Miért ne mondanánk el? Június 4-e számunkra gyásznap akkor is, ha Trianon napját átkereszteljük a nemzeti összetartozás napjává. Termé­szetes, a szomorú tények felsorolása mellett beszélni kell arról, hogy összetartozunk. Elmondjuk, hogy a világ legszebb nyelvét beszéljük, az egységes magyar kultúra és történelem részesei vagyunk. Tiszteljük és becsüljük történelmünket, melyet a nacionalisták (a szerző román nacionalistákra gondol - a szerk.) igyekeznek kisajátítani.

Határozottan fogalmazunk, amikor jogfosztottságunkat nem fogadjuk el, küz­dünk ellene. Nem kell elhallgatni, hogy a magyarság ezer éven át egy nagyobb történelmi, gazdasági egységet, államot tartott fenn, védelmezvén Eu­rópát. Amikor szükség volt, harcolt a moldvai, a havaselvi csatatereken. Befo­gadó népként hazát és védelmet biztosított azoknak, akik magyar földre, Ma­gyar­országra, Erdélybe telepedtek. Idő­közben a magyarság létszáma csökkent, és hazánk – a történelmi Magyaror­szág – soknemzetiségűvé alakult. Mind­ezt tetézte az is, hogy elődeink Európa legliberálisabb nemzetiségpolitikáját folytatták. A betelepedők még évszázadok után sem kényszerültek a magyar nyelv megtanulására. 1880-ban az erdélyi románság kevesebb mint 6 százaléka ismerte az államnyelvet, a magyart. A magyar nemzetiségpolitikát nem lehet együtt emlegetni az Oroszországéval, a Ro­má­niáéval. Nem alkalmaztak nyelvi kényszert, erőszakos asszimilációra sem hoztak törvényeket, mint például Francia­országban. Iróniával mondjuk, hogy a nagyhatalmak talán ezért büntették Ma­gyarországot a legkegyetlenebbül.

A területrablók, félve az ebül szerzett területek elvesztésétől, állandóan fegyverkeztek. Példaként az első világháború utáni időszakot említem. Hihetetlen, hogy az utódállamok békeidőben közel 18-szor nagyobb létszámú haderőt tartanak fegyverben, mint a szétmarcangolt, darabolt Magyarország. Románia 278, Jugoszlávia 185 és Csehszlovákia 162 ezer, azaz 625 ezer fős szárazföldi hadserege nézett farkasszemet az alig 35 ezer fős magyarral. Ha nem hoznak létre több soknemzetiségű államot, a második világháború idején talán kisebb e térség népeinek véráldozata.

Trianonban a Horvátország nélkül szá­mított Magyarország 283 ezer négyzet­kilométernyi területéből 93 ezret hagynak az államszervező és fenntartó magyarságnak, amely elveszti hazája területének bő kétharmadát, magyar népességének egyharmadát. Miért ne mondanánk el, hogy 1920. június 4-én – a versailles-i kastélykertben, a Nagy-Trianon palotában – népünk példátlanul igazságtalan békediktátum elfogadására kényszerül? Trianon nemcsak magyar gyásznap, de a nagyhatalmi politika, felelőtlenség szimbóluma is. Amikor a történelmi Magyar­országot emlegetjük, akkor arra az államra gondolunk, amely 1918 táján eljut a települések szintjéig lebontott nyelvi önállóság biztosításához, a nemzetiségek önrendelkezésének kantonális jellegű meg­oldásához. Ennek szemléltetésére mondjuk el, hogy a települések joga lenne meghatározni a nyelvhasználatot. Amilyen nyelven fordulnak a felsőbb fórumokhoz, azok ugyanazon a nyelven lennének kötelesek válaszolni.

Miért ne említenénk meg: ha nincs Trianon, az életszínvonalunk két-háromszor magasabb szintű lenne, s a történelmi magyar haza területén legalább kétszer annyi magyar élne, mint most. Ha a népességfogyást nem állítjuk meg, néhány nemzedék alatt eltűnhet a magyarság. Ennek előidézésében jelentős szerep hárul az elrabolt területek magyartalanításában érdekelt nacionalizmusoknak. Erdélyből 95 év alatt jóval több magyar távozott, mind ahányan ma vállalják a magyarságukat. Elképzelhetetlen, hogy az utódállamok mennyi energiát pocsékolnak arra, hogy az államszervező magyarokat kisebbséggé tegyék. Hihetetlenül sok pénzt költenek a magyarság ellenőrzésére.

A magyarok beolvasztásának, elűzésének vágya hivatás, életcél. Ezért spekulálnak, húzzák-halasztják a nyolc nagyrégió megteremtését. Semmilyen gazdasági és ésszerűségi érv nem számít, mert mögötte politikai érdek húzódik. A régiósítás célja Székelyföld és Partium magyar többségű tájegységeinek megszüntetése. Erről egy percig sem mondtak le, hanem várják a legkedvezőbb pillanatot a régiók véglegesítésére, a parlamenti, az elnöki és az alkotmányjogi megerősítést.

A románosítástól a nacionalista vezetés nem sajnálja a hatalmas többletkiadásokat még akkor sem, ha az a románság életszínvonalának rovására megy. Az is igaz, hogy a magyarok háttérbe szorítása jól jön azoknak, akik a nagy létszámú elnyomó apparátusban dolgozhatnak. Egy­re nyilvánvalóbb, hogy a románság többsége nemzeti büszkeségből nem tud emberhez méltó körülmények közt élni, milliók kénytelenek vándorbotot fogni és vállalni a hontalanság megalázó kenyerét. Jogos kérdés: hasznos-e Romániának a román nacionalisták azon törekvése, hogy a magyarság eltűnjön? Köztudott, hogy a román nép fiatal- és  középnemzedéke milliószámra telepedik át Európa gazdagabb felébe, előbb-utóbb beolvad az őt befogadó nemzetekbe...

Közösségi jogoktól való megfosztásunkban Románia azért (is) sikeres, mert a hazug propaganda külföldön még mindig hatékony. A nacionalista elit tudja, hogy a magyar hivatalos nyelv a magyarlakta régiókban és a területi autonómia nem jelent veszélyt. Tudja, hogy Erdély területének tíz, Románia területének négy százalékán, a magyar határtól több száz kilométerre, a két és fél megyényi Székelyföld önkormányzati hatásköre nem veszélyezteti a román állam egységét. Az itt élő románokat pedig nem kell félteni, mert a székely autonómia Románia keretében működne.

A román nacionalista elitnek minden bizonnyal olyan tanítómesterei vannak, mint Ion Antonescu és Nicolae Ceausescu. Antonescu marsall – a tiszta fajú Románia híve – még a román hadsereget is felhasználta negyedmillió ukrán és román zsidó polgárának embertelen legyilkolására. A másik bálvány Ceausescu, a Tiszta Romá­nia program gyakorlatba ültetője, a falurombolás hírhedt kiagyalója, a zsidó és német nemzetiség áruba bocsátója.

A magyarveszéllyel való riogatás régi bevált módszer, akárcsak az autonómia emlegetése. Jól tudják, hogy a Trianon óta eltelt időszakban – Lucian Boia professzor szavai­val – valósult meg Románia elrománosítása. Az elért sikerek Dobrudzsában és Erdélyben is látványosak. Ez utóbbiban már nincsenek nagy magyar városok, a magyarság kisebbségbe szorult, a szász és a zsidó lakosság eltűnt, csupán a 700 ezer fős székely tömb léte zavaró. A türelmetlen nacionalisták nem félnek az autonómiától, de úgy gondolják, hogy be kell fejezni Erdély magyartalanítását, meg kell teremteni a román alkotmányban vizionált egységes nemzetállamot.

Mitterand francia államfő úgy értékelte, hogy a trianoni diktátum „mocskos dolog volt”. Pozzi francia szakértő a világtörténelem szégyenének nevezte, míg Cherfis francia tábornok igazságtalan döntésnek. Lord Sydemann – a Lordok Házá­nak tagja – döbbenetesnek tartja Magyar­ország szétverését. Francesco Nitti olasz miniszterelnök szerint e diktátum Ma­gyar­or­szág megcsonkításával olyan becstelenséget követett el, melyért senki nem vállal felelősséget. Lord Newton – a Lor­dok Há­zának tagja – úgy véli, Európának be kell látnia, hogy Trianon igazságtalan volt.

Magyarország szétcsonkolása igazságtalan azért is, mert nem az elszakításra ítélt területek népének beleegyezésével történt. A román politikusok sem merték vállalni a népszavazást, mert tudták, hogy az erdélyi románok egy része nem cserélné fel a magyar liberális rendszert, a magasabb életszínvonalat az elmaradott Romániáéra.

A Székelyföld területi önkormányzatát megtagadó erők nem tudják, hogy a székely nép makacs. Márpedig egy öntudatra ébredt népet nem lehet eltiporni, előbb-utóbb kiharcolja az őt megillető kollektív jogokat. Ebben érdekelt a román demokratikus gondolkodásúak tábora is. Ők most próbálgatják szárnyaikat, bár kevesen vannak, de a magyarsággal összefogva jó irányba tolhatják a román demokrácia szekerét, valamint a helyi, a kulturális és területi autonómiák kialakítását. Az autonómiára a románoknak is szükségük van.

David Lloyd George brit miniszterelnök a Lon­donban, 1928. október hó 4-én előadott beszédében kijelentette: „A teljes okmány- és adattár, amit egyes szövetségeseink a béketárgyalások során nekünk szolgáltattak, hazug és hamisított volt. Nem vettük észre a szövetségeseink által elénk terjesztett statisztikák valótlanságát, amelyek végül is a diplomácia történetének legigazságtalanabb békéjét hozták létre, és amelyek következménye a nemzetközi törvények és a nemzetközi jogok legdurvább megsértése volt.”

Francesco Nitti olasz miniszterelnök 1924. szep­temberében: „Trianonban egy országot sem tettek tönkre gonoszabbul, mint Magyarországot. De ezt az országot lélekben erős emberek lakják, akik nem nyugszanak bele hazájuk rombolásába. Magyarország megcsonkítása annyira becstelen, hogy senki nem vállalja érte a felelősséget. Mindenki úgy tesz, mintha nem tudna róla, mindenki szemérmesen hallgat. A népek önrendelkezési jogára való hivatkozás csak hazug formula... a leggonoszabb módon visszaéltek a győzelemmel... Nincsen olyan francia, angol vagy olasz, aki elfogadná hazája számára azokat a feltételeket, amelyeket Magyarországra kényszerítettek.”

Artur Neville Chamberlain angol miniszterelnök: „A trianoni szerződés eredménye Európában nem béke, hanem az új háborútól való félelem.”

Stanley Baldwin angol miniszterelnök: „Európa békéje a trianoni békeszerződés napján szűnt meg.”

Vladimir Iljics Lenin: „Rájuk erőszakolták a békét, de ez a béke uzsorás béke, gyilkosok és mészárosok békéje... hallatlan béke, rabló béke... ez nem béke, ezek olyan feltételek, amelyeket útonállók késsel a kezükben diktálnak a védtelen áldozatoknak.”

Mattisone lord miniszter mondta később az angol felsőházban mentegetőzésként: „Uraim! Én vagyok az egyetlen miniszter, aki részt vettem a békeszerződések tárgyalásánál és aláírásánál. Foch francia tábornagy győzött meg mindannyiunkat, hogy Csehszlovákia határait így kell meghúzni, mert ez erős németellenes bástyát jelent Európa szívében. Ezért a nagy érdekért, nagy igazságért kellett tisztán magyar területeket adni Csehországnak, és ezért kellett megbocsátani Románia árulását. Trianon diktátuma, tehát nem a »magyar bűnök« miatti büntetés volt.”

Nitti olasz miniszterelnök 1925-ben könyvében leírta: „Eddig egyetlen vegyes nemzetiségű állam volt a Kárpát-medencében, most lett belőle négy-öt. Az igaz­ságot helyre kell állítani..., nincs béke, amíg a hazugságok érvényben vannak, a revízió előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik.”

Veterlé abbé 1921. június 17-én a francia képviselőházban kijelentette: „Bizonyos vagyok benne, hogy népszavazás esetén sem a csehek, sem a románok, sem a szerbek nem kapták volna meg a szükséges szavazatok egyharmadát sem.”

Pozzi írja: „Az Európa sorsát eldöntő politikusok annyit tudtak Magyarország földrajzáról és történelméről, mint az a tízéves kisdiák, akinek bizonyítványába a magyarországi tanítónő nem írja bele ezt a mondatot: a felsőbb osztályba léphet. Köztük is a legnagyobb tekintély az önmaga által meghirdetett elvekkel is gyakran ellentmondásba keveredő Wilson amerikai elnök volt, aki rendszeresen összetévesztette a szlovákokat a szlovénekkel, s akin az egyre súlyosabb jelekben megnyilvánuló elmebaj ekkorra már annyira elhatalmasodott, hogy ezt diplomatái alig bírták mások előtt titkolni, majd fél év múlva meg is halt.”

Maniu román miniszterelnök, az erdélyi románok vezére az 1920-as évek végén kijelentette: „...az úgynevezett magyar elnyomás alatt nekünk, erdélyi románoknak jobb dolgunk volt, mint most”.

Hlinka szlovák nacionalista, a legnagyobb tót párt vezére 1925. június 4-én: „Mindannyiunk lelkében lobogjon a magyar haza emléke, mert ezeresztendős magyar uralom alatt nem szenvedtünk annyit, mint a cseh uralom hat éve alatt.” (Forrás: Bonsal amerikai ezredes könyve, aki tagja volt a trianoni tárgyalóküldöttségnek)

Stipics, a magyarországi szerbek vezére 1925-ben röpiratban tette közhírré: „Az elmúlt hatesztendős jugoszláv uralom a mi szerbjeinkben kiváltotta a régi magyar uralom utáni vágyakozást.”