Ha egy ország csatlakozik egy nagyobb szövetségi rendszerhez, birodalomhoz, az óhatatlanul bizonyos önfeladást jelent, ám sokszor a puszta túléléshez szükség van erre. A tragédia az, ha a birodalom érdekei ellentétesek (vagy legalábbis nagyon nem vágnak egybe) a részország érdekeivel.
Mi így jártunk a Habsburgokkal (belesodródtunk olyan konfliktusokba és háborúkba, amikhez nem volt közünk; ld. a balkáni terjeszkedésből kirobbanó első világháborút, amikor előállt az az abszurd helyzet, hogy magyar katonák százezrei estek el olaszokkal vívott ütközetekben, akikkel pedig az égvilágon semmi bajunk nem volt), és hasonlóképpen járunk az Európai Unióval is. Ezt az uniót alapvetően a két világháború győztesei, a saját érdekeik, a saját történelmi koncepciójuk alapján hozták létre, és mi ebben mindenképpen idegen test vagyunk. Nem véletlen, hogy a mi érdekeinkért sosem emelnek szót, és az igazságtalan trianoni békediktátumon alapuló rendszert akkor sem bírálják vagy korrigálják, ha ez egyébként az elveikkel harmonizálna. Minden nyilvánvaló esetben, amikor nekünk van igazunk (ld. pl. a szlovák nyelvtörvény, a Benes-dekrétumok vagy a székely autonómia ügyét) szemet hunynak vérlázító igazságtalanságok felett. A maguk szempontjából persze jogosan, hiszen ha elkezdenék kapargatni a status quót, könnyen összeomolhatna az egész, erre felépített világuk.
 |
Mi, mint vesztesek, másként látunk seregnyi dolgot. A „győzelem napi” ünnepségek kapcsán a nyugatiaknak azon főtt a fejük, hogy az alapvetően jó kezdeményezéshez a gonosz Putyin miatt ne csatlakozzanak. Nekünk az egész üzenet idegen, hiszen minket ott csúnyán megvertek, igazán nincs mit ünnepelni rajta.
Helyzetünkből adódóan a menekültkérdésben is jogosan foglalunk el az unió számára nem tetsző álláspontot. De nehéz is volna a korábbi gyarmattartók, a világ készleteit felélve jóléti államot teremtő, a hagyományos értékeket leromboló, istentagadó rendszerek és népek mellé állni. Mi nem foglaltunk el idegen területeket, nem bombáztunk tönkre távoli országokat és pláne nem akartuk megszabni kormányzati formájukat. Nem tartottunk rabszolgákat; a magyar jobbágyfelszabadítás 1848-ban történt, az USA-ban a rabszolgaságot az 1865-ös alkotmánymódosítással szüntették meg, de még száz évvel később is létezett faji szegregáció.
Mi a menekülteket mindig is befogadtuk. Már Szent István sokat idézett intelmeiben szó esik erről (még ha utólag vannak is ennek vitatható pontjai). De beengedtük a törökök elől észak felé menekülő szerbeket (szépen meg is hálálták…), a Havasalföld és Moldva felől érkező oláh pásztorokat, a galíciai pogromok elől menekülő zsidókat. A Hegedűs a háztetőn című darab éppen ezekről a visszatérő pogromokról szól. S miközben folyton az orrunk alá dörgölik a tiszaeszlári esetet - ahol egyébként a vádlottak felmentésével (!) végződött a tárgyalás -, nem említik, hogy nagyjából akkoriban a csehországi Polnában elítélték a helyi zsidókat a vérvádperben, Dreyfus kapitányt pedig a franciák elvitték a börtönszigetre.
A II. világháborúban lengyel katonák tízezrei családjukkal együtt menedéket kaptak itt (szövetségesünkkel szemben, akikkel pedig – ellentétben más szövetségeseinkkel – valóban egybeestek az érdekeink), de még francia hadifoglyok is nyugalomra és biztonságra lelhettek nálunk. Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanása előtt Teleki Pál erkölcsi dilemmába került. Szószegővé váljon a korábbi örökbarátsági egyezmény felrúgásával, vagy vágja sutba a magyar érdekeket, forduljon szembe Németországgal, amelynek a két bécsi döntést köszönhettük. (Nem mellesleg az elmúlt ezer évben soha a nyugatiaktól ezen a két határrevízión kívül semmi jót nem kaptunk.) Teleki nem tudta feloldani a helyzetet, és öngyilkos lett. Hány európai miniszterelnök lett öngyilkos erkölcsi megfontolásból hazája és önnön becsülete védelmében? Churchill akkor azt mondta: a béketárgyalásokon majd egy széket üresen kell hagyni Teleki számára. Természetesen sem szó szerint, sem szimbolikusan nem hagytak üresen. Ennyit a nyugatiak ígéreteiről, a megfelelni vágyásunkról, a háláról. (Ez utóbbihoz friss adalék a mai Németország hálája a keletnémetek kiengedéséért és az egyesülésben játszott szerepünkért. El kell olvasni a német lapokat és meghallgatni a német politikusokat, közéleti embereket; csak úgy árad belőlük a hála, a köszönet és a szeretet irányunkban…)
A természetes migrációból egyébként kisülhetnek jó dolgok, mi éltünk is vele mindig. Így gyarapították a magyar életet a jászok, kunok, erdélyi és felvidéki szászok, vagy a fentebb már felsoroltak. Sosem űztünk ki más nemzeteket, leszámítva a németek II. világháború utáni, nagyhatalmi nyomásra bekövetkezett deportálását. (A szlovákok és románok azt tanítják, hogy a magyarok ezer éven át elnyomták őket, és ezért volt felszabadulás nekik Trianon. De miféle elnyomás lehetett az, amelyben az adott népek megsokszorozták lélekszámukat, miközben a Trianon óta eltelt alig száz évben a felvidéki és az erdélyi magyarság is nagyjából a felére olvadt, az ott 7-800 éve őshonos németek pedig gyakorlatilag teljesen eltűntek.)
A Nyugat most rajtunk akarja leverni saját politikájának következményét. A gyarmatok kifosztásából meggazdagodtak, felépítettek egy jóléti államot, ami felzabálta őket. Gyereket már nem szülnek, az alantasabb munkákat nem szívesen végzik, kizárólag anyagi szempontból értékelnek mindent. Hitük nincs, a beengedett (becsábított) olcsó munkaerő pedig időközben önjáróvá vált. Az ideológiai-biológiai vákuumba megérkeznek azok, akik ezt betöltik. Most, hogy megvan a baj, a felelősséget kiterjesztik mindenkire. Ők többször is hasznot húztak belőle, mi sokszorosan megszívtuk. De meg is érdemeljük: azt hittük, a csatlakozással ránk is kiárad az az érdemtelen jólét, amiben a hedonista Nyugat tobzódik. De a puszta anyagi boldogulás sosem lehet cél, mert az mindig relatív, és így örökké elérhetetlen. Nincs olyan anyagi helyzet, aminél jobbat ne kívánhatna valaki. Örökös szomjúság marad az emberben, aki folyton csak a földi vízzel (kólával, sörrel, pálinkával) akarja oltani a szomját.
Elmaradt annak tisztázása, voltaképpen mit is akarunk Európától, kik vagyunk mi, kik ők. Nehéz hosszú távú nemzetstratégiát építeni, ha nincsenek kijelölt célok. De a pártok a választások előtt legfeljebb azzal kampányolnak, ki mennyi adót szed, mekkora lesz a nyugdíj, a rezsi vagy az áfa. Ha az ember családot alapít, gyereket szül (nemz), nem azt számolgatja, mennyibe kerül a pelenka, a ruha vagy a bábszínházjegy; illetve ha elkezd így gondolkodni, úgy jár, mint mi: kipusztul.
És akkor a légüres térbe majd jönnek a menekültek. Ha nem tudjuk betölteni az életterünket, a természet törvényei szerint betölti más.
(Kuruc.info)
Kapcsolódó:
