A rongy- vagy a fűzős labdákat aztán a grundon látástól mikulásig rúgták. Végül tudtak is vele bánni, a vérükbe ívódott a labdakezelés, a pontos továbbítás képessége. Akadémia sem kellett hozzá. Sokszor ugyan a kelleténél tovább cseleztek az ellenfél rögtönzött kapuja előtt, ám akkoriban, de még Hidegkuti gyermekéveinél egy kicsit korábban is, a labdarúgás szerelmesei olyan ördöngős, a labdát megtartani képes cselezőket láthattak a pályán, mint például Cseh Matyi, Orth Gyuri vagy a karikalábú, szintén óbudai Schlosser Imre, a híres Slózi, akinek emlékét ma még a lebontásra szánt hajdani vendéglője is őrzi a Bécsi úton. De hol vannak már ők, s a későbbi, az Aranycsapat korabeli labdazsonglőrök?

A magyar labdarúgás halódása valójában már Détári Lajos és játékostársai visszavonulása után megkezdődött, habár csapat szinten már ők és csapataik is csak árnyékai voltak, na, nem Puskásnak, Hidegkutinak vagy Grosicsnak, hanem „csak” a Farkas Jancsival büszkélkedő Vasasnak, a Tichy Lajossal brillírozó Budapesti Honvédnak vagy az Albert Flórival, azaz a Császárral Vásárvárosok Kupáját is nyert Fradinak. S akkor még nem is beszéltünk az MTK és a válogatott legendás jobbszélsőjéről, Sándor Csikarról, vagy a Vasas és a válogatott Mészöly Kálmánjáról, aki irgalmatlanul bevágta a 11-est a nagy braziloknak az 1966-os londoni világbajnokságon. Meg az újpesti Bene Ferencről és a ferencvárosi Varga Zoliról. Az említettek, Détári Lajos és Mészöly Kálmán kivételével, már mind eltávoztak közülünk.

De mi történt a magyar labdarúgás halódásának kezdete óta? Megnyíltak a határok (ami önmagában természetesen áldásos dolog), aminek következtében a tehetségesebb labdarúgóink elmentek idegenlégiósnak Kínába, Dagesztánba, Izraelbe, Németországba az Amerikai Egyesült Államokba és máshová, miközben klubcsapatainkat, de sokszor még a nemzeti válogatottat is a reklámmegrendelésekre éhes tulajdonosok időről-időre föltöltik mindenféle délszláv, néger és más, a magyar világba egyáltalán nem beleillő zsoldos játékosokkal. Merthogy a világ nagy és a nemzetközi porondon sikeres klubcsapainál is sok a légiós, mondják válaszként a klubjainkat elszínező lelketlen pénzharácsolók. Igen, ez így van, de például az FC Bayern München vagy Manchester United a négereivel és a délszlávjaival feltöltve nemzetközi szinten is kupákat nyer, míg a mi klubcsapataink – akárcsak a válogatottunk – egyik szégyent a másik után hozzák a fejünkre.

A mostani magyar kormány, de főleg annak feje, úgy gondolta, hogy stadionépítési lázzal, futballakadémiával és jól felszerelt edzőtáborral, illetve az idehaza nem nagy tehetséget eláruló labdarúgók juttatásainak megsokszorozásával majd ismét naggyá lesz a hazai foci. De nem lett naggyá, hanem, ha lehet, még inkább lesüllyedt, még a korábbiaknál is szégyenletesebb eredményeket ér el, úgy válogatott-, mint klubszinten. Valljuk be őszintén, hogy nem is lehet sikeres az a nemzeti tizenegy, amelynek játékosai egy-egy válogatott mérkőzés előtt néhány nappal az Amerikai Egyesült Államokból, Kínából, Németországból, Izraelből és még ki tudja, hogy milyen távoli országokból repülnek haza az edzőtáborba, miközben mindvégig azon jár az eszük, hogy vajon mi történik a jól fizető külföldi csapatuk berkeiben. A régi világból ismert, a jobb siker érdekében huzamosabb ideig tartó összetartásról az ilyen világvándor játékosok esetében szó sem lehet. Válogatottunk délszláv játékosa nem is olyan régen a bűnbaknak kikiáltott és menesztett Bernd Storck szövetségi kapitánynak megüzente Amerikából, hogy nem jön haza, mert inkább az ottani klubcsapatának mérkőzéseire kíván összpontosítani…

Így, ilyen körülmények között ez nem megy, a válogatott sem most, sem a jövőben nem ér majd jó, vagy a mostaniaknál tisztességesebb eredményeket. A nemzeti válogatott „jóvoltából” a labdarúgást szeretők egyébként egyre fogyatkozó táborának a nemzetközi porondon továbbra is a szégyen és a gyalázat lesz az állandó élménye. Andorra és Lichtenstein után most Luxemburg törpeállamtól is megalázó vereséget szenvedtünk. Pedig közben a „mindenért hibás” szövetségi kapitányt és segítőgárdáját is menesztették. Mi jöhet még ezután?

S itt le kell írnunk még néhány szót a Svájc elleni 5:2-es vereség után menesztett Bernd Storck szövetségi kapitány védelmében is. Nem a német kapitány és segítőinek alkalmatlansága volt az oka a nemzeti válogatottunk sorozatos és szégyenletes kudarcainak, hanem elsősorban a játékosok gyökértelensége, kétlakisága, de leginkább a hazafiatlan hozzáállása. Mert ahogyan egykor a falumban, Bobán mondták: Egy valaggal nem lehet két lovat megülni. Legalábbis egyszerre.

Hering J. – Kuruc.info