Zászlónkra tekintve látni véli a mennyei áldást és sátáni átkot egyaránt, ahogy látni véli az adakozó és tőlünk elvenni szándékozó kezeket is. A trikolórban ölt testet népünk elhívása, néplelkünk szellemtől származó ihletettsége, annak bűnei, és ha végül eljövel, bukásának nyilvánvaló okai is. A zászlóban ölt testet a pecsét, amit az Isten helyezett országunkra, szimbolizálván úgy a magyarság karakterisztikáját, akár a neki szánt sorsot is, ami, hogy lelkünket iskolázza, vállunkra olykor teherként nehezedve, szerencsésebb korszakokban áldásként, néha pedig átok formájában köszön vissza személyes életünkben is. Nemzetünk zászlaja nem egy rongy, hanem annak a jelképe, hogy az Isten itt szövetséget kötött egy apró néppel, amit megtart, ha a nép is megtartja a legfelsőbb hatalom szent elrendeléseit. Azonban jaj az olyan népnek, amely, szembefordulván a teremtő Isten akaratával, saját magát nyilatkozván ki sorsa kizárólagos kovácsának, rúgja fel az olyan teremtett hierarchiát, amiben a legfelsőbb hatalom iránti alázat valójában saját fennmaradása záloga. Jaj annak, aki önmagát a természet törvényszerűségei felé helyezve, egóba öntött akarnokságát az emberiség szent oltárára téve kívánja alulról megreformálni az öröktől létező akaratot. Ha pedig az Isten szent pecsétje zászlóvá válhat egy nemzet testén, akkor a sátáni akarat is hasonlóképpen tehet kinyilatkozásokat a neki alárendelt népeken.

A kísértő rongyaiban viszont nem egy néplélek felülről rendelt sorszerűsége köszön vissza, hanem az ember parázna vágya az öröktől létező felsőbb igazságainak alulról történő megreformálására. Mihaszna vágy az ilyen, amit koronként eltérő cicomával csomagolnak ugyanabba a mocsokba. Az Isten lobogói alá nemzetek sereglettek, a különbözővé formált néplelkek nehézségeit elhordozva pedig az ezernyi lobogó alatt családok sokasodtak. A sátán is egybehívta választottait, de nem a világ világosságára, hanem hogy az izmusai alatt a népek sokszínű kavalkádjában közös nevezőre hozza a teremtett szépség és egyetemes erkölcs elpusztítására felesküdött fajtalan energiákat. A sátán rongyai ocsmány pecsét az emberi akarnoksában testet öltő lázadáson. Bár az izmusaival folyamatosan taszítja kárhozatba választottait, és koronként húzza rá hol vörösbe csomagolt sarló és kalapács, hol pedig a szivárványos fertelem képében testet öltő lázadását a világ igazságára, az ember, bár látja, hogy testtől való izmusain nem lehet kenete a teremtő Isten szellemi valóságának, önként rogy térdre saját jobbító szándéka előtt, hogy aztán csalatkozván eleve bukásra ítélt, de jobbító szándékkal életre hívott társadalomformáló kísérletében, egy újabb felesleges emberi tákolmányban találjon menedéket.

Korunk fertelme márpedig egy olyan izmus, aminek a katonái a szentimentális érzelgősségükkel, a normalitás gőgös elutasításával, a természeti törvényszerűségek szándékos meg nem értésével és az önmagukra is káros jogvédelem dárdájával hadakozva kényszerítenék a nemzeteket megadásra. Nem hívnak vitára, hiszen süketek az igazság szavára. Közösségeik éppen ezért nem az életet adó családok, hanem terméketlen véleménybuborékok és privilegizált karzatok, ahol a valóság elől menekülve keresnek kibúvót fajtalan hitük terhes következményei alól. Zászlajuk most éppen a szivárvány, de ki tudja, hogy legközelebb milyen rongyba csavarják átkozott hitüket. Generációjuk éppen úgy múlik majd el, ahogy veszett ki a világból nyomtalan valamennyi korábbi sátántól ihletett izmusuk megátalkodott követője. Amíg viszont köztünk vannak, rontást hoznak azokra a fundamentális alapokra, amikből az élet árad.

A teremtő jóakarat a világ folyton burjánzó, önmagát megtermékenyítő képességében öltött testet, belőlük viszont a terméketlenség síkja táplálkozik, ezért ők a halál fejedelmének legalantasabb szolgálói. De ha ez így van, hogyan férhet össze a halál kultusza a házasság intézményével? Nyilván sehogy. Kifacsart logikájuk szerint a házasság aktusában nem az önmagát megsokszorozni kívánó létezés öltött testet, nem az együvé tartozó részek kielégíthetetlen vágya nyitott utat egy mind teljesebb létezésre, nem egy önmaga megújítására szolgáló ősi természeti minta tett szert szakrális és emberi dimenziókra, hanem az ilyen közösségi létben csak az emberek között feszülő érzelmi vonatkozásnak lett egy materiális viszonyrendszere, ami aztán az államtól polgári jogi értelemben törvényi védelmet kapott. Valóban így lenne?

A teremtett ember már az ősközösségi időkben eljutott arra a felismerésre, hogy az egymástól merőben eltérő női és férfi energiák egyesítése materiális és immateriális vonatkozásában is valami többletet hoz a világra. Egy egészséges gyermek születéséből a törzs csak hasznot remélhetett, hiszen az erős férfi a külső védelmi gyűrűn keresztül, míg a gondoskodó nő a törzs lelkét jelképező tüzet védve járult hozzá a törzsközösség (később pedig a nemzet) fenntartásához. Mindez azonban távolról sem a szakrális síkja a házasságnak, hiszen a nemzésben csak a biológiai funkció ölt testet. Hogy miként alakult ki a törzsközösségi társadalmakban a házasság, és miként társult ahhoz szakrális dimenzió, annak megértéséhez a kulturális antropológiát kell segítségül hívnunk.

Nem lévén azonban elégséges tárgyi anyag, évezredek távlatából igen nehéz konzekvens következtetést levonni, mikor és miért kezdte az ember szakrális síkon értelmezni az egybekelést. Egy dolgot bizton állíthatunk (már csak a rendelkezésünkre álló tárgyi leletek kapcsán is), hogy a női termékenységgel kapcsolatos erőteljes szimbolizmus nagyon korán talált utat magának abba a szellemi térbe - és eredményezett egy erőteljes kulturális evolúciót -, ami egymástól távol élő népeket juttatott ugyanarra a végkövetkeztetésre: az isteni energiák a nő lényén keresztül törnek utat a világunkba. Ha tehát meg akarjuk ismerni, miként lett szakrális értelemmel felruházva a nemzés, előtte meg kell értenünk, hogy az archaikus társadalmakban a születendő gyermekre a törzs tagjai az égiek áldásaként tekintettek. Nem ismervén a nemzéshez szükséges biokémiai folyamatokat, a nők termékenységében Isten működését látták. Aki pedig tulajdonjogot szerzett egy (vagy több) termékeny asszony felett, házassága révén az Isten valóságával, magukkal a világot teremtő energiákkal került közvetlen kapcsolatba. Becsatornázni ezeket az energiákat egy törzs számára maga volt az áldás. Nem volt annál nagyobb dicsőség, mint termékeny asszonyok sokaságát birtokolni.

A házassággal pedig létrejött egyfajta szakrális egység ember, asszony és a teremtő Isten között. Sámánok és papok által felülről lehívni az energiákat, áldást kérni és kapni a birtokolt nő méhére, az ilyen liturgiában jutott érvényre a házasság szellemi vonatkozása. (A modern értelemben vett polgári házasság jogi eredője nyilván a fizikai javak továbbörökítésének fontossága okán épült ki társadalmakban, de annak kialakulásáról most nem ejtenék szót.) Megállapítható tehát, hogy a házasság szakrális dimenziója a mindenkori férfi, a mindenkori nő és a világot teremtő Isten egységét hivatott jelképezni, ahol a teremtést mozgató energiák a nő méhén keresztül, de Isten áldása (közreműködése) által találtak utat maguknak a világunkba. Az úgynevezett egyházi esküvő ezt az archaikus gondolatiságot vitte tovább, nevezetesen: az Isten kenete, és a kenettel teljessé váló áldások egy liturgia következményei, miként pedig az áldások fogadásához Isten természeti törvényszerűségeinek betartása szükségeltetik, így a házasság szakrális ereje csak az egybekelés számára ideális biológiai vonatkozásokon keresztül tud utat találni magának a világba. Ezért sem volt olyan sámán az emberiség rég elfeledett történelmében, aki a sátor előtt türelmetlenül várakozva azon morfondírozott: vajon Béla és Géza végbélkéjelgését Isten bő gyermekáldással fogja-e honorálni... Ezzel a megállapítással gyakorlatilag tisztáztuk, miért nem lehet az egyházi esküvőt kiterjeszteni a fajtalan szexuális szokásokat gyakorló, azonos nemű emberekre.

Írhatnék még jó néhány gondolatot a keresztény házasság mibenlétéről, de mivel az Isten rendelkezései - úgy a mózesi törvények, mint Krisztus későbbi megállapításai - teljes mértékben kizárják, hogy a fajtalan aktus gyakorlói (férfiak férfiakkal, férfiak kutyával, férfiak ajtófélfával, nők a vibrátorukkal vagy a macskájukkal) Isten házában egybekeljenek, az ezzel kapcsolatos teológiai alapvetések ismertetésétől most eltekintenék.

Megjegyzem azonban, hogy a házasság Isten szemében a heteroszexuális párok közötti testi beteljesedés előszobája. Isten nem szentesíti a házasságon kívüli szexuális aktust, aminek a megértéséhez el kell fogadnunk egy nagyon súlyos teológiai tézist, ami sajnálatosan egyik hitvitában sem kerül elégszer kihangsúlyozásra. A test Istentől van! A test a lelkünk temploma, kehely, amibe Isten a lelkét helyezte. A szexuális aktus viszont behatolást és birtoklást eredményez, ami a templom egyfajta megbecstelenítése. A házassággal Isten kenetet ad, felhatalmazást a birtoklás gyakorlására. Lényegében véve ezért bűn az önkielégítés, de még az olyan ártalmatlannak tűnő dolgok is, mint a tetoválás. Ez a felvetés azonban egy bonyolult és szerteágazó hitvita tárgyát képezi, ami közvetlenül most nem tartozik a tárgyhoz. A szexualitás megélésének tehát éppen úgy vannak erkölcsi és gyakorlati (humánbiológiai) keretei, akár a házasságnak szakrális és polgári funkciói. Itt azonban a vágy hasznosságát nem a jogosultságok oldaláról, hanem a hasznosság vetületéből illik vizsgálni. Szakrális értelemben a kérdés sosem az volt: mit szabad nekem? Sokkal inkább: mit szentesít az Isten? Polgári értelemben pedig úgy hangozzék a kérdés: a házasság szociális struktúrájának homoszexuálisokra értelmezett polgári jogi kiterjesztése milyen mértékben szolgálja majd a nemzet, család, közösség épülését?!

A felelős állam valójában nem az egyénekért felel, hanem az olyan környezet megteremtéséért, ami egészséges állampolgárokat, teremtő erővel bíró, saját lelkükben az anyagi és isteni energiákat megfelelően kiegyensúlyozni tudó felnőtt embereket hív el a nemzet és saját dolgainak intézésére. Egy felnőtt ember pedig tisztában van vele, hogy a jogokat kiterjeszteni mindig csak a kötelezettségek kárára lehet. Ahogyan azzal is tisztában van, hogy a nagyobb jó teljesülése érdekében meg kell béklyózni a lelke azon kívánságait, amik nem rezegnek együtt a mindenség kívánalmaival. A lemondás nemesít! Egy nemzetben gondolkodó ember értelmezése szerint a homoszexuálisok házassággal szembeni akarnokságának kielégítése valójában nem többletet eredményezne, sokkal inkább az intézményt fosztaná meg attól az értékes erkölcsi és szakrális homogenitástól, ami mondjuk a női sportot jellemezte, mielőtt az úgynevezett transzszexuális férfiak a saját értelmezésük szerint magukra is kiterjesztették az így már egyenlőtlenné váló küzdelemben való részvétel lehetőségét. Ott sem több, de sokkal kevesebb lett az intézmény. Ami az egyik csoport szemében a jogok kiterjesztését eredményezte, az a másik csoport szemében ledolgozhatatlan hátrányt, veszteséget, szégyent hozott.

A kérdésfeltevésnek úgy kellene hangoznia: mennyi veszteséget okozok a másik félnek azzal, ha valami olyan jogra tartok igényt, amit az intézmény annak előtte bizonyos szakrális és biológiai értékmérők teljesülése esetén biztosított a csoport tagjainak? A XXI. század a fékevesztett ego kora, ahol a kérdéseket az önző én síkjáról fogalmazva tesszük fel, mivel azonban az ego szűrőjén keresztül vizsgálva bizonyos tárgykörben mindenki jogfosztott, így a közhangulatot a jogok kiterjesztésének folyamatos igenlése határozza meg. Észre sem vesszük, hogy a jogokat gyakorlatilag a korábban stabil intézményeink kárára terjesszük ki, és tesszük ezt addig, míg a kiosztható jogosultságokkal teljesen felőröljük az intézményhez társított archaikus fogalmi kereteket. Miután képessé tettük a törvényeinket arra, hogy férfi és férfi/nő és nő egymással házasságra léphessen, az ego nem fog megálljt parancsolni őrült vágyainak, újabb frontokat fog nyitni, újabb jogokat fog követelni magának, míg végül nem lesz akadálya annak, hogy valaki egy élettelen tárggyal (rosszabb esetben valami mással) is házasságot köthessen.

A házasság intézménye meg lesz alázva, de vajon profitál-e belőle a társadalom? Vajon érdemes-e a házasság mögül kihúzni a fentebb taglalt szakrális alapot, ami az intézményt férfi, nő, Isten, tehát az életet fakasztó biológiai alapvetés (férfi és nő egysége), illetve az isteni keneten keresztül egy nagyobb hierarchizáltságon keresztül értelmezi? Érdemes-e megfosztani a házasságot attól a polgári igénytől, hogy abból - nyilván nem mindenkinél, de lehetőség szerint minél több embernél - később család sarjadjon? És hát itt érkeztünk el a jelen korunk egyik legnagyobb kulturális deficitjéhez, nevezetesen: a családot még a heteroszexuális párok is elkezdték a házasságtól külön értelmezni. Ez volt az első olyan seb a nemzet testén, ami már csúnyán hegedt, és később undorító tályoggá vált.

Ne feledjük, minden társadalom csak annyira erős, amilyen mértékben hajlandó elismerni a természeti törvényszerűségek elsőbbségét! A XXI. század tömegembere a toleranciát folytonos hivatkozási alapul használva a természeti törvényszerűségek kárára kente fel az egót, amely aktussal elkezdte felszámolni az embert megtartó társadalmi alapokat. A homoszexualitás, az etnikai és kulturális sajátosságok eltörlése, az egyéb deviáns aktusok, a pornográfia terjesztése, a testiség lélek kárára történő hangsúlyozása, a multikulturalizmus, a fehér heteroszexuális férfiak megszégyenítése, a biológiai vonatkozások által életre hívott társadalmi szerepek eltagadása, a maszkulin viselkedési formák eltörlésére tett kísérletek, a fogalmi dekonstrukciók, a safespace, az érzékenyítő tréningek, a mindenkinek való megfelelés kényszeres vágya, vagy éppen a házasság szakrális minőségének megsemmisítése a homoszexuális kapcsolatok először polgári jogi, majd egyházi intézményesítésével mind egy célt szolgálnak: megfosztani az embert attól a lehetőségtől, hogy a saját egóját megbéklyózva, vágyait a nagyobb jó oltárán feláldozva, önnönmagát megfeszítve, lemondások által hidalja át a teremtett ember gyarlósága és a teremtő Isten tökéletessége közötti erkölcsi szakadékot. Mert az igaz ember a bőségben mindig megfeszíti magát! Aki pedig igaz, a jogok tengerében is korlátokat követel magának.