Noha tartalékok még bőven rendelkezésre álltak, a tengelyhatalmak hadi ereje már kimerülőben volt, a partraszállást követő órákban pedig több hibát is elkövetett a Harmadik Birodalom. Az esélyeken persze nem javított az sem, hogy kezdetben a németek azt hitték, csupán áltámadást vagy elterelő támadást végeznek az angolszászok, így az amúgy is lassú és nehézkes reakció még inkább késve érkezett. A hadművelet teljes ismertetése és elemzése túlmutat jelen publikáció keretein és írásomnak egyáltalán nem is célja. Az úgynevezett D-nap így 77 évvel később inkább számít egy figyelmeztetésnek, vagy inkább egy sötét jövő beteljesedésének, semmint pusztán száraz (had)történelmi eseménynek.

A nyugati szövetségesek felelőssége abban, hogy a bolsevizmus oldalán rárontottak az újjáéledő Európára, több mint vitathatatlan. Hogy a mai állapotokat végigszemlélve ugyanígy tennének-e, ha lehetőségük lenne változtatni a múlt történésein? Erősen kétséges. A hadba lépést már akkoriban is sokan ellenezték (gondoljunk csak a meglepően nagy támogatottságú nyugati nemzetiszocialista mozgalmakra), a felelőtlen és/vagy korrumpálódott angolszász "politikai elit" mégis Európa megtámadása mellett döntött – a bolsevizmussal karöltve. Ezt a történelmi momentumot minden további nélkül tekinthetjük a fehér kultúra egyik önfelszámoló pillanatának, hiszen a közvélemény jobbára tartózkodó (az Egyesült Államokban Pearl Harbourig pedig kifejezetten háborúellenes) hangulatának ellenére támadták meg a tengelyt. Azt a tengelyt, amelynek szimpatizánsai nem csak jelen voltak és működtek az angolszász országokban, de éppen (sok minden egyéb mellett) a fehér civilizáció helyreállítását tűzték ki célul nemzeti és szociális alapokon nyugodva.

Sokan és sok helyen (jobbára manapság "tiltott irodalomnak" számító munkákban) rávilágítottak, hogy a nyugati vadkapitalizmus és a bolsevizmus jóval közelebb áll egymáshoz, mint azt elsőre a legtöbben sejtenék. Erről azért különösen fontos beszélni, mert még a jelenlegi "jobboldal" jelentős része sincs vele tisztában, rosszabb esetben pedig nagyon is tudja, csak tagadja. A végletekig populista szólamokat pengető, magukat érthetetlen okokból "jobboldali" szereplőként címkéző önjelölt megmondóemberek teljes lelki nyugalommal vonnak párhuzamot a "nácizmus" és a bolsevizmus között (itthon és szerte a világban egyaránt), miközben sok egyéb mellett a D-nap is ékes példája annak, hogy ez nem csak nyílt hazugság, de pont hogy az ellenkezője igaz. A szálakat valójában mozgató zsidó "háttéremberek" képezték a hidat Nyugat és Kelet között, s a látszólag ellentétes érdekek mentén mégis egybekovácsolódtak, mert vezérelte őket a fehér civilizáció, az újjáéledő Európa elleni olthatatlan, ősi gyűlölet. Marschalkó Lajos Világhódítók című könyvének elolvasása után az ember teljes joggal gondolhatja, hogy Churchill, Roosevelt, s rajtuk keresztül az angolszász politikának jelentős része egyszerű bábfiguraként szolgált a sakktáblájukon, az említett politikusok pedig örömmel szövetkeztek velük a pillanatnyi érvényesülés kedvéért.

S, hogy ez manapság változott-e? Inkább csak rosszabb lett. A valódi Európa, mint harmadik pólus lényegében megszűnt létezni, az amerikai-orosz (vagy keleti) ellentét pedig maximum a teljes hegemónia megszerzésének vágyában gyökerezik, a "valódi urakat" nemhogy nem illetik kritikával, de az elnevezésükből kikövetkeztethető, hogy valójában a marsallbot is náluk van.

A Harmadik Birodalom sokáig abban a szellemben nem támadta meg az angolszász világot, hogy partnert láttak bennük a bolsevizmus, és a zsidóság által körülszőtt kapitalizmus felszámolásában. A Brit Fasiszta Unió népes gyűléseit elnézve ez egyáltalán nem lázálom volt, hanem sokkal inkább egy vonzó és kecsegtető jövő alternatíváját hordozta, hogy végül pedig nem ez a forgatókönyv valósult meg, az végső soron az egész fehér civilizáció tragédiája. A pusztító testvérháború egyetlen tanulságának levét a ma élő generációk nagy pohárral ihatják, de a kegyetlen logikára épülő történelmi szükségszerűség ezúttal sem ismer bocsánatot. Amíg a tengelyhatalmak büszkén, egyenes gerinccel, fegyverrel a kézben, állva haltak meg, a nyugati világ "győzelme" és az azért kapott "jutalom" maga volt a lassú kínhalál, az évtizedeken átívelő erózió.

Angolszász oldalról rengetegen haltak meg olyan érdekekért, amely valójában nem az ő boldogulásukat szolgálta, a parancsot teljesítő katonákat pedig szívfájdalom nélkül küldte halálba a "világhódítókkal" összekacsintó cinkos politika. Bizonyára a még 1945 decemberében, "rejtélyes" körülmények között elhunyt George S. Patton amerikai tábornok nem hiába mondta a szállóigévé vált mondatát, miszerint "we defeated the wrong enemy" ("rossz ellenséget győztük le"). Patton persze nem volt "náci szimpatizáns", ezzel a mondatával pedig egyáltalán nem a német nemzetiszocializmus mellett foglalt állást, pusztán felismerte, hogy valójában kiket is kellett volna térdre kényszeríteni a Harmadik Birodalom helyett.

Soha többé testvérháborút!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info

Nota bene, aki a "két pólus valójában egy" aranyszabályt kivetíti a mai európai állapotokra, köztük hazánkra is (Fidesz vs. baloldali [ál]ellenzék), az nem hogy nem jár messze az igazságtól, de egyenesen fején találta a szöget.