Sietek azt is leszögezni, hogy nem vagyok egyetlen hazai párt híve sem. De bárki is lenne most hatalmon, és annak az adott kormánynak miniszterelnöke azt nyilatkozná, hogy Magyarországot meg kell védeni a menekültáradattól, azt csak helyeselni tudnám.

Mert aki nem látja, hogy mit jelent több százezer, sőt, hamarosan milliónyi bevándorló érkezése Európába, az vagy vak, vagy – ami még rosszabb – elvakult.

Vegyük csak a tényeket! Naponta ezrek és ezrek lépik át az Európai Unió határait és özönlenek falvakon, városokon keresztül, hogy eljussanak oda - hát ez az, hova is? Mert hirtelen egyik ország sem elég jó azoknak, akik pár napja még a puszta életükért reszkettek.

De nemcsak az a baj, hogy sokan vannak! Az jóval nagyobb baj, hogy ez a tömeg leginkább olyan egyedülálló férfiakból áll, akikből igencsak kinézhető, hogy fegyverforgatásra képesek. Persze nem otthon, a saját országukban, a hazájuk védelmében, hanem itt, a határon, ahol a kerítésnél köveket kell dobálni a felsorakozó „ellenségre”. Kaphattunk tehát egy kis ízelítőt, hogy mire számíthatunk, ha nem teljesítjük a kívánságaikat, vagyis ha nem hagyjuk, hogy szabadon elözönöljék az országot. Jó, jó, tudom, nem akarnak itt maradni (lám csak, most először kamatozik, hogy nálunk alacsonyabb az életszínvonal) de egy ilyen átvonulás nemcsak a feldúlt állapotokat eredményezi, hanem azt a veszélyt is, hogy ellenőrzés nélkül, akadálytalanul áraszthatják el Európát ezek a vandálok.

És gondoljunk csak bele! Itt ez az ISIS (az Iszlám Állam [IÁ] - a szerk.), a leggyilkosabb terrorszervezet a világon, amely nyíltan vállalja, hogy világuralomra törekszik. Vajon kihagyna-e bármelyik katonai vezetés egy olyan ziccert, hogy simán, bántódás nélkül küldheti át embereit az ellenséges területre? Semmi ellenőrzés, vagy ha igen, akkor elég bemondanunk egy hamis nevet (Juszuf Abdul Ibrahim) és már mehetünk is a hatalmas hátizsákunkkal, és a kutya sem fogja megkérdezni, hogy abban meg mi van? Hát vissza is adnám a dzsihádista tagkönyvemet a fényes tekintetű kalifának, ha nem jutna eszembe ekkora ravaszság a gyaur kutyák ellen.

Ha meg a származásunkról érdeklődnek, akkor Szíriát kell mondani, még akkor is, ha fogalmunk sincs, mi a fővárosa. Mert az a jó Merkel asszony most azokért van oda. – Gyerekek! – mondja a boltos bácsi. – Ma Tibi névnap van, tegye fel az a kezét, akit így hívnak, mert csokit kap. Naná, hogy minden kéz a magasban lesz.

Aztán az sem baj, ha nem tudjuk a jó választ. Hiszen ott vannak azok a velünk rokonszenvező tolmácsok, majd úgyis azt „fordítják” amit a hivatalok hallani akar. Mert az csak természetes, hogy ők is a mi fajtánk, és a mi pártunkon állnak.

Na jó, nem mindenki terrorista. Bár azért kicsit gyanús, hogy akik reflektorfénybe kerülnek (mint például a hangosbeszélős férfi, vagy a felbukott fociedző) azokról rögtön kiderül, hogy jobb lett volna, ha sosem járnak mifelénk.

Ott volt ugye ez az eset a gáncsoskodó kamerás nővel. Mára már egyértelmű, hogy hozzá sem ért a menekülő férfihoz. De egy volt focistának igazán nem kunszt egy kis műesést produkálni. Biztos elégedetten nézett fel a fetrengés után: A bíró megadta a büntetőt! Mert a média rögtön darabokra tépte ezt a fiatal magyar nőt. Nem győzött meakulpázni szegény. De miért kért bocsánatot, ha nem is rúgta fel? – kérdezték sokan. Miért? Miért? Mert az egész világ haragja ellene irányult, hogyan vállalhatta volna fel még azt is, hogy rásüssék a gyávaságot is, a tetűséget, hogy hazugsággal mentegeti önmagát. Amikor végre előkerült az a képsor, ahol látszik a vétlensége, azt már nem kürtölte világgá a sajtó. Mert a gépezet már beindult, és a szenvedő mártírból nemzetközi hőst csináltak. Ám ez a reflektorfény arra is jó volt, hogy kiderüljön a múltja is. Ronaldo, a világsztár focista (Cristiano Ronaldo, a spanyol Real Madrid portugál labdarúgója - a szerk.) meg mosolyogva pózol a neves férfival, eltörpülve e kiválóság mellett. Vigyoroghat nyugodtan, elvégre nem voltak kurdok a családjában, nem az ő rokonai kiirtásában segédkezett a tréner úr.

És most tekintsünk azokra, kiknek kezéhez tényleg nem tapad vér. Nézzünk egy átlag emigránst, aki nem harcolt egyik oldalon sem, ennek megfelelően az élete sem forgott veszélyben odahaza. De tudomást szerzett róla, hogy mindenki útra kelt. Akkor ebben lehet valami – gondolta, mert százezrek csak nem tévednek. Biztos többet tud az a fránya földrész, izé, na hogy is hívják, ja, igen, valami Európa. A szomszéd már mondja is, hogy ott mindenkinek saját háza, meg kocsija van, és dolgozni sem kell, és mind a négy feleség után jár a segély. Hát akkor induljunk mi is! Elő a kis dugipénzt a matracból és már nyálazhatom is ennek a kigyúrt karú, szúrós szemű, szőrös mellű fazonnak a markába, akinek olyan frankó gumicsónakja van.

Aztán jön a nagy utazás, ismeretlen országokon keresztül, hol gyalog, hol járműveken, de olyan sokan vagyunk, hogy kezd kissé gyanús lenni: - Tényleg jut segély mind a négy asszony után?! Elbír ekkora rohamot ez a földrész?

Aztán kiderül, hogy Németországban már tüntetnek a bevándorlók ellen. Micsoda csalódás! Irány Svédország. Elfoglaljuk a lakást, az első hetek meg azzal telnek, hogy összevásárolunk mindent a segélyből. De aztán nem történik semmi. Unatkozunk. Már azokon a sztorikon sem tudunk nevetni, hogy milyen jókat balhéztunk egy kerítésnél, valami kimondhatatlan nevű ország határán. Dobáltuk a rendőröket, ők meg csak álltak, tétlenül. Jó buli volt, na! De itt csak unalom van és kurva hideg! Hol van a napfényes hazám?! Az a remek kis kávéház, ahol olyan jókat lehetett dumálni vízipipázás közben. Igaz, itt sem kell dolgozni, kapom a segélyt rendesen, de az meg olyan megalázó, hogy segélynek hívják. Járandóság az, mert igenis jár nekem, ha már itt élek.

Ráadásul a tévében is idegen nyelven gajdolnak, de hülye leszek megtanulni, hiszen hamarosan úgyis arabul fog dumálni mindenki. Azt még kivárom! Most meg egy szakállas nő kornyikál, fúj, micsoda korcs banda ez! Aztán divatbemutatót közvetítenek, göthös fiúkák vonulnak csipke blúzokban, meg piszkafa lányok, kinn van mindenük, szégyen és gyalázat!

Meg azok a betűk, a hideg is kiráz tőlük. Mondtam is az asszonyoknak: - Képzeljétek, ezek a bunkók fordítva olvasnak! Meg állítólag elölről kezdik a könyvet, és csupa ákombákom van benne.

Tegnap meg kijött egy nő a szociál szerviztől, fejkendő nélkül, rövid szoknyában, undorító. Persze tolmáccsal érkezett, mert még mindig nem tanult meg arabul. Aztán elkezdett itt szónokolni, hogy nem szabad megütni a nőket. Micsoda hülye dög! Hát ez még a Koránt sem ismeri! Na, lenne itt a korbácsom, megmutatnám neki. Kár, hogy kiesett a hátizsákomból menekülés közben.

Aztán meg arról papolt, hogy elmehetnék dolgozni. Tudna valami takarítói állást. Nekem?! Hát ennek tényleg elment az esze?! Én takarítsak, akinek üzlete volt a bazárban? Hát tényleg itt az ideje, hogy rendet csináljunk.

Az lesz a legjobb, ha megkeresem a haverokat, aztán összeállunk, hogy változtassunk ezen. Mert ezt nem lehet tűrni! Elég volt! Van itt egy-két kemény fickó, ők fegyvert is tudnak szerezni, épp itt az ideje, hogy csináljunk valamit, úgyis megesz a dögunalom. Allah Akbar!

De inkább tavasszal, mert most akkora hó van, ki sem tudok menni papucsban.

És mit csinál ez idő alatt a fehér ember, az oda született őslakos? Húszévesforma szőke svéd leányka nyilatkozik a tévében, hogy neki semmi baja az arabokkal, mert azok rendes fiúk. Az elhangzottak után két eset lehetséges: az egyik, hogy a lányka tudja, nem mondhat mást, mert a svéd törvények szerint börtönnel és pénzbírsággal sújtható az, aki kritizálja a bevándorlási politikát, a másik, hogy valóban úgy érzi, ez a normális életforma. Kár, hogy nincs módomban elmondani neki, hogy én még járhattam úgy Malmö utcáin, huszonöt évvel ezelőtt, hogy nem kellett aggódnom a biztonságomért. És bemehettem a Rosengard városrészbe is, ahol manapság nem ajánlatos arab kísérő nélkül mutatkozni. Igaz, még úgy is van esély rá, hogy késsel a hátunkban távozunk, vagy el sem hagyjuk élve ezt a városrészt. De ez a kislány még nem élt akkor, amikor a saját országában, a saját városában oda mehetett, ahová akart.

Az én időmben, majd egy negyedszázada az albánok adtak ízelítőt a városnak abból, hogy mivel jár az, ha befogadják őket. Mert ők maradhattak. Csupán minket utasítottak ki. Minket, magyarokat, akik dolgozni akartunk, tanultuk a nyelvet és elfogadtuk az ország vallását és kultúráját. Nem hatotta meg a döntéshozókat feleségem áldott állapota sem. Mi nem kellettünk! Így aztán Kanada lett a végállomás, igaz, ide se úgy jöttünk, hogy berúgtuk az ajtót. Csak a pontrendszernek megfelelve, orvosi vizsgálat után, ellenőrzött okmányokkal, ja és annyi készpénzzel, hogy a kezdésünk ne terhelje az államkasszát. Svédországot csak a balkáni áradat érdekelte. Épülnek is a mecsetek szép sorjában.

Ha a menekültügyön kesergek, a sajtóban nyugtatni próbálnak, hogy valójában nem is olyan sötét a kép. Mert lám, egyes muszlimok Európába érve felveszik a keresztény vallást. Igen?! És vajon hányan a milliókból? Ami azt illeti, nem irigylem ezeket a hitehagyottakat. Hol fognak élni? A fehérek között, a sorból kilógva? Vagy a saját fajtájuk körében? Ott, ahová a származásuk, kultúrájuk, nyelvük és neveltetésük miatt tartoznak? Na, képzelhetjük, mi lesz ott, ha a szomszédok megtudják, hogy ők többé nem borulnak térdre Mekka felé.

Én meg csak töröm a fejem, hogy miért van a fehér emberben ekkora alázat? Miért hagyjuk nyitva az ajtót azok előtt, akik képtelenek az európai civilizációba beilleszkedni. Képtelenek, mert a hitük nem ismer megalkuvást.

Végiggondolta már valaki, hogy milyen sors várna ránk, ha mi csörtetnék be az arab országokba azzal, hogy idejöttünk, itt fogunk élni, mert nekünk azt mondták, hogy itt mindenki tevekaraván-tulajdonos lehet?

És nem értem ezt az ISIS-problémát sem! Hát nem lehetne végre odavágni nekik?! Egy egész országot, Irakot le lehetett rohanni, ötvenezer fegyveressel meg nem bír el a világ?! Valakiknek nagyon kapóra jöhet ennek a hordának a működése.

A végére hagytam a szánalmat és az együttérzést, melyet olyan szívesen hangoztatnak egyesek, míg könnyeket hullajtanak a szenvedő arab gyerekek fotóit nézegetve. Igen, tudom, nagyon szép dolog a humánum. Lehet könnyfacsaró cikket kanyarítani arról, hogy hogyan táplálunk és fogadunk örökbe egy-egy ilyen hányatott sorsú gyermeket. De itthon is élnek éhező és fázó gyermekek, akiknek szülei aluljárókban könyörögnek az adományokért. Rájuk gondoljuk először, amikor a pénztárcánk után kotorászunk. Mert ez nem önzés. Ez csak józanság.

Apropó! A te gyerekeid és unokáid miatt ki fog sírni?

(Forrás: a szerző honlapja)