Nálam és a kommentálók egy részénél is kicsapta Őry Mihály eszmefuttatása, amely Vona Gábortól vett idézetének bevallott rövidítésével már okfejtésének indításában is durván torzít. A pártelnök a „nem vagyunk demokraták” kitételt ugyanis nem önmagában, hanem egy, a tagadásnál jóval fajsúlyosabb megállapítással összefüggésben használta. A hangsúly tehát nem azon van, amit (legnagyobb mulatságomra megértési nehézségeiket pregnánsan bizonyítva) az ellenérdekű politikai erők is megpróbáltak kihasználni, hanem éppen azon, amit Őry a rövidítés okán ugyancsak kihagyott: már ha demokrácia alatt a mai általános szóhasználatban demokratikusnak nevezett politikai rendszereket értjük. Azaz Vona nem tett egyebet, mint megfogalmazta a huszonegyedik századi úgynevezett politikai demokráciák kritikáját.

Helyesen tette: rátapintott a beteg pulzusára és pontosan diagnosztizált, ahogy ma ezt például bármely munkanélküli a faluvégi kiskocsmában, utolsó filléreit utolsó pohár borára költve megteszi. Vona ugyanis pontosan tudja, hogy ott, abban az ócska kiskocsmában esetenként még a Kádár-korszak iránt megnyilvánuló nosztalgia sem a korszak utáni valódi vágyakozást, hanem a jelenkori „demokrácia” teljes csődjét igazolja.

Ha már hibás a kiindulópont, természetesen hibás a következtetés is. A Szent Korona említésével ugyanis az elnök egyáltalán nem a demokráciával szemben állított fel – ráadásul homályosan – egy választható alternatívát, amit történelemtanárként már csak azért sem tehetett meg, mert a Szent Korona-eszme és a demokrácia – mint erről magam is írtam már ezen a portálon – nem egymást kizáró fogalmak, sőt! Pusztán leegyszerűsítette, azaz kézzelfoghatóvá tette azt az alapvető értéket, az államalkotó közösséget az elsődleges érdekérvényesítés központjába helyező ama egyetlen felkiáltójeles mondatot, amely ott, az előtte álló pulpituson szembeszökően virítva a jobbik politizálásának centrumát verbálisan, jelmondatként is kifejezi: „Csak a nemzet!” A Szent Korona mint fizikai tárgy ugyanis nem csupán beavató korona, hanem az adott szövegkörnyezetben jelkép is: a több mint ezeréves magyar államiságot a maga történelmi teljességében, és ennek szuverénjét, az államalkotó magyar politikai nemzetet (csak, hogy tessék mindenkinek megérteni: tehát nem csupán az etnikailag egységes domináns nemzetrészt!) szimbolizálja, vagy ha úgy tetszik: képviseli. Vona a Barikád egyes szerzőivel ellentétben persze biztosan tudja, hogy Deák Ferenc a Sanctio Pragmatica elemzése kapcsán maga is ebben az értelemben említi a koronát. Ha tehát a beszédnek e részletét tekintve bárki homályosan lát, a homály okát nem az előadó szófukarságában kell keresnie.

Egyetlen politikai pártnak sem feladata, hogy hívei, tagjai és támogatói számára konyhakész ideológiát adjon. A párt politikai artikulációiból, verbális és praktikus megnyilvánulásaiból nem ideológiának, hanem vállalható és vonzó értékeknek kell kiszűrődniük. A választók, az elemzők és az ideológusok dolga, hogy aztán utóbb ezekből az artikulációkból milyen, akár ideológiai következtetéseket vonnak le. Nem szeretnék most egy komplett párttipológiai eszmefuttatásra vetemedni, megtettem ezt tanárként már 1993. elején a Pesti Hírlap hasábjain, amikor az MDF miniszterei, pártjukat jellemezvén, hetet-havat összehordtak ideológiai pártról, választási pártról, programpártról, mifenéről. A politológia tudományából annyit mégis hadd emeljek ki: a Jobbiknak, ha sikeres akar lenni, a pars pro toto (a rész az egészért) törvénye alapján olyan értékeket kell artikulálnia és olyan érdekeket kell érvényesítenie, amelyek a társadalom különböző világnézetű, ideológiájú rétegeiben egyaránt pozitív visszhangra találnak, nem mellékesen pedig választ is adnak az adott kor aktuális kérdéseire. Kétségtelen, hogy ezek mögött gyakorta valamennyire konzekvens ideológiai tartalom is húzódik, vagy legalábbis ilyesmi utóbb kikövetkeztethető, bár nem feltétlenül. Ámde ha ilyen háttértartalommal találkozunk is, akkor sem lehet szó előre kinyilvánított doktrínáról, még kevésbé uniformizált dogmáról, mert az a pártot magát zárná el az érvényesüléstől.

Nem tenne boldoggá, ha a jövőben egy, a gnoszticizmusról az iszlám hitre áttért, szabadkőműves francia (Guénon) filozófiai tradicionalizmusán építkezve kéne megmagyaráznom gyermekemnek, hogy például keresztyénsége átmenetileg nem időszerű, mert vallása önmagában is ellentmond a kötelező ontológiai és ismeretelméleti dogmáknak. Nem derítene fel az sem, ha át kéne értékelnem például Bartoniek Emma, Tóth Zoltán József vagy Zétényi Zsolt megállapításait, avagy éppen saját kutatásaimat a Szent Korona eszme hatalomfelfogását illetően, amely dokumentálhatóan épp a monarchát, a kizárólagos egyeduralkodót tagadja. A turanizmus pedig antropológiai, etnogenetikai, komparatív nyelvtörténeti, etnográfiai és kulturális antropológiai szaktudományos nézetek igencsak szerteágazó, esetenként vitatott halmaza, elképzelni nem tudom, miként jelenhetne meg a politikai artikulációban egy politikai párt ideológiai alapvetéseként.

Mi, az idősebb nemzedék átéltünk már egy olyan időszakot – életünk nagyobbik részét – amikor egy politikai párt kizárólagossá tett ideológiájának téziseit kellett elfogadnunk, pontosabban: nyilvánosan azt kellett vallanunk, még ha magunkban nem is fogadtuk el. Ismerjük tehát a hivatalos pártideológia „áldásait”. Erről a brutális ideológiai manipulációról mondtunk ítéletet az ezerkilencszáznyolcvanas évek végén. Akkor még nem sejtve, hogy a helyébe tolakodó, úgynevezett „plurális demokrácia” és „szabadság” rejtőzködő politikai szalonok által megfogalmazott, értékrendszernek álcázott eszmehalmaza semmivel sem lesz kevésbé brutális és manipulatív, ámde sokkal veszélyesebb, mert lévén kevésbé direkt és kevésbé ideologikus, ezért sokkal megtévesztőbb. Ez a sajnálatosan adott helyzet azonban a Jobbik útját is kijelöli: nem tudományos ideológiát, hanem alternatív értékrendszert kell mind megnyilvánulásaiban, mind gyakorlatában felmutatnia, amelyhez esetenként még az is elég, ha kimutatja az egyébként pozitív értékekkel történő visszaéléseket.

(Kuruc.info)