Kriják Krisztina írása az alábbiakban olvasható.

Kritika kritika hátán a horvát sajtóban. Elmaradt az ováció, és ez a rendezvényeken is meglátszott. A zágrábi csatlakozási ünnepség állítólag dögunalom volt, pedig 700 ezer eurót költöttek a rendezvényre az illetékesek. Az eszéki kritikán aluli volt, de erről majd később.

Számos városban ünnepelték a csatlakozást, a helyi önkormányzatok saját erejükből, szponzorok és esetleg a szomszédos országok segítségével próbálták meg ünnepélyessé tenni a történelmi pillanatot, több-kevesebb sikerrel.

A danas.hr egyik publicistája azt írja, a vukovári Prljavo kazali±te-koncerten a műsorvezetők már majdnem térden állva könyörögtek a közönségnek, hogy érezzék jól magukat, és legalább a kezüket emeljék fel.

Eszéken mindenki nagy örömmel várta Rúzsa Magdi és Tony Cetinski fellépését. Nagyon sok drávaszögi és szlavóniai magyar, sőt magyarországi magyar és horvát is eljött a rendezvényre.

Tizennyolc órakor még semmi sem mozdult a téren. De még két óra múlva sem szólt zene a színpadról. Aki csak a koncertre jött, amely este tízkor kezdődött, már óriási tömeggel találkozott - háromnegyedük a téren ácsorgott, mindössze negyedének volt ülőhelye, és látott is valamit az egészből. Ugyanis a színpad egyik, a kávézók felőli oldalát eltakarták egy óriási VIP-szektorral, ahol a meghívott vendégek, politikusok ültek, mintegy kétszázan, míg mi több százan/ezren az említett emelvény öt méter magas hátulját nézhettük csupán! Gondoltuk, ha már nem látunk semmit, majd legalább hallgatjuk a zenét. De jött a következő döbbenet: Rúzsa Magdi koncertje alatt végig fütyült a mikrofon, zúgott a hangszóró, a felét nem lehetett érteni annak, amit énekelt. Talán a rossz minőségnek, de valószínűleg nem csak annak volt a következménye, hogy elkezdett zúgni a tömeg. Bárhova mentünk, bárhol próbáltunk furakodni, hogy lássunk is valamit, csak azt hallottuk, takarodjon már innen, szedje le valaki a színpadról, ki volt az, aki ezt idehívta, nem tudom madzsaro, talán azért megyünk az EU-ba, hogy ezek magyarul énekeljenek itt nekünk – ilyen és ehhez hasonló türelmetlen, gúnyos, rosszindulatú megjegyzéseket lehetett hallani. Legnagyobb meglepetésemre a Tony Cetinski-koncert alatt, akit magam is nagyon szeretek, nyoma sem volt többé technikai problémáknak. A zene hangos volt, tiszta és élvezhető. Hát ez bizony elég furcsa. Maga a szervezés is csapnivaló volt. Sem toalett, sem italos pult, sem kivetítők a téren (kivéve egy, amelyet oda tettek, ahol eleve látták a színpadot az emberek).

Szomorúan és elkeseredve mentünk haza. Másnap a legtöbb ismerősöm ugyanilyen „élményekről” számolt be; volt köztük olyan is, aki még szóváltásba is keveredett, amiért meg akarta védeni a magyar énekesnőt.

Amíg a horvát lapok azon keseregnek, hogy Angela Merkel nem jött el a csatlakozási ünnepségre, és hogy a németek nem éppen pozitívan gondolkodnak róluk, addig nem hálásak azért, hogy vannak olyan nemzetek, amelyek örülnek a csatlakozásuknak. Akik elsőként ratifikálták a belépésüket és mindent megtettek, a mai napig is megtesznek azért, hogy a horvátokban erős szövetségest, stratégiai partnert, baráti országot találjanak. Akik folyton a 816 éves közös múltra hivatkoznak, akik agyon ajnározzák a tengerpartjukat, és azt hiszik, hogy a horvát emberek is hasonlóképpen gondolkodnak, éreznek, ami a magyarságot, a magyar kultúrát, a magyar értékeket illeti. Őket valószínűleg ugyanolyan csalódás fogja érni, mint minket, akik azt hittük, hogy egy olyan városban, amely a magyar határ közelében helyezkedik el, és amelyben magyarok is élnek, egy közös koncertet csak elbír a közönség ellenérzések nélkül: hát nem! Bizony hosszú az út az Európai Unió értékrendjéig, és lehet, hogy a németeknek lesz igazuk, miszerint nem biztos, hogy a horvátok felnőttek a feladathoz.