1943. január 12-én, 79 évvel ezelőtt, nagyjából -35 fokos hidegben zajlott a Vörös Hadsereg által vezérelt doni áttörés az arcvonal északi részén, az urivi hídfőnél. Az első magyar csapatok 1942 tavaszán érkeztek a területre, feladatuk pedig – mint a többi, németekkel szövetségben lévő nemzetnek – a védelem megszervezése, védekező állások kiépítése volt. Ez a magyarok esetében nagyjából 200 km hosszú védvonalat jelentett, amelynek fenntartása és védelme egy ilyen létszámú-felszereltségű alakulatlanak egyáltalán nem volt könnyű feladat. Az 1943. januárjában bekövetkezett összeomlás eredményei mindenki előtt ismeretesek, ehhez szeretnék némi plusz gondolatot, meglátásokat fűzni.
Zoom
A keleti front alakulása 1942 novembere és 1943 márciusa között. A nyilak a bolsevista ellentámadás irányait jelölik, míg a színek az egyes időintervallumokat (forrás: Wikipédia)
A politikai tér
Lényegében 1945 óta létező toposz, hogy a Donnál szolgáló 2. magyar hadsereg nem volt alkalmas ilyen jellegű hadjáratra, amúgy is rosszul voltak felszerelve, meg persze senki sem akart úgy harcolni igazán, csak a németek kényszerítették bele őket, aki pedig az örök hómezőkön alussza álmát, az a Horthy-rendszer politikai áldozata.
Ezekre még egyenként visszatérünk majd, utóbbi állítás esetében annyi igaz, hogy Horthy legszűkebb, "régi vágású" konzervatív körére valóban jellemző volt egy állandó vonakodás, ami a háborúban való részvételt jellemezte. Ebből a kommunista történetírás persze azt a következtetést vonja-vonta le, hogy egyáltalán nem szabadott volna a Szovjetunió ellen harcolni a "fasiszták" oldalán. Mi pedig éppen az ellenkezőjét. Ha az akkori politikai vezetés irányvonala egyértelműbb és egyenesebb, ha nem állandóan a kibúvókat keresték volna, akkor a katonai vezetés is biztosabb kézzel irányíthatta volna a magyar csapatokat. A keleten harcoló alakulatok esetében tehát nem a felszerelés vagy a létszám volt az elsődleges probléma, hanem az az őrlő bizonytalanság, amelybe az ország vezetését kisajátító angolmániás, konzervatív magyar politikai klikk hajszolta őket.
Zoom
Harc utáni látkép a Donnál 1942 júliusában (forrás: Wikipédia)
Felszereltség, feladatok, harci morál
Mint már írtuk, a 2. magyar hadsereg 1942 tavasza, egészen pontosan áprilisa óta teljesített szolgálatot a keleti fronton. Június végén elfoglalták Tyim városát és felzárkóztak a Donhoz. A visszavonuló bolsevista csapatok kerülték a nagyobb harcokat, Tyim kivételével, amelyet szívósan védtek. A magyar csapatoknak ezt nagy veszteségek árán sikerült csak elfoglalniuk.
A nyár folyamán a Donnál található vörös hídfőállásokat kellett csapatainknak felszámolni, ezek sajnos nem sikerültek maradéktalanul. A januári áttörés kiindulópontjaként szolgáló urivi hídfőt már szeptember közepén visszafoglalták a szovjetek, amelyet magyar és német csapatok elképesztő veszteség árán foglaltak el nem sokkal korábban. Ebben a harci helyzetben kellett – a sztálingrádi csata miatt megcsappant német segítséggel – védeni a Don vonalát.
Zoom
Magyar katonák a keleti fronton (forrás: Fortepan)
A felszereltség elmaradottsága relatív kifejezés. A '45 utáni történetírás sosem felejtette el kihangsúlyozni, milyen megalázó haditechnikával, felszereléssel küldték ki "meghalni" a magyar katonákat. Ez ebben a formában azért nem teljesen volt igaz. A "papírtalpú bakancsok" és társaik mind csak bolsevista mesék, igaz, fegyverzet és a kemény télre alkalmas ruházat terén valóban óriási volt a lemaradásunk. Összességében a katonák felszerelésének minősége messze elmaradt a németekétől, így ebből a szemszögből valóban elavult volt, s a hátország egy része jóval nagyobb erőfeszítéseket is tehetett volna felszerelés terén. Hogy miért nem történt így, erről szintén a kettős játszmát űző akkori vezetés tehetett.
Harci morálunk pedig annak ellenére volt jó, hogy az ingatag és bizonytalan magyar belpolitikai helyzet egyáltalán nem segítette katonáinkat, háborús szerepvállalásunkat. Nincs rosszabb dolog a bizonytalanságnál a harctéren sem, amelyet a hadvezetés szintén felemás hozzáállása – ez persze kéz a kézben jár a politikaival – is csak súlyosbított, ráadásul rontotta a kapcsolatunkat német szövetségesünkkel is, melynek fényében már érthetőbbé válik az a gyakorta hűvös német magatartás, amelyet a történetírás és a jelenkori emlékezet sosem felejt el felemlegetni nekik... Ha tisztában vagyunk ezzel a politikai légkörrel, akkor különösen felértékelődik azon honvédjeink hozzáállása, akik a hatalmas történelmi felelősség ismeretében tényleg a végsőkig harcoltak a vörös rém ellen.
Zoom
Magyar, német, román és olasz hadifoglyok a végtelen hómezőkön 1943-ban (forrás: Wikipédia)
Hősök, nem áldozatok
Az államszocialista történeti felfogás szerint a Donnál elesett magyar katonák a Horthy-korszak "fasizmusának" áldozatai, nem hősök, hanem vágóhídra küldött sokaság. Ezt a nézetet természetesen a leghatározottabban elutasítjuk, annyi kiegészítéssel, amelyet a Horthy-köré zsúfolódott konzervatív, angolbarát klikkel kapcsolatban fentebb már megtettünk. A kötelességüket teljesítő katonáink közül mind az elesettekre, mind pedig az életben maradottakra tisztelettel emlékezünk, ahogy az Új Európáért harcoló, velünk szövetséges nemzetek harcosaira is.
Zoom
Ezt a kérdést akkor gyorsan el is döntöttük (forrás: Horváth Tamás véleményoldala)
Végül pedig Marschalkó Lajos Vörös vihar című könyvéből hoztam egy részletet a kedves olvasónak. Forgassa és értse jól a ránk zúdított "szalonjobboldali" és kommunista történetírás forgatagában.
Marschalkó Lajos: Vörös vihar. Részlet A vár messze van a Dontól című fejezetből
A katona számára nincs végzetesebb, mint nem tudni: melyik oldalon áll. Ezt mondja egy lovagkeresztes százados, aki most jött a frontról.
Gyakorlatilag e pillanatban nincs is magyar front. A voronyezsi hídfőnél álló magyar hadsereget megsemmisítette az orosz roham és a tél. Nyolcvanhétezer embert elfogtak. Ami ennél is rettenetesebb, a magyar honvédséget valakik nem szerelték fel kellően. A téli ruhákat nem osztották ki. A fegyverzet elégtelen volt, mert a belső front spórolt. A magyar gránát tízszer annyiba kerül, mint az angol, vagy a német.
A liberális nagykapitalizmus meg akarja mutatni, hogy ő az angol nagykapitalizmus barátja. A katona tehát fagyjon meg.
– Kihez tartozunk mi? Melyik oldalion állunk? – kérdezi a lovagkeresztes százados. – Kik a szövetségeseink és kik az ellenségeink? Értsd meg: én nem politizálok, nekem semmi közöm hozzá, hogy ki milyen irányba vezeti az államot. De annyit elvárhatok, világosan mondják meg nekem: ki ellen harcolunk, vagy kell-e harcolni egyáltalán?
– A katona egész életében arra készül, hogy meghaljon, ha kell a hazáért. Ez a hivatásos tiszt hivatása. Mi azonban azt sem tudjuk, hogy szabad-e meghalni a hazáért? Nem tudjunk nem követünk-e el valami helyrehozhatatlan bűnt, ha teljesítjük, amire megesküdtünk. Itthon harcra biztat a sajtó, a politika, a hadparancs, de ha kimegyünk a frontra, ha végre akarjuk hajtani a parancsot, akkor négyszemközt azt mondják nekünk – néha éppen a parancskiadók mondják – :
– Megbolondultatok? Mit szólnának hozzá Pesten? Mit szólnának Londonban? A parancs arra jó, hogy legyen írásos bizonyíték a németek felé. Pest és az angolok irányában azonban a régi Dienstreglama érvényes: lázasan csoportosítani a semmittevést. Azt azonban senki nem akarja tudomásul venni, hogy a Donnál nem angolokkal állunk szemben, hanem bolsevikiekkel. Odakint, akár tetszik, akár nem, nekünk a német katona a szövetségesünk. Ők akik mindent feláldoznak, akik jó bajtársak lennének, megvetnek minket, mert látják a bizonytalanságot, a háború szabotálását, a rongyos, téli ruha nélküli bakát. Azt mondják: segítsen rajtatok a saját országotok. Nekünk éppen elég bajunk van. Épp elég áldozatot hozunk. Erre, mivel saját hazánkat nem szidhatjuk, szidjuk a német – bajtársiasságot. Sokszor úgy látszik: azért küldtek a frontra bennünket, hogy bosszantsuk a német szövetségest.
Igen! A katona dilemmája a legszörnyűbb és legvégezetesebb. Mert a Várban a Sándor-palotában, a Törzsökös Magyarok Egyesületében lehet Kállay-kettőst járni, a fronton azonban csak egy politika lehet: élet, vagy halál! Pedig egyszer már a fiatal Károly királynak egy ilyen front mögötti békekisérletébe bukott bele a monarchia. Most azok folytatják a Sixtus-tárgyalásokat, akik Budaőrsnél rálövettek a királyra, mert "gyengekezű volt".
– Magyarország a harctérre küldött kettőszázezer embert. Ezt tekintsék úgy, mint a nemzet áldozatát, amelyet meghoz azért, hogy ép bőrrel kerülhessen ki a háborúból – mondja egy sajtótájékoztató is.
– Mi mindent csak félig csináltunk! – mondta 1918-ban Gömbös Gyula.
– Én a magyarság szent háborújába viszem a nemzetet! – mondta a kassai főutcán Kállay.
Most ugyanez a Kállay tárgyalni fog, hogy miként lehet a szent háborúból kivonulni.
–Vannak, akik azt mondják, hogy a becsületet, a szövetségi hűséget vagy kényszert nem lehet függővé tenni a harctéri helyzettől. Ezekre mások azt mondják, hogy "nyilasok".
Az újvidéki partizán-akció leveretésének tetteseit megdicsérték. Most keresik őket, hogy lefokozzák és felakasszák.
Az a csodálatos, hogy a hadsereg mégis harcol odakint. Harcol úgy, mint még nem harcolt egy magára hagyott hadsereg. Százával teremnek a hősök, a magyar vitézség, hűség példaadó helytállói. És a karádikatalinos, színháziéletes belső frontnak is megvan az ellentéte. A keresztény gyárosok, iparosok, akik most nagyszerű szociális érzékkel rendezik be a gyári étkezőket, megfizetik a munkást, biztosítják a hadiüzemi ellátást, a fiatal kereskedők, akik nagy összegeket áldoznak szociális célokra, a kishivatalnokok, akik példaadó szorgalommal végzik a munkát, és mindenek fölött a magyar paraszt, aki nem ingadozik, hanem termel, dolgozik, mert ösztönösen érzi, mi vár rá, ha jön az orosz.
A katonák azonban néha megkérdezik:
– Miért halunk meg?
A voronyezsi katasztrófa idején a budapesti lokálokban, a Lipótváros magánlakásaiban és a rózsadombi villákban felbontották a "sztálingrádi pezsgőt" a szegény üldözöttek. Ez a sztálingrádi pezsgő fogalommá vált. Az ordító szibériai buránában, a véres hóban megfagyott tíz- és tízezer magyar. Budapesten pedig pezsgőztek, azok, akik a sorsukat, a vágyukat, álmaikat, kötelességeiket elkülönítették a nemzettől.
– Prosit a győzelemre! Mert mi fogunk győzni, akárki győz is!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info