Csípős hideg volt, metszően fújt a szél, Eufrozina pedig a buszmegállóban várakozott. Hol késik már a busz? - gondolta. Addig is elfoglalta magát okostelefonjának nyomkodásával, a Facebookot böngészve pedig ráakadt egy oldalra, mely valamely „emberjogi szervezet” hirdetését tartalmazta, akik afrikai éhezők számára gyűjtenek pénzadományokat. Természetesen volt lehetőség online formában, akár néhány kattintás után is utalni, Eufrozina pedig élt a kínálkozó lehetőséggel, pontosabban csak élt volna. Már éppen pötyögte be kártyájának adatait, mikor észre sem vette révületében, hogy e művelet közben fel-alá sétálgat a járdaszegélyen, így beleütközött valakibe.
 Képünk illusztráció (forrás: sadanduselles.com) |
Meglepetten felnézett, egy idős asszony állt előtte. Tenyerét nyújtotta, néhány forintot kért élelemre. Remegő, elcsukló hangon kezdte volna történetét, a téli hónapokban minden pénze elment a rezsire, de nem tudta folytatni. Eufrozina a dühtől vezérelve, hogy megszakadt az afrikai éhezők számára indított tranzakciója, felháborodva, éles hangon oktatta ki az asszonyt.
- Mit képzel magáról? Nézzen az orra elé!
Sajnos nem tudta folytatni a megkezdett utalást, megérkezett a busz, sietnie kellett a felszállással, telefonja pedig időközben lemerült. Bosszús volt. Mindegy, túltette magát a történteken hazaérve, ez már csak egy ilyen gonosz világ. Lehuppant belvárosi lakásának kanapéjára, s bekapcsolta a televíziót. Eufrozina, amióta eszét tudta, lelkesedett a „haladó szellemiségű” és „progresszív” gondolatokért és elképzelésekért, és mint fiatal, friss bölcsész, rajongott például Nádas Péterért, kötetei ott sorakoztak a könyvespolcán, így ujjai természetszerűleg addig tüsténkedtek a távirányítón, míg megtalálta egyik kedvencét, az ATV-t.
- Nocsak, ez már nem is akármi! - kiáltott fel önkéntelenül.
A vele szemben lévő képernyőn ugyanis olyan illusztris személyiségek voltak, mint Vadai Ágnes és Vona Gábor.
 Ez már nem illusztráció... |
Bár Eufrozina baráti társaságában mindig arra az álláspontra helyezkedett, Vonának kvázi nem szabad megbocsájtani, az efféle éles vitákat rendszerint azzal zárta:
- Aki egyszer fasiszta volt, az is marad, őt sohasem kezelhetjük egyenrangúként.
Mindenesetre azért érdeklődve nézte és hallgatta, ahogy Vadai asszonnyal diskurálnak Gyöngyöspatáról. Pontosabban a „romákat ért hátrányos szegregációról”. Eufrozinát pár perc után valami megmagyarázhatatlan szorongás töltötte el, mintha csak szét akarná belülről feszíteni, s ahogy telt-múlt az idő, egy startpisztoly eldördüléséhez hasonlatos módon fogalmazódott meg kristálytisztán szándéka:
- Valamit tenni kell ez ellen! Én tenni akarok!
Igen ám, de mit? Evidens volna, az oktatásban burjánzó szegregáció ellen akképpen lehet a legtöbbet tenni, ha a roma és magyar diákokat összekeverjük. Itt azonban kicsit elakadt a tanakodásban. Neki ugyanis nincsenek gyerekei, akiket beírathatna a gyöngyöspatai romák közé, ugyanis ő bizony nem hagyja, hogy „a kormány belenyúljon a méhébe”, és különben is, a diktatúra nagyobb dicsőségére nem fog szülni. De akkor mitévő legyen? Túl sokat nem kellett töprengenie, nemrégiben szerzett diplomát, történetesen az egyik szak, mit elvégzett, az angol volt. Elhatározta tehát, hogy angol nyelvet fog tanítani Gyöngyöspatán. Egészen büszke volt magára, arcáról le sem lehetett törölni a boldog és széles mosolyt.
Első adandó alkalommal el is vonatozott Gyöngyöspatára. Autója már nincs, eladta, miután legutóbb „klímaszorongást” diagnosztizált magának az interneten elolvasott tartalmak alapján.
Azért azt be kell vallani, kissé más kép fogadta, mint amelyek elképzeléseiben éltek. A romás környék felé közeledve ördögszekérszerűen vándorló szemetes kupacok, átható és orrfacsaró bűz fogadta, de minimális ellenérzéseit könnyű volt leküzdenie, hiszen a rasszista rezsim taszította őket ilyen körülmények közé.
Kisvártatva meg is lelte a helyi iskolát, kissé félszegen, de bekopogtatott, és nem kertelt, előállt ötletével, bizony itt szeretne tanítani. Mégpedig angolt. Az iskolaigazgató, magát türtőztetni nem tudva, kendőzetlen őszinteséggel ezt találta mondani:
- Ne haragudjon, maga normális?
Közben hallani lehetett, ahogy a háttérben ténykedő matektanár Marika néni kiköpi a kávét meglepettségében. A kezdeti nehézségeken azonban sikerült túllendülniük, eljött tehát a munkába állás napja. Eufrozina élete napja – így gondolta. Igen, ő nem csupán szövegel, végre tesz is valamit az elnyomott romák integrációjáért, mert, bár taktikai okokból nem tett szemrehányást kollégái felé, de legbelül biztos volt benne, ők az okai annak, természetesen előítéletes beállítottságuk folytán, hogy a roma nebulók 8 év alatt sem tanulnak meg írni-olvasni. No de majd ő, mit, hogy magyarul? Még angolul is megtanítja őket.
 ... és ez sem illusztráció |
Az első óra azonban kissé más irányt vett. A 8/B osztályt kapta. Azt még betudta temperamentumos mivoltuknak, hiszen „ilyen ez az eltérő kultúra, így gyönyörű”, hogy a kissé túlkoros gyerekek nyomdafestéket nem tűrő szavakkal tettek neki különféle szexuális ajánlatokat. Az persze kétségtelen, némi angol nyelvtudással már rendelkeztek, erről többek is tanúbizonyságot tettek, például a „fuck you, bitch” kifejezésekkel. A maguk után eldobált szemetek felszedésére sajnos nem tudta őket rábírni, és úgy vette észre, a lőtéri kutyát nem érdekli, amit ő tanítani szándékozott.
Három napnak kellett eltelnie, hogy az első fizikai bántalmazást elszenvedje, ennek „oka” annyi volt, hogy bátortalanul megjegyezte, megkérte a kis Lakatos Marlonbrandót, a 8:00-ás kezdés az egész pontosan 8:00-át jelent, nem pedig 9:30-at. Ezért cserébe kapott egy jól irányzott tolórúgást, s miután kimászott a padsorok alól, rögvest világossá vált számára, a thai boksz alapjaival jobban tisztában van diákja, mint az angoléval.
Eufrozina életét nem könnyítette meg, hogy eljött az első számonkérés ideje, mégpedig egy írásos dolgozat formájában, s bármennyire is fájdalmasan élte meg, kénytelen volt az egész osztálynak egyest adni.
A kis Renátó apukája azonban úgy érezte, a 8 szeme fénye közül egyiket itt bizony „szegregáció” (vagy olyasmi, hallotta a tévében) érte, amiért revánsot kénytelen venni. Be is ballagtak tehát népes kompániájával, s érvelésüket megtámogatandó, magukkal vittek egy-egy élesebb kést is. Nem túlságosan meglepő módon Eufrozina nem állt elébe a vitás kérdések rendezésének, zokogva, életét féltve szaladt a vasútállamosig, felpattant az első fővárosba induló vonatra, és végigsírta az egész utat.
A mai napig nem érti, mit csinált rosszul…
Lantos János – Kuruc.info
