Az, hogy a politikai díszletek átrendezése (vagy másképpen a kocsma cégérének átfestése) oly módon ment végbe talán egyedüliként a térség országai között, hogy ebből 99%-ban kizárták a magyar népet, s az új, álellenzéki politikai erők terített asztal mellett szépen lepaktáltak a kommunistákkal, új, globalista uraik utasításait követve, s azok pórázára kötve, már prognosztizálta, hogy nemzetünk semmilyen pozitív fejleményre nem számíthat jövőjét illetően. Ennek végeredménye a jelenlegi politikai, gazdasági, kulturális, morális csődhelyzet és gyarmati alávetettség. A normális rendszerváltoztatás elengedhetetlen feltételei, kritériumai az alábbiak lettek volna:

1. Az ország függetlenségének maradéktalan visszanyerése, és egy, a magyar érdekek elsőbbségét képviselő szuverén, felelős nemzeti kormány megalakítása.

2. Az egykori MDP-s, ÁVH-s, MSZMP-s vezető nómenklatúrával történő maradéktalan leszámolás, az ávós pribékek, valamint tömeggyilkosok, fő bűnösök és más, hasonszőrű szadista gyilkosok statáriális eljárás során történő halálra ítélése, felakasztása.

3. A nemzeti vagyon teljes, mindenre kiterjedő leltára, s annak a lehetőségnek a törvényi megteremtése, hogy az ne idegen gyarmatosítók, hanem magyarok kezére kerüljön, akiket a legtermészetesebb módon megillet, ezzel egyidejűleg azon bűnösök hosszú évekig történő szabadságvesztéssel sújtása, akiknek kezéhez pénz, illetve nemzeti vagyontárgy tapad, összekötve mindezt a totális vagyonelkobzással.

4. Lusztrációs törvény megalkotása, a 3. pontban érintettek, illetve a kommunista nómenklatúra - halálra nem ítélt tagjainak - kitiltása a közéletből (önkormányzati szinttől országos kormányzatiig) örök időkre.

5. A nemzeti vagyon védelme, a hazai termelők támogatása, a multinacionális cégekkel szembeni védelme, s a magyar állampolgárság visszaadása az elszakított területeken élő magyar testvéreinknek, valamint azoknak, akik a kommunista vészkorszak horrorisztikus rémtettei elől kényszerültek nyugati emigrációba.

Természetesen sok más egyéb intézkedésre, régi-új alkotmányra, s számos törvény megalkotására lett volna még szükség, de a fentebb említett öt intézkedés elmulasztása eleve zsákutcába, végzetes tévútra vitte a magyarországi rendszerváltoztatást. Az eredményét jelenleg valamennyien a bőrünkön érezhetjük.

Az 1991-es Pető-Kónya vitára visszatérve még egy gondolat erejéig: milyen különös, hogy a második világháború alatt a zsidóság sérelmére állítólagosan elkövetett állítólagos bűntettek, atrocitások hetedíziglen sem évülnek el (a teljesség igénye nélkül gondoljuk csak a Demjanjuk-, a Zentai- és a Képíró-ügyre), a kommunista elvtársak által végbevitt cégéres gaztettek "természetesen" igen.

Nyilvánvalóan azonnal érthetővé válik a dolog, ha ismételten felhívjuk honfitársaink figyelmét arra a kardinális történelmi tényre, hogy az – azóta a magyar nemzet legnagyobb szerencséjére már kimúlt – SZDSZ afféle ÁVH-s fiókák gyűjtőpártja volt, s közismert, hogy maga Pető is, aki, némi amnéziában szenvedve, az 1991-es vita idején még derék kárpitos mesternek gondolta apját, valójában ávós szülők leszármazottja. S mindezek tetejébe, mikor fasiztáztak-chartáztak, s a "náci bűnösök" felelősségre vonásáról jajveszékeltek már ekkoriban, a Péter Gábor (Eisenberger Benjámin)-féle hóhéroknak volt pofájuk (gyilkos lator cimboráikkal egyetemben) kijelenteni, hogy hagyják őket békén, nem nyilatkoznak viselt dolgaikról, miközben ügyvédi irodáik rendkívül jó állami és egyéb megrendeléseket kaptak – miként a manikűrös Bauer Miklós is –, no meg kiemelt nyugdíjakat élveztek, s végül ágyban, párnák közt szenderültek jobb létre, ahelyett, hogy a bitófán végezték volna, amint az dukált nekik.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info