A minap mesélte, hogy egy vén bécsi ügyfél hangosan panaszkodott az Orbán-kormányra, mely a szegény osztrákoktól el akarja venni a magyar termőföldeket. Nejem azonnal visszakérdezett: „Mondja, maga akkor is így beszélne, ha a magyarok vásárolnák fel az osztrák termőföldeket?” A benzinkúton megfagyott a levegő, s az öreg sietősen, morogva távozott.

Aztán otthon vágottszemű asszonykám ehhez még hozzáfűzte: ha megütné az uniós lottón a főnyereményt, mindjárt Budapestre költözne, s három év múlva, még a következő választások előtt felvásárolná – no nem Simon Perecként egész Magyarországot, csupán – a Kossuth teret. A helyszín bizonyára jó termőföld, s szerinte ezzel segítene megoldani a magyar nép legnagyobb problémáját, a parlamentarizmust.

Persze lehet egészen másképp is kampányolni, mint például a malactenyésztő dr. Nagy István, Mosonmagyaróvár fideszes polgármestere teszi, aki kampányfelütésként, sugárzó arccal jelentette ki: „Mosonmagyaróvár tiszta lappal kezdhet, a város ezentúl szabad döntéseket tud hozni forrásainak elköltésében.”

A kijelentés előzménye pártelvtársa, Németh Lászlóné, nemzeti fejlesztési miniszter bejelentése: az állam újabb 1,2 milliárdos hitelt vállal át a várostól, s ezzel teljessé vált a korábban már megkezdett, és több lépésben végrehajtott „konszolidáció”.

Íme, a legkorszerűbb fideszes kampánypropaganda, mely a vanília-fahéj-ánizs aromával ízesített fekáliát is Gundel-palacsintaként képes eladni a Gerbeaud-ban. Ha a mosonmagyaróvári polgárok ezt megeszik, akkor nem is érdemelnek mást.

Mert miről is van itt szó? Mit csinált négy évig dr. Nagy István? A parlamentben nem sokat. De Mosonmagyaróváron nincs az a sajtkukac, aki annyit nyüzsgött volna, mint ő. Alig volt olyan apró rendezvény, esemény, ahol meg ne jelent volna ünnepélyesen feszítve, lett légyen az óvodában, nyugdíjas otthonban, könyvtárban vagy kiállítóteremben. Emellett azonban végigbokszolta az eleve deficitre ítélt, felelőtlen kivitelezési szerződésekkel terhelt Futura-létesítmény létrejöttét, mert ennél kevésbé fontosabbnak tartotta az autópálya új lehajtóinak megépítését, mely tehermentesíthette volna a kamionforgalomtól a város lakosságát, vagy a Szigetközben, a Duna fenékszintjének rendezését se forszírozta, melynek hiánya felér egy természeti katasztrófával. Semmit nem tett a megye termőföldjeinek osztrákok általi – strómanokkal és zsebszerződésekkel történő – felvásárlása ellen. Most mégis mosolyogva áradozik: „Nincs már adósságunk, szabadok lettünk!”

Szabadság, elvtársak! Tényleg, kell józan paraszti észnél több ahhoz, hogy belássa valaki, milyen olcsó porhintés ez? Hát micsoda „hol a piros, itt a piros” szemfényvesztés folyik itt? Egyszerűen eltűnik az adósság? Más fizeti ki helyettünk, jótékonysági hevületből? Ha az anyuka adósságát átvállalja az apuka, tényleg jobb lesz a gyerekek sorsa? És ha az apuka, az átvállalás jogán ezentúl megszabja, mit tehet, s mit nem tehet az anyuka és a gyerekek? Hovatovább, ha zsarolja, terrorizálja őket, amennyiben érdeke úgy kívánja, akkor ez maga a megtestesült családi szabadság? Demokrácia, pluralizmus, liberalizmus, kutyagumi? Ha átvállalom az adósságodat, akkor szabadon teheted, amire engedélyt adok? De csak dr. Nagy István beszél mellé, Németh Lászlóné miniszter asszony már elég világosan fogalmaz: „Az elmúlt 4 évben Mosonmagyaróvár rendkívül sikeresen vett részt az uniós pályázatokon, amelyek 12 milliárd forintnyi forrást biztosítottak a városnak. A kormányzat azt várja az adósságkonszolidációért cserébe a településektől, hogy vegyenek részt az uniós források lehető leghatékonyabb felhasználásában.”

Értsük jól: újdonsült szabadságunk azt jelenti, hogy az általunk nyert források felhasználása felől végső soron a hiteleinket átvállaló magyar kormány fog dönteni! Ami pedig az adósságokat illeti, nem mindegy, hogy azt az önkormányzatok, vagy az állam hajtja be így vagy úgy a magyar embereken?

S végül mit gondolnak a kedves olvasók, cserébe ezért a nagy szabadságért, mi volt dr. Nagy István első hálagesztusa? Nem fogják kitalálni! Az képviselő-testületével egyhangúlag biztosította támogatásáról a 70. jubileumi holokauszt-emlékévre tervezett új zsidó emlékmű és emlékpark megvalósítóit. Példát mutatva a további adakozásokhoz, mindjárt föl is ajánlott 100 000 forint magnádadományt szűk pénztárcájából. Hiszen szegény óvári zsidók hiába pályáztak az országos holokauszt-koncra, csak az áhítozott összeg felét, 6,5 millió forintot sikerült nyerniük a magyar adófizetők zsebéből. A másik feléért most kezdenek koldulásba, és a tehetősebb cégek és magánszemélyek nyilván készségesen adakoznak is majd, hacsak nem akarnak antiszemitának bélyegeztetni.

”Elképzeltünk és megterveztünk egy a kultúránk közös gyökereit (sic!) ábrázoló emlékművet, és az azt körülvevő fiatalokat is vonzó (sic!) közösségi teret. A jubileum alkalmat ad annak átgondolására, hogy a huszadik század legnagyobb magyar katasztrófája (sic!) mért oszt meg bennünket” – tette fel a költői kérdését szemforgató módon Ligeti László, a magyaróvári zsidó hitközség elnöke. Heisler András, a Mazsihisz elnöke szerint: „Az oktatás terén együttműködést kell kezdeményezni az önkormányzatokkal, hogy a Holokauszt (sic!) beépüljön a helyi tananyagba.”

„...a helyére nem tett közelmúlt is feltámadhat, vissza-vissza járhat, állandóan zavarhatja az embereket, ha nem teszünk pontot a végére...” – fűzte hozzá a polgármester.
Dr. Nagy István ebben súlyosan téved: hetven éve tapasztaljuk, hogy az a mondatot lezáró pont végül mindig pontos vesszővé alakul, s újabb bővített mondat tekereg elő...

Na ja, ki így kampányol, ki úgy. Kinek a pap, kinek a papné. Kinek a székely autonómia, kinek Simon Gábor, kinek Simon Perec.