a „honáruló”, „spion”, a „kibújik belőle a német” és hasonló, gyalázkodó kifejezések. Végül a lehiggadt Wesselényi azzal próbálta magyarázni Széchenyi érthetetlen viselkedését, hogy, elméje megháborodott.
A vérfagyasztó dráma – Kosztolányi előadásában – aztán egy újabb groteszk fordulattal így folytatódott. „Percekig morajlott a gyülekezet, majd helyeselve, majd fölháborodva, majd tárgyilagosan vitázva, majd szikrázó gyűlölettel, farkasszemet nézve azzal, aki ott állt az ajtónál, csökönyösen, lemosolyogva az érveket, vállát vonogatva, egyformán rendületlenül. Szeme izzott a bozontos szemöldök alatt, mint csipkebokorban a tűz. Csontos, sárga koponyáján kopogott a szitkok jégesője. Szakadatlan ennen szavait hallotta ezektől a vezérférfiaktól, akikkel évtizedek óta együtt küzdött. A Hitel, Világ és Stádium mondatait fegyverül szögezték ellene. «Ernyedetlenség, türelem, keménység – lángolt Wesselényi, az ékesszólás lendületében. – Nem borzadsz-e, hogy én, a szegény vakember, ki a budai börtönben vesztettem el szemem világát, látom az utat és te, te, aki hajdan fényt gyújtottál nekünk a sötétségben, már nem látod?»
Széchenyi szája ekkor megvonaglott. Most azt hitték, hogy azonnal sírva fakad. De nem ez történt. Könnyedén, világfiasan a terem közepére sietett és elkacagta magát. Sokáig kacagott. Aztán kijelentette, hogy az egész csak tréfa volt. Próbára akarta tenni őket. Egy előre kitervezett komédiát játszott és játszatott el barátaival s ebből azt a meggyőződést szerezte, hogy érdemes újult erővel tovább dolgoznia ennyi nemes hazafival. Arca kigyulladt a boldogságtól. Inasaival behozatta az ezüst, karos gyertyatartókat, mert már sötétedett s zárt ajtók mögött elkezdődött a tárgyalás, a komoly «barátságos tanácskozmány», mely a késő esti órákba nyúlt belé.
Ennek a históriai mozzanatnak lefolytát a bécsi titkos levéltárban őrzött kémjelentés örökítette meg, melyet még aznap, március 12-én beterjesztettek a kamarillának (3652-3653. iktatószám alatt), de a viharos világpolitikai események miatt csak március 27-én került Ausztria akkori ifjú császára, Ferenc József elé. (Kosztolányi itt tévesen említi Ferenc Józsefet, hiszen ekkor még V. Ferdinánd császár és király uralkodott. Ferenc József palotaforradalommal került trónra 1848. december 2-án, magyar királlyá pedig a kiegyezéskor, 1867-ben koronázták – L. Zs.) Tulajdon szememmel láttam a meghívót, Széchenyi aláírásával s egy penészes, málladozó papírlapon ennek a beszédének irónnal odavetett vázlatát is.
Miért mondtam el mindezt ily részletesen? Azért, mert nem tudok nála tömörebbet, megrázóbbat, drámaiabbat. Színpadon se játszottak ilyen drámát. De ezt a drámát a történelem színpadán játszották. Nem is játszották, hanem átélték. Mind a két fél egyformán élte át. Amelyiket ugrattak, éppúgy, mint az ugrató. Hogy az ugrató valóban ugrató volt-e annak eldöntésére nem vállalkozhatom, ennélfogva ezt nem firtatom. Ha nem volt ugrató, akkor annál tiszteletreméltóbb a hite, hogy ennyi kétség közepette hinni, alkotni tudott. Ha valóban ugrató volt és ezúttal csakugyan színészkedett, akkor élménye éppoly élmény, mint ellenkező esetben. Minden tréfa a gondolatunk, az érzésünk lepattanó szilánkja, mely szervesen hozzátartozik. Minden játék egy elvetélt cselekedet. Bármiként is van, ez a jelenet oly mély, oly megindító, mint Hamlet monológja: a «lenni vagy nem lenni». Nem egy ember nevében mondották el, hanem milliók és milliók nevében. Az, aki elmondotta, az saját kétségeit dramatizálta. Nem is monológ ez, hanem valami csodálatos, sokszólamú dallam, szeszélyesen, gazdagon, tragikusan hangszerelve. Ez a magyar «lenni vagy nem lenni».”
Széchenyi önmarcangoló, igazi romantikus egyéniség, korának tipikus hőse volt, s nemzetéhez a végsőkig, mindhalálig hű hazafi és nacionalista. Látva az 1830-as évek magyarországi közállapotait, a magyar nemzet általános műveltségi szintjét, a politikai intézményrendszert, az a gyötrő kérdés foglalkoztatta, hogy vajon szabad-e beavatkoznunk a történelem menetébe? Vajon külső – általunk befolyásolhatatlan – tényezők és törvényszerűségek szabják-e meg a világ eseményeinek folyását, vagy az egyes ember is sikerrel, embertársainak javára és üdvére befolyásolhatja, alakíthatja-e azt? Igaz, miként a fent idézett Kosztolányi-esszéből vett részlet is bizonyítja, a kétely, a pesszimizmus soha nem hagyta el, de hitte, remélte, hogy könyvei megírásával, politikai szerepvállalásával és a modernizáció hazai, gyakorlati meghonosításával helyesen cselekszik és nemzete érdekeit szolgálja. Egész tevékenysége eszmei talapzatául az a világnézeti felfogás szolgált, miszerint az emberiség története lényegében jóindulatú folyamat, és az a tökéletesedés végtelen menetében folytonosan előrehalad. Az emberi nem jobbulását, előrejutását – mind szellemi, mind anyagi téren – a nemzetek valósítják meg. Az egyes nemzetek fejlődése az egyes emberi életkorok szakaszaival állítható párhuzamba. E romantikus metafora szerint vannak gyermek, ifjú, érett felnőtt korú, és elaggott, hanyatló, a sír felé közelítő nemzetek. A különböző országok felemelkedése és hanyatlása nem eredményez civilizációs egy helyben forgást vagy hanyatlást, mivel az öregedő, gyengülő nemzetek átadják a fiatalabbaknak történelmi tapasztalataikat, civilizációs értékeiket és kultúrájukat. Az egyetemes tökéletesedést tehát az egymást generációk módjára váltó nemzetek hozzák létre a történelem folyamán. A végső cél Széchenyi politikai filozófiájában „a lehető legnagyobb szám legnagyobb boldogságá”-nak megvalósítása.
Azonban mindenekelőtt azt kellett a „legnagyobb magyar”-nak a konkrét politikai cselekvés előtt eldöntenie: vajon hol tart a magyar nemzet „életkori” fejlődése. Kételyei, vívódásai ellenére a nyilvánosság előtt mindig hittel vallotta, hogy „a magyar nemzet még fiatal” és ígéretes jövő előtt áll. Sőt, olyannyira fiatal, hogy kifejlődését óvni, féltő gonddal vigyázni kell, akár egy gyermekét. Magányában azonban sokszor borúlátó hangulat kerítette hatalmába, s a magyarságot elaggottnak, regenerációra képtelennek tartotta, sőt depressziós mélypontjain – hiszen fiatal ember és fiatal nemzet is meghalhat – több ízben is azt jegyezte naplójába: „a magyar nemzet halott”. Ismételten hangsúlyozom azonban, hogy a nyilvánosság előtt mindig optimizmust és hitet sugallt, és fiatalnak, életerősnek, az emberiség tökéletesedését elősegíteni hivatottnak jellemezte és mutatta be a magyarságot. Az 1840-es években ez az alapeszme kiegészült a „kelet népe” gondolatával: nemzetünk napkeletről hozott sajátosságainak és a nyugati civilizáció átvételének eggyé olvasztásával új, az emberiséget gazdagító egyedülállóan eredeti kulturális fejlődés bontakozhat ki Magyarországon.
Széchenyi egész életét nemzete felvirágoztatásának, boldogságának és nagysága megteremtésének szentelte. Lírai hangvételű krédójában 1843-ban így vall erről: „Számos az út, melyen a hon javához járulhatni. Adjon azért a nemzet nemtője mindenkinek, ki vérünk és szabadságunk kifejtéséhez bármily módon és arányban, de őszintén járul, erőt, egészséget, szilárd ki tűrni tudást és agg napjaira belső megelégedést”. Ezt ma sem gondolhatjuk másképp.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Kapcsolódó:
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready