Persze távolról sem beszélhetünk olyan koherens, masszív ideológiákról, mint amelyek a 20. században terjedtek – ilyenek képviseletére a mai kor társadalmának 90 százaléka alkalmatlan – de még ebben a káoszban is tökéletesen kikristályosodnak egyes célok, elképzelések. Az idei, a járvány miatt eredetileg 2020-as foci Eb is legalább annyira szólt a különböző politikai gyakorlatok, nézetrendszerek összecsapásáról, mint magáról a sportról, aki pedig naivan azt hirdeti, hogy egy ilyen esemény miért nem szólhat "csak a fociról", az a világ működésének alapjaival sincs tisztában. Hovatovább, természetesen drukkoltam a magyar válogatottnak, engem messze jobban érdekelt az Eb társadalmi-politikai vetülete, mint maga a foci, amely különösebben nem tud lázba hozni.

Két ilyen lényegesebb politikai-társadalmi vetületet figyeltem meg. Az egyik a térdeplés vagy nem térdeplés kérdése, melyet két héttel ezelőtt egy írásomban már kiveséztem, a másik pedig az LMBTQ-propaganda nyomulása. Előbbi azért érdekes, mert a térdelés amolyan "jó magyarosan" lett megkerülve (mint a rendszerváltás, ugyebár), amely a gyakorlatban azt jelenti, hogy ugyanúgy kiálltak a "rasszizmus ellen", csak éppen a mezen található "Respect" feliratra mutogatva. Ennek ellenére sokan gondolják mind a mai napig, hogy ez az ország bizony nem vesz részt ilyen dolgokban. Rosszul gondolják.

Ehhez a dologhoz pedig hozzátartozik még egy – pontosabban kettő – fotó is, amelyek az említett esemény után futótűzként kezdtek terjedni a kormánypropagandisták "áldásos" tevékenysége nyomán. Az egyik egy 1938-as német-angol focimeccs csapatait ábrázolja, ahol egy berlini meccs során mindkét válogatott karlendített. A másik 1940 áprilisi, szintén Berlinből, ahol ezúttal a magyar válogatott vendégszerepelt a német csapat ellen. Itt magyar részről nem történt a másikhoz hasonló üdvözlés, ez pedig indokot szolgáltat egyeseknek arra, hogy történelmietlen és észszerűtlen párhuzamot vonjon a BLM-lobbi térdeplős nyomulása és egy, ha úgy tetszik ősi európai üdvözlési forma között, amely egyébként jóval túlmutat a Harmadik Birodalom történetén.

Az erőltetett párhuzam persze semmilyen más célt nem szolgál, mint egyszerre hangsúlyozni imádott orbáni rendszerük "merészségét" és mellette odaszúrni a valódi jobboldalnak, ahol ideális esetben egyáltalán nem divat a nemzetiszocializmus összemosása a marxizmussal, a karlendítésért való folyamatos exkuzáció, vagy a "de, én amúgy nem vagyok rasszista" kezdetű önmosdatás.

Manapság valóban nagy katyvasz lehet a fejekben, hogy azt kell bizonygatni, mennyire nem hasonlatos egymással egy birodalmi üdvözlés és egy nettó marxista alapokon álló, destruktív, szobordöntögető csoportosulás alaptalan térdelés-lobbija.
Az éjjel-nappal való szánalmas "nácizásról" és a hamis nemzetiszocializmus = bolsevizmus analógiáról már többször írtam, itt kitérek ennek pár ideológiai részletére is. Ugyanez az analógia most a szivárványos LMBTQ-lobbi = nemzetiszocializmus formában ütötte fel a fejét, amelynek a Németországban játszott meccsünk adott alapot. A német "politikai elit" valóban hisztikampányt kezdeményezett és a szó szoros értelmében mindent beborított a "másság" jelképével, ám hiába a PestiSrácok publicistáinak igyekezete, a hasonlat ezúttal sem állja meg a helyét.

Feltűnő egyébként, hogy dacára annak, hogy közel sem minden német ért egyet a balliberális világnézet dogmáival, a párhuzam felöltött egyfajta nettó egybites, proli, kollektív németellenességet is, amelynek a "németek szükségszerűen olyan erőszakosak voltak a második világháború idején mint most" elképzelés az alapja. Ez persze azontúl, hogy ezen "erőszakosság" nélkül egy hold földet nem kaptunk volna vissza a történelmi Magyarországból, s egyáltalán bécsi döntések se lettek volna, felvet még egy érdekes kérdést. A filoszemita "jobboldaliak" elvetik ugyanis a zsidóság "dogmatikus, előítéleteken alapuló" faji jellemzését, de, ha ugyanezt a németekkel teszik, akkor az máris rendben van? Van egyénként sokkal durvább véleménynyilvánítás is, szintén a már említett PestiSrácok köreiből. Talán emlékeznek még az olvasók, amikor Ambrózy Áron a németek kiirtásáról elmélkedett. Ha valaki ugyanezt megengedné magának a zsidósággal kapcsolatban, a galaxisból is kitörölnék a létezését.

Ahogy azt már korábban említettem, a karlendítés mítosza jóval túlmutat a Harmadik Birodalom létezésén is, hiszen már az ókori Római Birodalom idején is így köszöntötték a Rómába visszatérő győztes hadvezéreket az ünnepi körmenet alkalmával, de a XX. század elején az olimpiákon is használták ezt a köszöntési formát. Ennélfogva csak még szürreálisabb és remekül kifejezi a Magyarországon is meghonosodott ideológiai katyvaszt az, amikor a Fidesz propagandistái a balliberális Fekete-Győr Andrást is karlendítéssel gyanúsították. Bulvárpolitika ez a javából.

Hogy bosszankodásra ad-e okot, vagy inkább szánalmasan röhejes, amikor egyenlőségjelet vonnak egy bűnöző halála után erőre kapott néger mozgalom, vagy az LMBTQ-söpredék és egy Európa nacionalista és szocialista megújhodását elősegítő XX. századi világnézet, a nemzetiszocializmus között, ki-ki döntse el maga, de annyi bizonyos, hogy a hasonló kísérletek egyre kontraproduktívabbak lesznek, amennyiben a társadalom átlát az egybites propagandán. S hogy egyáltalán miért van szükség ezekre a hasonlatokra? A hazai, vagy a nemzetközi zsidóság nagyon is tudja rá a választ.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info